Ez a könyv a nyugati civilizáció súlyos – Magyarországon legalább is biztosan – ki- és végigbeszéletlen kérdéséről szól. Hazai megjelenését azért tartom fontosnak, mert nagyon remélem, hogy a tények, amelyeket ismertet, az érvek és a gondolatmenet, amelyeket felsorakoztat, előbb–utóbb megjelennek a közgondolkodásban, megalapozottabbá, informáltabbá teszik a vitákat és így hozzájárulnak a sokféle értelemben éretlen magyar társadalom nagykorúvá válásához.
Utazás térben, időben
Először a szerzőről. David Nirenberg, a szerző a Chicago-i egyetem történész professzora, szakterülete a középkor történelme, fő érdeklődési területe a kisebbségek – zsidók, muszlimok, vagy éppen a leprások – üldözése. Felkészültsége és műveltsége – a laikus számára mindenesetre – lenyűgöző. A könyv bevezetőjében megjegyzi, hogy munkájában azokra az elsődleges forrásokra támaszkodott, amelyeket eredeti nyelven el tudott olvasni (ezzel a nyelvi „korláttal” magyarázza Kelet-Európa kihagyását). Ugyan nem sorolja fel a kérdéses nyelveket, de a könyvet olvasva az ó-görög, a héber, a latin, az arab és persze a német, a spanyol, a francia biztosan kell, hogy szerepeljen ezek között. A könyvhöz amúgy százoldalnyi jegyzet csatlakozik, ami nem egyszerűen részletezi a könyvben tárgyalt forrásokat, hanem rengeteg további információval is kiegészíti őket.
A könyv hatalmas utazás térben és időben; az ókortól napjainkig, Egyiptom, a római birodalom, Nyugat-Európa, Amerika és egy fejezet erejéig az iszlám és az arab világ.
Fő gondolata, amire a cím is utal, hogy a nyugati keresztény civilizáció (és az iszlám) ellenérzése a judaizmus eszmevilágával szemben nem periféria, nem a tudatlanok és korlátoltak ostoba hablatyolása, vak előítélete, hanem, ha úgy tetszik, mainstream. A legkiválóbb gondolkodók Szt. Páltól kezdve Szt. Ágostonon, Lutheren keresztül Burke-ig, Hegelig, vagy éppen Marxig koruk kihívásaival szembesülve, saját gondolati építményeiken dolgozva és ellenfeleikkel vitázva magától értetődő természetességgel fordultak negatív példákért a judaizmus eszmei alakzataihoz, függetlenül attól, hogy egyáltalán voltak-e a környezetükben húsvér zsidók (gyakran nem voltak). Ha pedig a judaizmus részben, vagy egészben negatív példa (lenyomat), annak előbb-utóbb meg kell jelennie a kor, vagy a későbbi korok húsvér zsidóinak életében is, ami aztán lehetett, illetve lehet szimpla előítélet, diszkrimináció, vérvád, pogrom, vagy akár a Holokauszt.
Shakespeare papa bűne
Nirenberg számára egyébként igazán nem érdekes, vagy pontosabban nem igazán az érdekes, hogy az érintettek gondolkodók személyükben a mai fogalmaink szerint antiszemiták voltak-e, vagy sem. Megemlíti, de nem tartja fontos kérdésnek, hogy vajon Szt. Ágoston álláspontja – „az uralkodó nem ölheti meg azokat, akik (Káin) jelével a homlokukon élnek” – hozzájárult-e „zsidó életek megmentéséhez”, vagy inkább fokozta a húsvér zsidók nyomorúságát; későbbi korok ideológusai erre is, arra is felhasználták. Luther rettenetes „antiszemita” mondatait is idézi, de a fő gondolatmenete szempontjából megint csak másodlagosan. Tény, hogy (többek között) a német fasiszták is felhasználták ezeket a szörnyű tirádákat a saját céljaikra, de Luther tevékenységének fő iránya a kereszténység megújítása volt – ami meghatározó szerepet játszott az európai civilizáció fejlődésében – és alapvetően ehhez volt szüksége a judaizmusra, mint negatív példára, amellyel a gyűlölt pápaságot, vagy a többi reformer versenytársat lehetett felruházni, ostorozni. Ugyanez Nirenberg hozzáállása Marx és más „ifjú német” emancipált zsidó gondolkodó antiszemitizmusához. Van véleménye róla; rokonszenves, angolszász understatement-tel vélelmezi, hogy talán családi-lélektani szempontok is szerepet játszhattak benne. De megint csak inkább kuriózumról, a fő gondolatmenet szempontjából nem fontos részletről van szó. Sokkal fontosabb, hogy miért tekintette és tekinti valamennyire ma is a keresztény civilizáció - Marxot és az „ifjú németeket” is ideértve - „zsidósnak” a kapitalizmust.
