Schmidt Mária és a történelem - Ilyen a "fancy, trendi és szexi" emlékév

Minősíthetetlen nyílt levelet írt Schmidt Mária, az 1956-os emlékév kormánybiztosa, miután kirobbant egy fotó körüli botrány. Az eseményeket jól ismerő történészek pontokba szedve válaszoltak a Terror Háza Múzeum főigazgatójának, akinek nem ez volt az egyetlen „érdekes” megszólalása az emlékév kapcsán.

Az eset a mai emlékezetpolitika csődjét és alapvető kudarcát jelzi. Menedzsmentje most, 2016-ban megalkotta egy hatvan év előtti, zavarba ejtően sokszínű forradalom egydimenziós képét – erősítette meg lapunknak Facebook-bejegyzését Rainer M. János, az '56-os intézet vezetője. De miről is van szó?

Legendaépítés, MSZMP, imperialisták

Schmidt Mária és az általa vezetett Emlékbizottság reakciója a legkevesebb kérdéses '56-os óriásplakátügyre, megmutatta a kormány hozzáállását 1956-hoz: a valóság teljesen lényegtelen, ha mi egyszer kitaláltuk, hogy hogyan lesz legendaépítés, abba sem Nagy Imre, sem Pruck Pál nem rondíthat bele. Ahogyan arról lapunk is többször beszámolt, egy '56-os képből csinált plakátra ráírták Dózsa László nevét, miközben a képhez már '56-ban Pruck Pál nevét írta oda a képet készítő amerikai fotós, és maga Pruck Pál is beszélt a róla készült képről legalább két interjúban: 1982-ben és 1986-ban is. Senkiben fel sem merült, hogy ne ő lenne a képen, egészen mostanáig. Pruck 2000-ben meghalt, majd jött a Terror Háza főigazgatója, az általa vezetett '56-os emlékév, és egyszer csak előkerült Dózsa László, szintén egykori '56-os fiatal, hogy bejelentkezzen a fotóra, miszerint őt ábrázolja. Vagy Schmidték keresték meg ezzel Dózsát, ez azóta sem derült ki.

Emlékév érdekességek

- Schmidt Mária, forradalomügyi kormánybiztosnak egyetlen külföldi vezetőt sikerült meghívnia az állami ünnepségre, Gyurcsány Ferenc volt miniszterelnök meghívására 2006-ban 22 magas rangú külföldi vezető jött el.

- Máig nem tudni, mi került 50 millió forintba Desmond Child újrahasznosított dalán, amin elvileg mindenki ingyen dolgozott. A dalt sokáig nem is játszották sehol, végül csak október 23. körül szerepelt a Petőfi Rádió lejátszási listáján.

- Egy másik '56-os képpel is gond van, ugyanis nem vették meg Russel Melche fotójának jogdíját, ezért a fotós ügyvédhez fordult. Ráadásul Melche-t meghívták Budapestre, egy, az Emlékbizottság által támogatott eseményre, aminek az apropója éppen ez a fotó. A 168 órában Sándor Erzsi írta meg, hogy több másik plakátot is úgy manipuláltak, hogy a militáns agresszióra, az utcai harcosok tetteire egyszerűsítsék le '56-ot, az egyetemisták, a Petőfi kör, a felvonulók, a derű nem jelenik meg.

Amikor felmerült a hamisítás, Schmidt elképesztő stílusban vágott vissza: MSZMP-zéstől, Pruck Pál köztörvényes bűnözőzéséig minden volt. Schmidt szerint „az 1956-os forradalmat és szabadságharcot a közösség egészétől elvenni, azt kisajátítani akaró szűk és jól behatárolható csoport 2016-ban is az MSZMP szellemiségét idéző gátlástalansággal igyekszik megfélemlíteni és hiteltelenné tenni nemzetünk legnagyobbjait!”

Hogy az MSZMP szellemiségét pontosan kik idézik fel, nem árulta el, de nyilván nem arra gondolt, hogy 2016. október 23-án Áder János államfő 1956 évfordulója alkalmából előléptette a volt III/II-es operatív tisztet, Tasnádi László mai rendészeti államtitkárt, vagy, hogy Boross Péter volt miniszterelnök, a Szabadságharcosokért Közalapítvány elnöke '56-os beszédében az amerikai imperialisták gaztetteiről beszélt.

