Friss Róbert;
Publicisztika;Nagy Imre;szabadságharc;'56-os forradalom;
2016-11-05 08:14:00
Az MTI mellékelt, aznapról kiadott későbbi összeállítása téved: a magyar forradalom, népi felkelés (ki, hogyan nevezi), nem november 4-én, hanem már október 23-án a rádió ostrománál, aztán október 30-án, a budapesti pártház vérengzésénél, majd pedig október 31-én, a moszkvai politbüro határozatával bukott meg. A többi csak technikai kérdés volt: hogyan győzi meg a pártházi lincselés borzalmával a beavatkozás szükségességéről Hruscsov és a moszkvai pártvezetés a „szocialista világrendszer” többi vezetőjét, élén a kínaiakkal és a frissen megbékült Titóval, milyen gyorsan lehet szovjet csapatokkal elárasztani az országot, hogyan lehet a Münnich Ferenc helyett feltalált Kádár Jánossal keresni a politikai megoldást. Mert Sztálin az év tavaszi „trónfosztása” után a Szovjetunióba menekült Rákosi Mátyás már nem lehetett alternatíva. 1956 magyar októbere elbukott. Utóhatása nagyobb volt, mint bárki akkor gondolta volna.
A kényes egyensúly
Ma már tudni: 1956 októbere leverésének technikai kivitelezője a szovjet hadsereg volt, de vérbefojtásának okozója annak a kétpólusú világrendszernek az egyensúlya, amelynek megbontása, az atomháború árnyékában, nem állt érdekében egyik szuperhatalomnak sem. Ez az egyensúly pedig, ha billegve is, kitartott 1989-ig, amikor Mihail Gorbacsov szovjet pártfőtitkár elengedte a csatlós országok kezét.
Ha a magyar október bukásának okait kutatjuk, visszamehetünk Roosevelt Sztálinba vetett naiv hitéig, ami a második világháború utáni rendezés egyetemes elveit illeti. A sztálini pragmatikus előrelátás csúnyán becsapta az amerikai elnök naivitását. Említhetnénk a Rooseveltnél ravaszabb Churchill 1944 októberében, Moszkvában Sztálinnak odacsúsztatott szalvétáját Kelet-Európa érdekszférákra osztásának arányairól (aminek következményeit leginkább a lengyelek szenvedték meg). Beszélhetnénk arról, miért utasította el – Konrad Adenauer német kancellár nyomására is – a Nyugat az ’50-es évek elején az egységes, de semleges Németországra tett sztálini javaslatot, hogy az fenyegető egyenjogú tagja legyen a nyugati világnak. És szóba jöhetne Ausztria 1955-ben elnyert semlegessége is, amikor még időben eltűntek onnan a szovjet csapatok, hogy megmaradjanak, megmaradhassanak a szovjet háborús emlékművek. Magyarul: a Szovjetunió geopolitikai félelmében nem mehetett bele, hogy Magyarország semlegességével ütközőzónájából (katonai jelenlétével fenntartott birodalmából), újabb láncszem hulljon ki, főként nem a szuezi válság árnyékában. (Mint ahogyan ilyen megfontolások vezették 1968-ban Csehszlovákiában is, amikor a nemzetközi baloldal 1956-os meghasonlásából tanulva, egyedül már nem merte megszállni a prágai tavasz országát, és 1956 kísértette, amikor 1981-ben már nem tudta megtenni ugyanezt Lengyelországban.) 1956 annak a paranoiás bizonytalanságnak lett az áldozata, amely a szovjet rendszert jellemezte és agresszívvá tette: hogy csak erővel tudja fenntartani saját uralmát otthon és a védelmére kisajátított kelet-európai ütközőállamokban.
A geopolitikai álmatlanság 1956-ban azonban nem csak Moszkvát gyötörte. „Washington és London – ahol Hruscsov és Bulganyin áprilisban tett látogatást – nem szerette volna, ha túl korán véget ér a kelet-nyugati kapcsolatokban megindult enyhülés. Nagy-Britannia és az Egyesült Államok igyekeztek bizonygatni a Kremlnek, hogy nem áll szándékukban a Szovjetunió rovására kihasználni a magyarországi helyzetet. Október 30-án a moszkvai amerikai nagykövet jegyzéket juttatott el a szovjet kormányhoz, amelyben összefoglalta John Foster Dulles amerikai külügyminiszter egy nemrégiben tartott beszédét, tudatva, hogy az Egyesült Államok nem úgy tekint a kelet-európai államokra, mint potenciális katonai szövetségesekre. November 1-jén a brit kormány nyilatkozata az alsóházban megerősítette, hogy »nem áll szándékunkban megkísérelni kihasználni kelet-európai eseményeket, és azzal aláaknázni a Szovjetunió biztonságát«. A nyugati hatalmak, amelyek aggódtak Szuez miatt... ezért nem ítélték el korán és egységesen a magyarországi szovjet akciókat. Ez kapóra jött Hruscsovnak…” Bryan Cartledge brit diplomata Magyarország-történetéből idéztünk, hogy bármiféle hazai elfogultságot elkerüljünk. Azt a mai kormányzati ostobaságot is, amely Washington szemére veti a szuperhatalmi tétlenséget, aminek ellenkezőjét, azóta elismerten a Szabad Európa müncheni stúdiójából öntöttek a szétlőtt magyar utcákra: higgyenek, hogy a „szabadság erői” fel fogják szabadítani a „rab nemzeteket”. Ez békeidőben még reménykeltő retorika lehetett, de a valóságban több mint túlzás volt: teljesíthetetlen ígéret, amivel hangoztatói is tisztában lehettek.
