Neolib világ?

Néha előfordul a modern kapitalizmus történetében, hogy egy kormány úgy hagy fel évek óta büszkén követett, gazdaságpolitikájával, hogy nem tagadja meg a saját múltját. Ráadásul rendületlenül csepüli a neoliberalizmusnak azt a doktrínáját - mert erről van szó - amelynek már nem ősellensége, hanem szándékai szerint követője lesz, egészen a 2018-as országgyűlési választásokig.

Orbán Viktor ritkán szólal meg gazdasági kérdésekről vagy ha mégis így tesz, akkor is szívesen kerüli a konkrétumokat, mondanivalóját inkább a sikerpropagandájának elemei közé bújtatja. A magyar miniszterelnök betegesen vonzódik a diktatúrák - az illiberális rendszerek - gyakorlatához, különösen, ami az egyéni szabadságjogok részleges korlátozását illeti. Gondolhatunk itt a munkanélküli segély időtartamának csökkentésére vagy a sztrájkjog sajátos értelmezésére. Ebben a tekintetben olyan eszmei elődöket tudhat maga mögött mint Ronald Reagan amerikai elnök, a brit Vaslady Margaret Thatcher, vagy a chilei véres kezű diktátor, Augusto Pinochet. Ezekben a korszakos politikusokban az a közös, hogy aktív politikai pályafutásuk utolsó szakaszában valamennyien neoliberálisokká váltak. Az Egyesült Államokban ugyan ezt a gazdasági iskolát - a választókra való tekintettel - neo-konzervatizmusnak hívják, de a kontinentális Európában minden olyan lépést, ahol az állam kedvtelve vállal tulajdonosi szerepet a versenyszférában - és nemcsak az energiaszektorban vagy a közműellátásban, hanem egyes pénzintézetekben és a járműgyártásban is (Rába Járműipari Holding) neoliberálisnak hívnak. Az orbáni gyakorlat krédója: "a hasznok privatizálása, és a költségek társadalmasítása." Magyarul: a profitot bezsebelik, a veszteségeket az adófizetőkkel fizettetik meg. Ehhez erőszakos, többnyire a piacgazdaság törvényeinek ellentmondó módszereket alkalmaztak.

A választási kampány "előszavának" tekinthetjük a miniszterelnök friss szlogenjét: "Növekvő versenyképesség - magasabb bérek". Mi ez, ha nem maga a megtestesült neoliberalizmus? A gondot mindössze az jelenti, hogy bár a hangzatos, biztató szavak még egy jobbközép politikus szájából is jól hangzanának, viszont nem nehéz megjósolni, hogy ezek az elvek aligha valósulnak meg. A versenyképes társaságok eddig is versenyképes béreket adtak. (A pénzintézetek eredményességüktől függetlenül hagyományosan jól megfizetik alkalmazottaikat.)

Azonban, ha kizárólag a versenyképesség lenne a vezérlő béremelési elv, akkor sokan bizony pórul járnának. Az európai uniós átlagtól egyre jobban elszakadó gazdasági hatékonyságunkat - szomorú ezt kimondani - néhány szakmától eltekintve megfelelően tükrözik a bérek, sőt időnként, a növekvő munkaerőhiány orvoslásaként, még felfelé is korrigálják. Az állam szerepe ilyenkor az lehet, hogy a bérköltségek csökkentésében élen jár. A kormányfő véget vetne az olcsó munkaerő korszakának. Hangzatos szavak. S mellesleg bízik abban, hogy a munkaadók a belengetett járulékcsökkentésen elért megtakarításaiknak legalább egy részét átengedik alkalmazottaiknak. Bérkommandó ezúttal aligha lesz.

A társasági és a személyi jövedelemadó csökkentésének ígérete beleillik abba a képbe, hogy végre búcsút mondhatunk az unortodoxiának. Aligha tévedünk abban, hogy bár szükség lenne rá, aligha íródnak a neoliberalizmus új tankönyvei.