A „pestisrácok” támadása

Az egyik kormánylap, a Pestisracok.hu, amellett, hogy Pruck Pál lejáratásába kezdett, nagyon keményen nekiesett az '56-os intézetnek, hogy ugyan mondja már meg, mi a helyzet ezzel a plakátüggyel. Furcsa mód nem a kormány által grundolt VERITAS Intézethez fordult kérdéseivel, hanem ahhoz az intézményhez, amit a kabinet tökéletesen félretolt azért, hogy a saját elképzelése szerint mutathassa be a történelmet, például 1956-ot, kihagyva belőle a neki kellemetlen, vagy nehezen elmagyarázható szereplőket, felnagyítva azonban a névtelen utcai harcosokat, de olyannyira, hogy egy-egy név-, vagy fotóhamisítás sem probléma. A megszólított Rainer M. János, az '56-os intézet vezetője Facebook-posztban reagált az ügyre, és a neki szánt kérdésekre:

„1. Kikérték-e korábban az intézet véleményét Dózsa László állami kitüntetéseivel kapcsolatban?

Nem kérték ki.

2. Hogyan fordulhat elő, hogy miközben az intézet többször is delegálhatott a Dózsa László kitüntetéseit elbíráló bizottsági tagokat, most éppen az intézet egyik munkatársa, Eörsi László vonja kétségbe Dózsa László sorstörténetének hitelességét?

Intézetünk képviselője az 1956-os Emlékérem előterjesztéseit véleményező társadalmi bizottság munkájában valóban részt vett az 1990-es évek végéig, Dózsa azonban 2005-ben kapta meg az elismerést, akkor már a bizottságba az intézetet évek óta nem hívták meg. Az azóta egyébként megszüntetett Nagy Imre Érdemrenddel kapcsolatban 2011-ben ugyancsak nem kérték a véleményünket Dózsa kitüntetéséről, annál is kevésbé, mert 2011-ben a kormány megszüntette az 1956-os Intézet Közalapítványt. Eörsi László kollégám egyébként akkor is bízvást képviselhetné tudományos meggyőződését, ha netán véleményeztük volna a szóban forgó kitüntetéseket. De nem tettük. Sorstörténetről Eörsi László nem beszélt, egyes konkrét állításokat kérdőjelezett meg (másokat egyébként nem), részletesen indokolva azokat. Jól tette, véleményével egyetértek.

3. Az intézet véleménye Pruck Pálról, és arról, ha fotó és név alapján egyértelműen beazonosítható volt, hogyan kerülhette el a megtorlást, illetve miért csak 2016-ban került elő a neve?

Pruck Pál szerepelt Erich Lessing 2006-ban négy nyelven megjelent kötetének egy fotóján – név nélkül. A magyar kiadást intézetünknek a szerződés alapján a francia változatot híven követve kellett elkészítenie. A jelek szerint Rougier, a Life fotósa tudta a képen szereplő fiú nevét, Lessing nem. A fotók a forradalom győzelmének, sajnos rövid időszakában készültek, a szereplők védelme – ugyancsak sajnálatosan – még nem merült fel néhány riporterben.

Pruck Pál története nem egyedi – egy magyar sorstörténet (ha már ezt a szót használják) a 20. század közepéről. Ha bárki végigolvassa Eörsi Lászlónak a fegyveres forradalomról írott tucatnyi könyvében szereplő felkelő életrajzokat – vagy másfél ezret – akkor százszámra talál hasonlókat. A forradalom nem az angyalok bejövetele. Szereplői hús-vér emberek, sokan érkeztek az akkori magyar társadalom pereméről.

