Publicisztika;Nagy Imre;szabadságharc;'56-os forradalom;

2016-11-05 08:14:00

Novemberi vasárnap

Hatvan éve, hogy a szovjet hadsereg lerohanta Magyarországot és elfojtotta az októberi magyar szabadságharcot.

Az MTI mellékelt, aznapról kiadott későbbi összeállítása téved: a magyar forradalom, népi felkelés (ki, hogyan nevezi), nem november 4-én, hanem már október 23-án a rádió ostrománál, aztán október 30-án, a budapesti pártház vérengzésénél, majd pedig október 31-én, a moszkvai politbüro határozatával bukott meg. A többi csak technikai kérdés volt: hogyan győzi meg a pártházi lincselés borzalmával a beavatkozás szükségességéről Hruscsov és a moszkvai pártvezetés a „szocialista világrendszer” többi vezetőjét, élén a kínaiakkal és a frissen megbékült Titóval, milyen gyorsan lehet szovjet csapatokkal elárasztani az országot, hogyan lehet a Münnich Ferenc helyett feltalált Kádár Jánossal keresni a politikai megoldást. Mert Sztálin az év tavaszi „trónfosztása” után a Szovjetunióba menekült Rákosi Mátyás már nem lehetett alternatíva. 1956 magyar októbere elbukott. Utóhatása nagyobb volt, mint bárki akkor gondolta volna.

A kényes egyensúly

Ma már tudni: 1956 októbere leverésének technikai kivitelezője a szovjet hadsereg volt, de vérbefojtásának okozója annak a kétpólusú világrendszernek az egyensúlya, amelynek megbontása, az atomháború árnyékában, nem állt érdekében egyik szuperhatalomnak sem. Ez az egyensúly pedig, ha billegve is, kitartott 1989-ig, amikor Mihail Gorbacsov szovjet pártfőtitkár elengedte a csatlós országok kezét.

Ha a magyar október bukásának okait kutatjuk, visszamehetünk Roosevelt Sztálinba vetett naiv hitéig, ami a második világháború utáni rendezés egyetemes elveit illeti. A sztálini pragmatikus előrelátás csúnyán becsapta az amerikai elnök naivitását. Említhetnénk a Rooseveltnél ravaszabb Churchill 1944 októberében, Moszkvában Sztálinnak odacsúsztatott szalvétáját Kelet-Európa érdekszférákra osztásának arányairól (aminek következményeit leginkább a lengyelek szenvedték meg). Beszélhetnénk arról, miért utasította el – Konrad Adenauer német kancellár nyomására is – a Nyugat az ’50-es évek elején az egységes, de semleges Németországra tett sztálini javaslatot, hogy az fenyegető egyenjogú tagja legyen a nyugati világnak. És szóba jöhetne Ausztria 1955-ben elnyert semlegessége is, amikor még időben eltűntek onnan a szovjet csapatok, hogy megmaradjanak, megmaradhassanak a szovjet háborús emlékművek. Magyarul: a Szovjetunió geopolitikai félelmében nem mehetett bele, hogy Magyarország semlegességével ütközőzónájából (katonai jelenlétével fenntartott birodalmából), újabb láncszem hulljon ki, főként nem a szuezi válság árnyékában. (Mint ahogyan ilyen megfontolások vezették 1968-ban Csehszlovákiában is, amikor a nemzetközi baloldal 1956-os meghasonlásából tanulva, egyedül már nem merte megszállni a prágai tavasz országát, és 1956 kísértette, amikor 1981-ben már nem tudta megtenni ugyanezt Lengyelországban.) 1956 annak a paranoiás bizonytalanságnak lett az áldozata, amely a szovjet rendszert jellemezte és agresszívvá tette: hogy csak erővel tudja fenntartani saját uralmát otthon és a védelmére kisajátított kelet-európai ütközőállamokban.