Törvénytelenül
Nagy Imre kormánya (a harmadik) gyakorlatilag csak egyetlen napig, a szovjet hadsereg november 4-i támadásáig működött - írják a lexikonok. Jogilag november 7-ig volt hivatalban, az Elnöki Tanács akkor mentette fel. (November 12-én jelent meg a Magyar Közlönyben.) Ugyanezen a napon felesküdött a Parlamentben Kádár János kormánya, amely a szovjet fegyverek védelmében alakult, törvénytelenül.
A két kormány hivatali ideje közti átfedés megoldhatatlan jogi probléma elé állította a Kádár-rendszert, hiszen a Kádár-kormány november 4-én hajnalban, az ungvári rádióban bejelentett megalakulása nem lehetett törvényes, ha elődje akkor még hivatalban volt. A bevonuló szovjet hadsereg tehát nem a magyarok hívására érkezett, hanem a törvényes kormányt döntötte meg, és állította helyébe saját bábkormányát.
Kádár János moszkvai útjáról már sokat tudni, ha nem is mindent. November 1-jén, miután a rádióban a „dicsőséges felkelést” ünnepelte, elkísérte Münnich Ferencet a szovjet nagykövetségre, onnan a repülőtérre mentek, majd Moszkvába repültek, némely források szerint kényszer hatására (is), hogy aztán – korántsem egy szuverén állam egyenrangú képviselőjeként - jelen legyenek 2-án és 3-án a szovjet párt elnökségének ülésén, ahol a következő csaknem 40 évre eldőlt az ország sorsa.
A Nagy Imre-csoport, amely 4-én hajnalban a jugoszláv nagykövetségre menekült, november 22-én a magyar kormány bántatlansági ígéretében bízva elhagyta a követséget, hogy hazatérjen. Akkor letartóztatták, majd a romániai Snagovba deportálták őket. 1957 márciusában a magyar rendőrség ott tartóztatta le és hozta haza valamennyiüket, hogy aztán 1958 júniusában társaival a miniszterelnököt - aki nem volt hajlandó elismerni a Kádár-kormányt és együttműködni vele - kivégezzék.
"Kegyelmet nem kérek"
A halálos ítélet elhangzása után - a perrendtartásnak megfelelően - a bíró ismét megkérdezte az elítélteket, kérnek-e kegyelmet. Nagy Imre ezt mondta: „Egyetlen vigaszom ebben a helyzetben az a meggyőződésem, hogy előbb vagy utóbb a magyar nép és a nemzetközi munkásosztály majd felment azok alól a súlyos vádak alól, amelyeknek súlyát most nekem kell viselnem, amelynek következményeként nekem életemet kell áldoznom, de amelyet nekem vállalnom kell… Kegyelmet nem kérek.”
A forradalom, a népfelkelés tragédiája itt beteljesedett. Hogy a szabadságharc elbukásáról mégsem beszélhetünk, annak igazolását az 1956 után a nemzetközi kommunista mozgalomban bekövetkezett megroggyanásban és az 1962-őt követő kádári konszolidáció gulyáskommunizmusában kereshetjük.
Furcsa, tudathasadásos állapotban emlékezik saját múltjára a magyar. Úgy ünnepli 1848-49 hőseit, hogy közben példátlan fénykornak gondolja a kiegyezés utáni dualizmust. Úgy emlékezik 1956-ra, hogy közben nosztalgiával éli meg a kádári konszolidáció langyos, szerény biztonságát, aminél többet ott és akkor nem ér érhetett volna el.
Egyetlen érték még megmaradt a Nagy Imre sírján termő III. Köztársaságból: ha közjogilag lehetséges volna, politikai nézeteiért akkor sem végezhetnének ki senkit.