A szabadságért harcoltak, de saját felszabadító harcukat is vívták nyomorúságos körülményeik, árvaságuk, kitaszítottságuk – és bűneik ellen. Kinek sikerült, kinek nem; akadt, akinek elvették az életét, még jobban tönkretették, ha egyáltalán ez lehetséges volt, és akadt, aki új életet kezdhetett, mert elmenekült, mert egy új hazát talált, ahol szolidárisan fogadták. Akadt, aki itt próbálta folytatni az életét, ami még jószerével el sem kezdődött, mint Pruck Pálé. Ő is folytatta, és elbukott, megpróbálta újrakezdeni, hogy milyen sikerrel, azt nem kizárólag a Szabó Lászlónak vagy a Berecz-műsornak mondott szavai, hanem családtagjai, ismerősei tanúságtétele alapján lehet mérlegre tenni.

Levél az emlékbizottságnak

A 168 Óra múlt szerdán közölte Pruck Pál lányának az '56-os Emlékbizottsághoz intézett nyílt levelét. Csőkéné Pruck Erika azt kérte Dózsa Lászlótól, hogy ne kegyeleti okból mondjon le arról, hogy az ő neve szerepeljen a fotón, hanem mert a fotón egyértelműen Pruck Pál látható. Az emlékbizottságnak ezt üzente: „mielőtt önök ezt a fotót felhasználták, egyáltalán utánajártak annak, hogy ki van a képen? Ezt a fotót a keletkezése óta ismeri a család, és mi, Pruck Pál gyerekei, születésünk óta. Én száz százalékig biztos vagyok benne, hogy a fotón az én édesapám van. Maga a fotós is odaírta. De ha ez nem lenne elég, 1986-ban, a forradalom 30. évfordulóján még riportot is készítettek vele. Önök erről nem tudtak?” Csőkéné Pruck Erika annyit kér: „semmi gondom, se nekem, se a testvéreimnek azzal, hogy a fotót felhasználják, de akkor a pontos névvel és adatokkal tegyék: Pruck Pál, 1942–2000. Sem az édesapánknak, sem nekünk soha semmiféle előnyünk, hasznunk ebből a képből nem származott. Édesapánk soha nem kapott kitüntetést, igaz, nem is várta el.”

Készen állok arra, hogy személyesen találkozzam Önnel és megbeszéljük, hogy miképpen tehetünk közösen azért, hogy 1956 emlékét ápoljuk és megadjuk minden akkori hősnek és áldozatnak az őt megillető tiszteletet! Rendelkezésére állok abban is, hogy ezt a kérdést megnyugtató módon tisztázzuk, és a lezárás után a közvéleményt tájékoztassuk! − válaszolta Schmidt nyílt levelében.

A megtorlás példátlanul széles körű volt, de nem csapott le minden résztvevőre. Nincs még egy esemény a 20. századi magyar történelemben, ami ennyi ember sarkallt volna aktivitásra, mint 1956 forradalma. Több százezer embert nem lehetett lecsukni – és beszervezni sem, amire a sanda célzás, gondolom, vonatkozik. Pruck megúszta – ahogy Dózsa is. Pruck Pál forradalmi tevékenységéről a volt titkosrendőrség archívumában egyetlen irat sem maradt. Ahogyan Dózsáéról se. Úgyhogy ez eddig X.

4. Amit eleddig leírtam, saját véleményem. Az „Intézetnek” nincsen véleménye, ez nem politikai párt, emlékezetpolitikai intézmény vagy ehhez hasonló, nincs szóvivőnk, központi bizottságunk nem ad ki közleményeket. Amennyire csak lehet, kutatók szabad társulása vagyunk – minden munkatárs a saját véleményét mondja el, ha akarja.

5. Végül, ugyancsak saját véleményem: az eset a mai emlékezetpolitika csődjét és alapvető kudarcát jelzi. Menedzsmentje most, 2016-ban megalkotta egy hatvan év előtti, zavarba ejtően sokszínű forradalom egydimenziós képét. A fegyveres felkelőt és csak őt kinevezte hősnek, az ő idealizált plakátképével azonosította az egész jelenséget, kihagyva belőle minden mást a fegyveres erőszak apoteózisán kívül. Ez a 19. századi gesztus ma hatástalan. Íme a plakát szereplője lelépett a falról, több dimenziót öltött, és elkezdte mesélni élete történetét. Az igazi emlékezés ma az, ha meghallgatjuk, megpróbáljuk megérteni, esetleg elgondolkozni rajta" − írta Rainer.