A geopolitikai álmatlanság 1956-ban azonban nem csak Moszkvát gyötörte. „Washington és London – ahol Hruscsov és Bulganyin áprilisban tett látogatást – nem szerette volna, ha túl korán véget ér a kelet-nyugati kapcsolatokban megindult enyhülés. Nagy-Britannia és az Egyesült Államok igyekeztek bizonygatni a Kremlnek, hogy nem áll szándékukban a Szovjetunió rovására kihasználni a magyarországi helyzetet. Október 30-án a moszkvai amerikai nagykövet jegyzéket juttatott el a szovjet kormányhoz, amelyben összefoglalta John Foster Dulles amerikai külügyminiszter egy nemrégiben tartott beszédét, tudatva, hogy az Egyesült Államok nem úgy tekint a kelet-európai államokra, mint potenciális katonai szövetségesekre. November 1-jén a brit kormány nyilatkozata az alsóházban megerősítette, hogy »nem áll szándékunkban megkísérelni kihasználni kelet-európai eseményeket, és azzal aláaknázni a Szovjetunió biztonságát«. A nyugati hatalmak, amelyek aggódtak Szuez miatt... ezért nem ítélték el korán és egységesen a magyarországi szovjet akciókat. Ez kapóra jött Hruscsovnak…” Bryan Cartledge brit diplomata Magyarország-történetéből idéztünk, hogy bármiféle hazai elfogultságot elkerüljünk. Azt a mai kormányzati ostobaságot is, amely Washington szemére veti a szuperhatalmi tétlenséget, aminek ellenkezőjét, azóta elismerten a Szabad Európa müncheni stúdiójából öntöttek a szétlőtt magyar utcákra: higgyenek, hogy a „szabadság erői” fel fogják szabadítani a „rab nemzeteket”. Ez békeidőben még reménykeltő retorika lehetett, de a valóságban több mint túlzás volt: teljesíthetetlen ígéret, amivel hangoztatói is tisztában lehettek.

Törvénytelenül

Nagy Imre kormánya (a harmadik) gyakorlatilag csak egyetlen napig, a szovjet hadsereg november 4-i támadásáig működött - írják a lexikonok. Jogilag november 7-ig volt hivatalban, az Elnöki Tanács akkor mentette fel. (November 12-én jelent meg a Magyar Közlönyben.) Ugyanezen a napon felesküdött a Parlamentben Kádár János kormánya, amely a szovjet fegyverek védelmében alakult, törvénytelenül.

A két kormány hivatali ideje közti átfedés megoldhatatlan jogi probléma elé állította a Kádár-rendszert, hiszen a Kádár-kormány november 4-én hajnalban, az ungvári rádióban bejelentett megalakulása nem lehetett törvényes, ha elődje akkor még hivatalban volt. A bevonuló szovjet hadsereg tehát nem a magyarok hívására érkezett, hanem a törvényes kormányt döntötte meg, és állította helyébe saját bábkormányát.

Kádár János moszkvai útjáról már sokat tudni, ha nem is mindent. November 1-jén, miután a rádióban a „dicsőséges felkelést” ünnepelte, elkísérte Münnich Ferencet a szovjet nagykövetségre, onnan a repülőtérre mentek, majd Moszkvába repültek, némely források szerint kényszer hatására (is), hogy aztán – korántsem egy szuverén állam egyenrangú képviselőjeként - jelen legyenek 2-án és 3-án a szovjet párt elnökségének ülésén, ahol a következő csaknem 40 évre eldőlt az ország sorsa.

A Nagy Imre-csoport, amely 4-én hajnalban a jugoszláv nagykövetségre menekült, november 22-én a magyar kormány bántatlansági ígéretében bízva elhagyta a követséget, hogy hazatérjen. Akkor letartóztatták, majd a romániai Snagovba deportálták őket. 1957 márciusában a magyar rendőrség ott tartóztatta le és hozta haza valamennyiüket, hogy aztán 1958 júniusában társaival a miniszterelnököt - aki nem volt hajlandó elismerni a Kádár-kormányt és együttműködni vele - kivégezzék.

