„Ha minden ilyen egyszerű volna" – mondja Woody Allen, Alvy Singerként az Annie Hallban, amikor a mozisorban állva úgy cáfolja a mögötte álló, fejhangon papoló, magát a Columbia egyetem tanáraként bemutató férfit, hogy annak Marshall McLuhanról szóló állításait, a paraván mögül előlépő íróval, magával Marshall McLuhannal cáfoltatja meg.
Hja kérem, ha tényleg minden ilyen egyszerű volna! De hát azért olykor a dolgok mégsem olyan bonyolultak, mint amilyennek első megközelítésre látszanak. Mert ki hitte volna, hogy Lázár János kancelláriaminiszter maga tesz lépéseket annak érdekében, hogy a Népszavát viszontlássa a csütörtöki kormányinfókon, s nem az általunk felpanaszolt cinikus módon reagál majd a távolmaradásunkra. Valóban az egyszerű megoldást választotta: megkereste és meg is találta azt az utat, amely nem az ellentétek elmélyítéséhez vezet, hanem a hídhoz, amelyen akár össze is lehet találkozni.
Az előzményekről - azoknak, akik sem a távolmaradásunkat bejelentő írással, sem pedig a csütörtöki Lázár bejelentéssel nem találkoztak - csak annyit: a Népszava nagyjából három héttel ezelőtt úgy döntött, hogy bár beszámol a kormányinfón elhangzottakról, magán a performanszon nem vesz részt; nem kíván alanyává válni a megalázásoknak. Mi akkor úgy ítéltük meg, hogy a miniszter nem veszi komolyan, sőt: kifejezetten lenézi az újságírókat, válaszai cinikusok, igaztalanok – hogy kellő eufémizmussal fogalmazzunk - és leereszkedőek. Úgy gondoltuk: vannak ott elegen, akik elfogadják ezt a szereposztást, talán nem is tehetnek mást. Mi azonban megengedhetjük magunknak, hogy többre tartsuk a szakmánkat, többre tartsuk az olvasóinkat, mert hogy mi is, ők is – kormányzati kifejezéssel élve – több tiszteletet érdemlünk. Ha már az Annie Hall kapcsán Marshall McLuhant idéztem, álljon itt egy valóban tőle származó gondolat. A kanadai író a hatvanas évek közepén fogalmazta meg híres alapvetését, „a médium maga az üzenet” szentenciáját. És bár nem teljesen erre az esetre vonatkoztatható az állítás, mégis, vélem, illik ide. Eszerint: „a médium nem engedelmes eszközként, simulékony, alázatos szolgálóként, a tartalom, az üzenet hűséges hordozójaként vesz részt az emberi kommunikációban, hanem bizony megköveteli a maga jussát.”
Lázár, aki a magyar politikai élet egyik legérdekesebb figurája – ha nem sértő ez a kifejezés – olvasván (!) a Népszava írását a bojkottról – ami persze csak a személyes jelenlétet tekintve volt bojkottnak nevezhető -, váratlan lépésre szánta el magát: telefonhívást ígért a Népszava főszerkesztőjének, hogy megpróbálja elsimítani a kialakulóban lévő ellentétet. A hívás ugyan elmaradt, de egy váratlan és véletlen találkozás, egy a mai számunkban megjelenő interjúhoz, valamit egy külön kérdés, vagy felszólítás nélküli közléshez vezetett. Ahhoz a közléshez, amelyről már pénteki számunkban is beszámoltunk: visszavárja Népszavát a kormányinfóra.
A mai kormánytól, kormányzati szereplőktől nem szoktunk hozzá gesztusokhoz. Jóllehet Lázár ebben is kivétel talán, úgy öt-hat évvel ezelőtt - ha jól emlékszem - egy lemondott interjú miatt virágcsokorral vezekelt a kolléganőnknél, ám azóta sok víz folyt le a Dunán, a Fidesz sem az, ami akkor volt, hát még a kormányzati szereplők. Manapság nincsenek gesztusok, nincsenek hidak, amelyek bárhová vezetnének, főleg nem az ellentétes oldalon állókhoz.
Félreértés ne essék: egy interjúval, egy invitációval, nem változik meg a véleményünk. Se a kormányról, sem a kormányzásról, sem Lázárról, vagy a stílusról. Az emberi hang, a közelítés szándéka azonban levesz a lábunkról; egy pillanatra elhisszük, hogy ezt így is lehet. Illetve azt gondoljuk: ezt csak így lehet. És muszáj megvallanunk azt a gyengeségünket is, hogy a valódi és őszinte gesztusra nem tudunk elutasítással válaszolni. Távol áll tőlünk az az attitűd, amely most például a Mazsihisz közleményében bukkant fel: az EMIH segítségnyújtási ajánlatát – a leégett zuglói zsinagóga miatt – durva szavakkal hárította el. Nem így és nem akkor van helye a sérelmek felhánytorgatásának; nem itt, és nem most kell elővennünk minden olyan panaszunkat, amelyek a mai adminisztrációval szemben – szerintünk: jogosan – megfogalmazhatóak. És most még csak azt a trükköt sem vetnénk be, hogy elsorolom mindazokat a sérelmeket, amelyeket nem sorolok fel…
Legyen ezúttal elegendő csak annyi: elfogadjuk a visszahívást. A Népszava, a személyes beszélgetés és a nyilvános bejelentés alapján újra ott lesz Lázár János tájékoztatóin. Szeretnénk beszámolni az ott elhangzottakról és szeretnénk újra feltenni a kérdéseinket. Annak reményében, hogy a Lázári gesztus komolyan veendő, és a szónak abban az értelmében is, hogy a kérdéseinket is komolyan veszi. Visszatérésünk ugyanis nem egyenlő azzal, hogy elfogadjuk a korábbi szereposztást. Nem akarunk asszisztálni továbbra sem egy olyan előadáshoz, ahol lapunk számára csak az a fontos, hogy elhangozzék a kérdésünk. Mi szeretnénk komolyan hinni abban, hogy a válaszok is lényegesek. A lehetőség szerinti őszinte válaszok. De elfogadjuk: még egy kancelláriaminiszter sem mondhatja meg mindig a valóságot. Van ilyen. Csak olyan nincs, ha felelet helyett megaláztatás, vagy viccelődés, gúnyolódás jut az újságírónknak.
Ismételjük meg tehát: ott leszünk és kérdezünk. Abban a hitben, hogy a megoldás továbbra is olyan egyszerű lesz, mint Marshall McLuhan esetében.
Szemünk egymáson.
