Olyan gyerek voltam, akit lenyűgöznek a szavak. Ma is egyvalaminek vagyok bővében: könyveknek és újságoknak. Meggyőződésem, hogy be lehet tiltani újságokat, szélnek lehet ereszteni egész szerkesztőségeket, de a gondolatok örök életűek. Akármilyen módszeresen próbálja valaki elpusztítani a könyveket, egy-egy példány mindig megmarad, s akármilyen durván is ront rá a sajtószabadságra, nem tudja megsemmisíteni, mert az élet különböző útjain keresztül az végül úgyis eljut hozzánk.
De elég a pátoszból.
A francba: megint egy reggel Népszabadság nélkül. S nemsokára talán Népszava nélkül. Mint akit megloptak, keresem az újságomat. A tolvajt hiába is keresném – egy gázszerelő csak nem lehet médiamogul! Persze, sokat olvasok az interneten, de egy szöveg hangzása, a szavak értéke egészen más, amikor lapban jelenik meg, kinyomtatva, s az újságot kávé mellett olvashatom. Ennek a két napilapnak nemcsak olvasója, hanem szerzője is vagyok, voltam több mint két évtizeden át, s akárhogyan is, ez sokat jelent. Jelent hűséget egyfajta szellemiséghez; jelenti a párbeszéd lehetőségét a szerkesztőkkel - az ember kilép az írás magányából, s egy szellemi műhelyhez tartozónak érzi magát - és jelenti azt az illúziót, hogy valamely nemes ügy szolgálatában ír és hat az olvasóra. Hálás vagyok mind a két szerkesztőségnek, hogy ez utóbbi naivitásomat sokszor tolerálták, s éppen csak a lelkesedésemet hűtötték le, a gondolataimat azért közölték. Sokat tanultam tőlük: az írásaim feszesebbek lettek, precízebb formával ruháztam fel, vagy egyszerűbbé tettem egy-egy történetet, és közben sokszor morogtam rájuk. Azt hiszem, ez normális kritikusan gondolkodó emberek között.
Mindkét lapnak voltak gyengébb periódusai, melyek védtelenné tették őket a piaci létharcnak nevezett küzdelemben, amikor az internet amúgy is megfojtja a nyomtatott sajtót, és az állami hirdetések hiánya lehetetlenné teszi az ellenzéki lapok sikeres működését. Erősen megváltozott a köznyelv, megváltoztak az újságírás műfaji követelményei, törvényei is, kár ezen sopánkodni. A sajtó egyre inkább bulvárrá fújja fel magát, a „fasiszták” kontra „hazaárulók” vita a preferált témák sorába emelkedik, s aki ennél szofisztikáltabb megfogalmazásra törekszik, az unalmas és régimódi. Az sem tesz kimondottan népszerűvé egy lapot, ha szegénységről, hajléktalanságról, munkanélküliségről, vagy a menekültekről sokat és megértéssel ír, miközben a kormánypárti sajtó éppen világmagyarázó elvvé terebélyesíti az idegengyűlöletet, populista szómágiával hergeli egymás ellen a kiszolgáltatott társadalmi csoportokat.
A Népszabadság és a Népszava igyekezett megmutatni valami igazit arról a „másik” Magyarországról, amit senki nem akar látni, mert a szegénység csúf, szánalmas és visszataszító, egyszerűbb egyáltalán nem is beszélni róla. Utána ment politikusok gyanús ügyeinek, korrupciós botrányoknak, határozottan állást foglalt a menekültügyben, erőteljes, eredeti szociográfiákat jelentett meg. Ezekben mind valamiféle megoldást is próbáltak felkínálni, s a levertséggel, a bénultsággal, vagy éppen a gyűlölet fölkeltésével szemben mégiscsak valamiféle reményt sugalltak.
Ha most eltűnik ez a hang, s nem bukkan fel többé, nagy űr keletkezik - nehéz ebbe belenyugodni. Aki most kimondta a Népszabadság halálos ítéletét, nagyon fél a szavak erejétől és a szabad sajtótól, pedig egykor éppen ő maga védelmezte azt a leghevesebben.
De az régen, sok lapja történt.
