Menekültek, akiknek már papírjuk van arról, hogy tudnak németül FOTÓ: EUROPRESS/GETTY IMAGES
A helyszín egy német kisváros, beszélgetőtársam középkorú, „értelmiségi külsejű” szíriai menekült. Csak némi rábeszélés után áll szóba velem, de szigorúan megfogadtatja: nem írom meg sem az igazi nevét, sem azt, melyik szír városból jött, mint ahogy azt sem, hol beszélgetünk. Írjam csak azt, hogy „valahol Németországban”.
„Fél? Hiszen már eljött Szíriából! Itt is fenyegeti valami? Talán a német neonácik?” – kérdezem. Nem – válaszolja a férfi, ő továbbra is saját honfitársaitól fél. Egyrészt azért, mert tágabb családja még mindig Szíriában él, s őt, mint odahaza elég ismert személyiséget a damaszkuszi hatóságok számon tartják. Ha megtudják, miket nyilatkozik egy újságírónak, akkor a rokonain állnak bosszút.
„Honnan tudnák meg?” – érdeklődöm. „Az embereik mindenütt ott vannak” – válaszolja, s hozzáteszi: „Biztos, hogy a maga országában is, meg itt is, a menekültek között.” De aztán kiderül, hogy beszélgetőpartnerem nem csak azért fél a többi szíriai menekülttől, mert Bassár el-Aszad elnök emberei köztük lehetnek. Hanem azért is, mert nincs béke az „igazi” menekültek között sem. Szíria – magyarázza hosszasan - az egymást gyűlölő népcsoportok országává vált és ezt a gyűlöletet nem oltja ki sem a közös ellenség – az Aszad-rezsim – megléte, sem pedig az emigráció.
Ezután szinte már felesleges is az obligát kérdés, miért menekült el Szíriából. Inkább arra biztatom, beszéljen az ott látottakról, arról, aminek személyesen tanúja is volt, s ami miatt menekülnie kellett. Ám nem áll kötélnek. Túl veszélyes lenne, hiszen könnyen beazonosíthatnák. Röviden azért válaszol kimondatlan kérdésemre: „A végén már bármelyik pillanatban megölhettek volna. Szíria maga a pokol.”
Arról viszont szívesen beszél, milyen tapasztalatai vannak Németországban, mivel küszködnek menekült honfitársai, és hogyan halad a beilleszkedésük. Persze ismét csak úgy, hogy őt magát ne lehessen azonosítani.
„A német állam – és a német társadalom! – csodálatosan bőkezű és segítőkész velünk szemben” – mondja. Ő maga kapott egy kis lakást, ahol feleségével és két gyerekével él. (Beszélgetésünk is ott zajlik.) „Neonácikról, bevándorlóellenes németekről nem hallott?” – kérdezem. De igen, hallott róluk, sőt, idegengyűlölő szomszédjától ő maga is rendszeresen kap sértő megjegyzéseket. Ám nem foglalkozik vele. Fő az, hogy a megélhetésük biztosítva van, a fia iskolába, a lánya óvodába járhat, és hogy számíthat az emberek segítőkészségére.
Persze a beilleszkedés nehéz, még neki is, aki tanult ember, és még inkább az az idegen nyelvet nem beszélő, kisvárosi, falusi környezetből érkező menekültek számára. Ő maga jól beszél angolul – társalgásunk is ezen a nyelven folyt – és arról is meggyőződhettem, hogy szépen halad a némettel is. Saját helyzetét ennek ellenére sem tartja könnyűnek. Más az életstílus, mások a szokások, mások a hagyományok...
„Mi az, ami konkrétan nehézséget okoz? Miben tér el az arab és az európai mentalitás?” - érdeklődöm. Habozik, ezért biztatásul én mondok példákat: "Tudomásom szerint - emlékeztetem – sok muszlim férfi nem hajlandó nővel kezet fogni. Vagy ha két, egymással közelebbi kapcsolatban nem álló arab férfi találkozik, akkor nem illik egymás feleségei felől érdeklődniük. Európában ezek viszont természetes dolgok." "Igen, igen – bólogat – vannak különbségek". S felsorol néhány továbbit is.
"Szíriában – mondja – bármikor, előzetes értesítés nélkül beállíthatok a barátaimhoz. Itt előbb telefonálnom kell, meg kell beszélnem a dolgot. Vagy az is nagyon szokatlan, hogy sok német tiltakozik, ha a szomszédságában zajt csapnak a gyerekek. Szíriában ez elképzelhetetlen lenne! Ott mindenki örül a gyerekeknek!" - magyarázza
"És mi van az orvosokkal és az orvosnőkkel?" – kérdezem, mert már olvastam a témáról. "Ez az egyszerűbb, tanulatlanabb menekültek számára jelent gondot" – válaszolja. Egy vallásos szír nem szereti, ha a feleségét férfi orvos kezeli, mint ahogy azt sem, ha ő maga női orvoshoz kerül. „Számomra azonban ez nem jelent problémát” – magyarázza.