"Kegyelmet nem kérek"

A halálos ítélet elhangzása után - a perrendtartásnak megfelelően - a bíró ismét megkérdezte az elítélteket, kérnek-e kegyelmet. Nagy Imre ezt mondta: „Egyetlen vigaszom ebben a helyzetben az a meggyőződésem, hogy előbb vagy utóbb a magyar nép és a nemzetközi munkásosztály majd felment azok alól a súlyos vádak alól, amelyeknek súlyát most nekem kell viselnem, amelynek következményeként nekem életemet kell áldoznom, de amelyet nekem vállalnom kell… Kegyelmet nem kérek.”

A forradalom, a népfelkelés tragédiája itt beteljesedett. Hogy a szabadságharc elbukásáról mégsem beszélhetünk, annak igazolását az 1956 után a nemzetközi kommunista mozgalomban bekövetkezett megroggyanásban és az 1962-őt követő kádári konszolidáció gulyáskommunizmusában kereshetjük.

Furcsa, tudathasadásos állapotban emlékezik saját múltjára a magyar. Úgy ünnepli 1848-49 hőseit, hogy közben példátlan fénykornak gondolja a kiegyezés utáni dualizmust. Úgy emlékezik 1956-ra, hogy közben nosztalgiával éli meg a kádári konszolidáció langyos, szerény biztonságát, aminél többet ott és akkor nem ér érhetett volna el.

Egyetlen érték még megmaradt a Nagy Imre sírján termő III. Köztársaságból: ha közjogilag lehetséges volna, politikai nézeteiért akkor sem végezhetnének ki senkit.

Az MTI összefoglalója november 4-ről

0 órakor a magyarországi szovjet csapatok főparancsnokságát Vaszilij Kazakov hadseregtábornok veszi át.

- A kora hajnali órákban Dalibor Soldatic jugoszláv nagykövet megkeresi Szántó Zoltánt (államminiszter – a szerk.), és tájékoztatja Tito és Alekszander Rankovic (belügyminiszter – a szerk.) üzenetéről: a jugoszláv kormány menedéket biztosít Nagy Imrének és társainak.

- Hajnali 4 órakor általános szovjet támadás indul Budapest, a nagyobb városok és a fontosabb katonai objektumok ellen.

- Budapestet Kuzma Grebennyik gárdavezérőrnagy öt hadosztállyal támadja. A szovjet egységek katonái jórészt a Szovjetunió ázsiai térségéből jöttek, legtöbbjük nem tudta, hogy hol van, és ki ellen harcol. A főváros védői - nemzetőrök, rendőrök és kisebb-nagyobb honvéd egységek - felveszik velük a harcot. A támadásról Király Béla (a Nemzetőrség parancsnoka – a szerk.) tesz jelentést telefonon a Parlamentben tartózkodó Nagy Imrének.

5 óra 20 perckor Nagy Imre rádióbeszédet mond, amelyet kb. 8 óráig többször megismételnek:

"Itt Nagy Imre beszél, a Magyar Népköztársaság Minisztertanácsának elnöke. Ma hajnalban a szovjet csapatok támadást indítottak fővárosunk ellen, azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy megdöntsék a törvényes magyar kormányt. Csapataink harcban állnak. A kormány a helyén van. Ezt közlöm az ország népével és a világ közvéleményével."

5 óra 5 perckor a szolnoki rádió hullámhosszán közlemény hangzik el: Nagy Imre kormányának volt minisztereiből megalakult a Magyar Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány, amely a Szovjetunió fegyveres erőinek segítségével megkezdte harcát az ellenforradalom ellen. Később Kádár miniszterelnökként olvassa fel kormánya felhívását és névsorát: Münnich, Marosán György, Dögei Imre, Apró Antal, Kossa János, Rónai Sándor, Horváth Imre. Közülük többen, így Marosán és Rónai is a rádióból értesülnek megbízatásukról.

