filmkritika;Edelényi János;Coco König;Jutalomjáték;

2016-11-03 06:45:00

Fiatalnak lenni jó

Második nagyjátékfilmjével tért haza Edelényi János, hogy eljátsszon kicsit Shakespeare-rel, a halál közeledésével, a művészet varázserejével, a fiatalság gyógyító szépségével, meg az öregség rútságával. Plusz azzal, milyen magyarként megszelídíteni egy mogorva öregurat valahol Angliában. A Jutalomjáték című filmben ehhez egy híres skót színész, Brian Cox és egy pályakezdő osztrák-magyar színésznő, Coco König bújt a főszereplők bőrébe.

A Jutalomjáték alapfelállása filmek tucatjaiból ismert. Öreg férfi, fiatal leányzó találkozása egy kényszerű helyzetben, melyből azután erre-arra-amarra indázik el a kettőjük között kibomló kapcsolat. Ezerféle fénye és visszfénye lehet a történetnek, szerzői szándéktól függően. És legalább annyiféle csapdája is. A Jutalomjáték egyik nagy erénye, hogy Edelényi Jánosnak esze ágában sem volt a csábító csapdák felé indulni. Jó érzékkel választotta ki a maga útját, és hamis gesztusok nélkül járta végig.

Ennek köszönhető, hogy az ismert receptből olyan történet kerekedik, amelyben könnyed hang, humor és irónia keveredik a szomorkás valósággal. Jó arányérzékkel a kiállhatatlan vénség kellően kiállhatatlan, az üde fiatal kellően üde. Esetünkben azonban különössé teszi a felállást, hogy előbbi egy nagyhírű, de gyógyíthatatlan beteg brit színész, utóbbi pedig egy színészi pályára vágyó fiatal magyar lány, aki a színpadok egykori sztárjának pelenkázása közben a színészet műhelytitkait is szeretné ellesni gondozottjától.

A nevezetes Shakespeare-színész, Sir Michael és a Shakespeare-szerepeket fejből fújó Dorottya kettősének közös nevezője természetesen nem más, mint a halhatatlan angol és a színház iránti rajongás. Ízig-vérig európai filmre valló vonás ez a kultúrával átitatott mozzanat, miközben jól működő dramaturgiai fogás is ahhoz, hogy határozottan szórakoztató miniatűrök kerüljenek a filmbe különböző Shakespeare-darabokból a legkülönbözőbb, olykor teljesen oda nem illő, s ezért kedves humorú helyzetekben. Több más összetevője is van, de ez az őszinte rajongás az egyik legfontosabb ok, hogy a film szerethető, jó élmény.

A történet szinte mindvégig zárt térben, egy jellegzetes angol udvarházban és kertjében játszódik. Itt tölti a világtól elvonultan napjait a gyógyíthatatlan beteg és elviselhetetlenül rigorózus Sir Michael, akit a házanépe, különösen a feltűnően rosszmájú leánya, Milly úgy emleget, mint aki minden gondozót elmar maga mellől. Ide érkezik a legújabb jelentkező, a finom vonású Dorottya. Magyarországról jött Angliába azzal az elhatározott céllal, hogy színész legyen, s első lépésként felvételizzen a Királyi Színiakadémiára.

A dolgok, ahogy az egy ilyen társalgási darab stílusát felidéző történetben illő, nagyon rosszul, már-már reménytelenül indulnak. Nem csak a gonoszkodó Milly miatt, hanem mert Dorottya mindjárt be is mutathatja, hogyan győzi angyali türelemmel, sőt, minden görcsöt feloldó humorral kimosni a mocsokból az öreget. Sir Michael ugyanis becsinál a nadrágjába. A jelenet lehetne legalább annyira taszító, mint ahogy a hollywoodi filmek harsány biológiai mutatványainál megszoktuk, de itt ilyenről szó sincs. Elegánsan történnek a dolgok. Kedves komikuma miatt nem kínos, hanem mókás mutatvánnyá szelídül a jelenet, még az a szomorú tény is, amit a jelenet sugall. Tehát hogy milyen kiszolgáltatott tud lenni az ember öregen és betegen, s milyen befolyásolhatatlanul megalázó helyzetbe viszi saját teste a halál közeledte idején. A biológiai megaláztatás még a legnagyobb köztiszteletnek örvendő hírességet is elkaphatja.

Edelényi János, aki negyven éve ment el Magyarországról, Izraelben él, nyolc évvel ezelőtt jelentkezett első nagyjátékfilmjével (Príma Primavera). A mostani, második nagyjátékfilmjében mintha angol filmessé lényegült volna át. Az udvarház, a szobabelsők, a karakterek, a vérmérséklet, a párbeszédek, a fanyar humor és az érzelmek eleganciája mind angolszász hangulatot árasztanak. Erre még rásegít az a minden adandó alkalommal elővillanó Shakespeare-rajongása, amely nem csak két főszereplője kapcsolatát formálja meg, hanem filmje párbeszédeinek sajátos ízt is ad. Shakespeare bűvölete már a pályája indulásakor meghatározó volt.

A fiatalon elvesztett, feledhetetlen Fehér Györggyel együtt alkották meg minden idők legcsodálatosabb magyar tévéjátékát, a III. Richardot Haumann Péterrel a címszerepben. Ezt követte ugyancsak közös munkában (váltogatták a rendezői és operatőri posztot) a II. Richard Jordán Tamással. (Ez utóbbi már dobozban maradt, egyiket sem tartja a tévé ma sem repertoáron.) Most pedig Edelényi érzékelhető gyönyörűséggel ereszti ki Shakespeare szellemét a „dobozból”, két hősével sok idézetet helyez el a történetben, de anélkül, hogy ezzel megterhelné vagy sznobériába süllyesztené a játékot.

Mert ez a film valóban mindenekelőtt játék. A könnyedsége és játékossága feledteti, hogy nem merülünk el igazán mélyre sem a mélységeket kínáló helyzetekben, az emberi létezés titkaiban, sem az izgalmas felfedezésekre is alkalmas karakterekben. Nem megyünk le a fájdalmakig. Az élet igenlése itt a legfőbb szándék, amikor egy művész szó szerint a halálra készül, s egy leendő művész a fiatalságával a létezés gyönyörűségét viszi át az öreg szívbe is. Edelényi, aki maga is írója a forgatókönyvnek, magyar közönség előtt kiváltképpen élvezetes poénokat csihol Dorottya magyar származásából, Molnár Ferencből, Gábor Zsazsából, s vele szemben a brit színész „világhatalmi” nagyvonalúságából, ahogy minduntalan összekeveri egymással az összes kelet-európai nemzetet.

Nagyon eltalált a két főszereplő karakterében az arányosság. Sir Michael figuráját a nagyon férfias Brian Cox skót színész kelti életre. Láttuk a Trója című filmben meg a Bourne-epizódokban, Wes Anderson és Woody Allen rendezésében, most Edelényinél könnyedén uralja a képet. A pályakezdő magyar színésznőt alakító osztrák-magyar származású Coco König nem csak üde és szép, de méltó játszótársa is a nagy öregnek. Intelligens, magabiztos és jó humorú lányt gyúr a szerepéből. Remekül működik kettőjük között a kémia. Akár nagyobb drámai súlyt is elbírt volna a kitűnő páros.

Máthé Tibor képei otthont találnak a kenti dombok között, míg Pacsay Vilmos zenéje már fődíjat nyert a napokban a horvát Rovinjban.

(Jutalomjáték ****)