E témakört kívánom jobban körbejárni. „Már évtizedek óta vita folyik a német iskolák és a muszlim tanulók szülei között. Ez utóbbiak közül sokan ugyanis nem engedik, hogy lányaik fiúkkal közösen vegyenek részt úszásoktatásban, tornaórákon vagy akár iskolai kirándulásokban. Ha az ön lánya iskoláskorú lesz, elengedi őt úszásoktatásra?” – kérdezem.
Beszélgetőpartnerem kényszeredetten elmosolyodik, aztán bevallja, hogy ez neki is fejfájást okoz. "De tudja, én igyekszem integrálódni. És lehet, hogy addigra már annyira integrált leszek, hogy ebbe is beleegyezem" – mondja, immár felszabadultabban.
Beszélgetésünk alatt a szír férfi gyerekei többször is berontottak a szobába, kíváncsi pillantásokat vetve rám. A feleségét viszont egyszer sem láttam. Szívesen elbeszélgettem volna vele is, de erre nem nyílt mód. Sajnáltam, de nem tettem szóvá. Tartottam magam az arab illemszabályokhoz.
Nemcsak a szír férfivel beszéltem, hanem német támogatóival, egy nyugdíjas tanárral és egy színésszel is. Mint elmondták, ők is azon német polgárok közé tartoznak – sok tízezren vannak -, akik a tavalyi menekültáradat idején, spontán módon az érkezők segítségére siettek.
El is kelt a segítség, hiszen a menekültek gyakran egy szál ruhában, helyismeret és nyelvtudás nélkül kerültek Németországba. A hatóságok német nyelvű nyomtatványokat töltettek ki velük, olyanokat, melyeken sok német sem tud kiigazodni. Az önkéntesek segítettek a kitöltésben, elmagyarázták a közlekedési, vásárlási lehetőségeket, beszéltek a német szokásokról és elvárásokról. És – természetesen szintén „társadalmi munkában” - elkezdték a spontán nyelvórákat is.
Ezeket iskolákban, kulturális intézményekben, illetve a sokszor botcsinálta nyelvtanárok lakásában tartották. Miután a menekültek szálláshoz jutottak, a tanárok „házhoz mentek”.
Bár később az állam által szervezett nyelvoktatás is beindult, az önkéntesek munkájára továbbra is szükség van. Hiszen nem mindenki tanul egyformán gyorsan nyelveket. Erre egyik beszélgetőpartnerem mondott is egy példát. Egy idős szír asszony bement a zöldségboltba, hogy almát vásároljon. Ám alma - németül „Apfel” - helyett „Abfall”-t mondott, ami hulladékot jelent.
Az önkéntesek – nyugdíjas vagy aktív tanárok, művészek, egyházi személyiségek – segítenek a menekültek iskolás gyerekeinek a házi feladatok elkészítésében, beprotezsálják őket különfoglalkozásokra, nyári táborokba. A nagyobbak számára ipari tanulói helyeket, szüleik számára munkahelyeket keresnek. Nehéz dolguk van, hiszen – bár a gazdaság „jó passzban van” – ezekből a németeknek sem jut mindig elegendő.
És – beszélgetőpartnereim ezt sem tagadták – a menekültek sem mind angyalok. Sokan nem hajlandók integrálódni, kimaradnak a tanfolyamokról, s egyfajta muszlim vallási alapon fölényességet, sőt, ellenségességet tanúsítanak új környezetükkel szemben.
"De mi van a másik oldalon?" – kérdem beszélgetőpartnereimtől. Mint elmondják, ott leginkább a „Hassprediger”-ekkel gyűlik meg a bajuk. (A német szó eredetileg azokra az iszlamista prédikátorokra vonatkozott, akik a muszlimokat a Nyugat ellen uszítják. Beszélgetőpartnereim azonban így nevezték a muszlimok elleni gyűlöletbeszéd német terjesztőit is.)
Mindazonáltal azok a szírek, akik eljutottak Németországba, szerencséseknek mondhatják magukat. Egyik beszélgetőpartnerem ismerőse munkája folytán gyakori vendég Egyiptomban. Ott – mesélte – a szír menekültek az utcasarkokon koldulnak.