- 5 óra 56 perckor Nagy Imre rádión visszatérésre szólítja fel a Maléter Pál honvédelmi miniszter vezetésével Tökölre távozott katonai küldöttséget. Ez a felhívás ország-világ előtt leleplezi a magyar kormány katonai küldöttségének szovjet részről történt törvénytelen lefogását.

7 óra 14 perckor a Nagy Imre-kormány nevében - orosz nyelven is - felkérik a szovjet hadsereget, hogy ne lőjenek. "Kerüljük el a vérontást. Az oroszok a barátaink és azok is maradnak"

7 óra 57 perckor Háy Gyula író és felesége, Éva az Írószövetség nevében a világ íróihoz és a szellemi élet vezetőihez fordul segítségért magyar, angol, német és orosz nyelven: "...Segítsetek Magyarországon!...Segítsetek! Segítsetek! Segítsetek" Ez a Szabad Kossuth Rádió utolsó életjele.

- 8 óra 7 perckor a rádió adása zene közben megszakad.

Reggel 6 és 8 óra között a jugoszláv nagykövetségre érkezik: Nagy Imre, Donáth Ferenc, Losonczy Géza, Lukács György, Szántó Zoltán (az MSZMP Intéző Bizottságának tagjai), valamint Fazekas György, Haraszti Sándor, Jánosi Ferenc, Rajk Lászlóné, Szilágyi József, Tánczos Gábor, Újhelyi Szilárd, Vas Zoltán és családtagjaik. Összesen negyvenhárom személy kap menedékjogot. Vásárhelyi Miklós, Nádor Ferenc ezredes (a légierők parancsnoka) és Erdős Péter egy jugoszláv diplomata lakásán kapnak menedéket.

- Mindszenty József bíboros az amerikai követségen menedékjogot kap.

- Bibó István, mint a törvényes magyar kormány egyetlen, az Országgyűlés épületében maradt képviselője kiáltványt fogalmaz: Magyarországnak nincs szándéka szovjetellenes politikát folytatni, visszautasítja azt a vádat, hogy a forradalom fasiszta vagy antikommunista lett volna. Felszólítja a magyar népet, hogy a megszálló szovjet hadsereget vagy az esetleg felállított bábkormányt ne ismerje el, s vele szemben a passzív ellenállás összes fegyverével éljen. Bibó István kiáltványa így végződik: "Kérem a nagyhatalmakat és az Egyesült Nemzetek bölcs és bátor döntését a leigázott nemzetek szabadsága érdekében...Isten óvja Magyarországot" A kiáltvány egy-egy példányát saját kezűleg adja át több nyugati követségnek.

- A szovjet csapatok a Magyar Néphadsereg valamennyi alakulatát lefegyverzik. Király Béla reggel 6 órakor beszél utoljára Nagy Imrével. Jelenti, hogy a szovjet páncélos egységek a parlament felé tartanak. "Nem kérek további jelentést" - búcsúzik a miniszterelnök a Nemzetőrség parancsnokától, aki ezután a budai hegyekbe vonul és védelemre rendezkedik be.

- A szovjet csapatok délig elfoglalják a Honvédelmi Minisztériumot, a Belügyminisztériumot, a Budapesti Rendőr-főkapitányságot.

- A Kádár-kormány táviratot küld az ENSZ főtitkárának, kéri a magyar kérdés levételét a napirendről.

- Soldatic jugoszláv nagykövet közli Nagy Imrével Tito és Rankovic üzenetét, hogy híveivel együtt ismerje el a Kádár-kormányt. Az MSZMP Intéző Bizottságának a követségen tartózkodó öt tagja ezt egyhangúlag elutasítja.

- Az áldozatok száma aznap a fővárosban 135 fő.

- Eisenhower amerikai elnök tiltakozik a szovjet intervenció ellen. - A szovjet kormány élesen tiltakozik az angol és a francia kormánynál egyiptomi városok bombázása ellen.

- A forradalom elbukott.