Dózsa érdekesen emlékszik

Eörsi László eseménytörténész a 168 órának adott interjúban Dózsa László szinte minden állítását cáfolta:

„Dózsa László azt állítja, hogy sortűzzel végeztek ki a város közepén harminc embert, ám erről soha rajta kívül senki semmilyen említést nem tett, tanúja a történetnek nincs, és nem is jegyeztek fel róla semmit.” Pedig voltak sortüzek, fotók is vannak róluk nevekkel, adatokkal, háttérrel, „de olyan egy sincs, amelyről hatvan év óta nem derült volna ki semmi, és Dózsán kívül nincs senki, aki beszélne róla úgy, hogy az eset állítólag a város közepén történt”.

- Dózsa azt mondta, „kiskatonák és régebbi katonatisztek nagyjából kiképeztek minket”, de Eörsi szerint ez „teljes képtelenség”, mert a november 4. előtti fegyverszünetben még lehettek az utcán katonák, de utána már kevesen, „annyira meg egy sem lehetett marha, hogy 14 éves suhancok kezébe fegyvert adjon”.

- Dózsa 2005-ben azt mondta: „pár nap alatt kaptunk egy fegyveres kiképzést kiszolgált katonáktól – Kalasnyikov, miegymás”. Eörsi szerint „nem is nagyon voltak Kalasnyikovok, aligha adtak volna ilyet 14 éves srácok kezébe”.

- Dózsa László erre is emlékezett: „A mellettem fekvő srác holttestében robbant fel az egyik kézigránát, aki egyébként jó barátom volt, Klein Robika.” Eörsi válasza: „A nyilvántartás szerint Klein Róbert nevű személy nem halt meg azokban a napokban. Meghalt viszont egy Klein Gyula, november 8-án, a XV. kerületben. Ebből is látszik, hogy a nyilvántartás működött, a halotti anyakönyveket kitöltötték.”

- Dózsa László: „a Divatcsarnokot annyira szétlőtték nehéztüzérséggel, sőt ez volt talán az egyetlen hely és Csepelen valahol, amit még repülőgép is bombázott.” Eörsi László: „Sem a Dózsa által megjelölt helyen, sem Csepelen, sem másutt nem volt repülőgépes támadás.”

- Dózsa: „szembeállítottak velünk egy légvédelmi ágyút, azt én előtte láttam működni a Nyugatinál, amikor rátüzeltek ott a tömegre, és érdekes, az maradt bennem, hogy csak egy ilyen ne találjon el.” Eörsi: „a szovjetek harckocsikkal lőttek, nem légvédelmi ágyúval. Dózsa talán a Nyugati pályaudvari gépfegyveres sortűzről beszél. Itt valóban belelőttek a tömegbe, hat ember meghalt. Csakhogy az a sortűz december 6-án volt. Hogyan láthatta ezt Dózsa, ha őt november 5-én már lelőtték?” Dózsa maga is azt mondja máshol, hogy géppisztollyal lőttek rájuk, ebből lett később már légvédelmi ágyú.

- Dózsa: „éjszaka több gyereket is elvittek akasztani. Onnan tudtam, hogy gyerekek, hogy azt mondták, bácsi kérem, ne tessék engem felakasztani.” Eörsi László szerint „ez baromság”, mert: „tudjuk a kivégzések módját és menetét. Ilyen nem volt.”

- Dózsa azt mondta, hogy azért kerülte el a megtorlást, mert a nyilvántartásban halottként szerepelt. Eörsi ezt sem hiszi el: „miközben Dózsa majdnem meghalt, honnan tudta, mi történt az adataival? De ez részletkérdés. Dózsát – maga meséli – 1963-ban, tehát 7 év múlva, érettségi nélkül felvették a Színművészeti Főiskolára. Ezt nem tudom megtorlásként értelmezni. Továbbá az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárban sincs semmi, ami az ’56-os szerepével lenne kapcsolatos.”