A könyv talán legszórakoztatóbb fejezete ezért számomra a 8., amely a Velencei kalmár elemzésével foglalkozik történeti, irodalomtörténeti és nyelvészeti szempontból. Az, ahogy a keresztények „zsidósan” viselkednek, a zsidó pedig „keresztény módra”, ahogy összekeverednek a külső és belső értékek (arany és szerelem), ahogy Gratiano a „fövegére” azaz pénisze előbőrére esküszik, hogy Jessica, Shylock lánya nem lehet más, csak keresztény, valóban nagyon mulatságos.
Vannak azonban komolyabb kérdések is, mint például a kamatszedés tilalma – Antonio, a keresztény kereskedő nem, Shylock, a zsidó uzsorás viszont szed kamatot – vagy, hogy hol vannak a szerződéses szabadság határai, mi az eredete annak, hogy nem teljesítés esetére akár az adós életét is ki lehet pönáléként kötni. Ez az időszak, amikor a kereszténység vonakodva megbékél a kamatszedéssel, bár azért elítéli az uzsorát. Megtudjuk, hogy Shakespeare édesapját kétszer is elmarasztalta a bíróság ebben a bűnben. Shakespeare azt a dilemmát járja körül, amelyre amúgy sem ő, sem a kereszténység előtte, de utána sem tudott válaszolni, tudniilik miként nevezheti magát igazán keresztényinek az a társadalom, amely olyan „zsidós” alapokra épül, mint a kereskedelem, a szerződés, a tulajdon és a törvény.
Matajuif nevet változtat
Általában nagyon izgalmasak – és a laikus számára a rácsodálkozás lehetőségét jelentik – a zsidóknak a középkori királyságokban betöltött helyével és szerepével kapcsolatos fejtegetések és a nagy számban bemutatott tények. A feudális uralkodók a zsidókat gyakran a maguk hatalmának megerősítéséhez használták - akár uzsorásokként is -, illetve mint a tulajdonukat, védelmezték is őket, hogy aztán ugyanolyan gyorsan lemondjanak róluk, elűzzék őket, ha az érdekeik úgy kívánták. Az alattvalók pedig a királyaik elleni fellépés proxy-jaként gyakran a királyok védelmét élvező zsidók ellen léptek fel.
Egy másik, „eye-opening” fejezet a 6., amely a spanyol inkvizíció Magyarországon alighanem kevéssé ismert történetével foglalkozik. A judaizmustól (és a húsvér zsidóktól) megtisztított kereszténység abszurd gondolata nemcsak zsidók százezreinek az életét követelte, hanem az egyik fő oka volt annak is, hogy a hatalmas mennyiségű, tengerentúli arany beáramlása ellenére miért süllyedt Spanyolország évszázados elmaradottságba. Nagyon tanulságos, ahogy arról értesülünk, hogyan él túl a folklórban az anti-judaizmus és az antiszemitizmus; egészen a legutóbbi időkig húsvétkor egyes spanyol vidékeken zsidó papírmasé figurákat „öltek meg”, illetve égettek el. Az interneten egyébként nemrég lehetett olvasni egy Matajuif – öld a zsidót! – nevű városkáról, amelynek a lakói mostanáig vártak azzal, hogy kérvényezzék városuk nevének a megváltoztatását. Meghökkentő információ, hogy a vér és a fajok (?) keveredését tiltó első törvények Európában éppen az inkvizíció Spanyolországában születtek, sőt alighanem a rasszizmus szó eredetét is ott kell keresnünk.
A tiszaeszlári mítosz ápolói számára is tanulságos lehet a különböző vérvád történetek ismertetése egészen Norich-i Vilmosig visszamenőleg a 12. századi Angliában, ahonnan aztán ezek a szörnyűségek gyorsan átterjedtek a kontinentális Európára is. De azt is megtudjuk, hogy már a 6. században Szt. Gergely francia szerzetes felelevenített egy, az ortodox keletről származó történetet arról a zsidó fiúcskáról, akit saját apja dobott az égő kemencébe, mert keresztény templomban járt. A fiúcska sértetlenül túlélte a megpróbáltatást, az apját viszont elégették. És persze ott van a sok történet a zsidókról, akik szentképeket gyaláznak meg, vagdalnak össze, szentségtelenítenek meg, amik erre panaszosan sírni kezdtek.
Mélyen elgondolkodtató a könyv epilógusa, amely az Entelektüellek elsüllyedőben címet kapta, és amelyben négy zsidó-német entellektüel – Hanna Arendt, Max Horkheimer, Theodor Adorno és Erich Auerbach – gondolataival foglalkozva a szerző megfogalmazza a sokak számára égető kérdést: végül is mindegy, hogy a zsidók mennyire voltak túlreprezentálva az „európai burzsoáziában”; ettől még törpe kisebbséget jelentettek ezen osztályon belül. Hogyan volt képes ez a törpe kisebbség oly sok ember számára egymagában hitelesen megtestesíteni a kapitalista világrend gonoszságait? Hogyan hihették el az európaiak - és nem csak a németek - milliói a nácik (és nem csak a nácik) állításait, hogy a zsidók olyan mértékű veszélyt jelentenek a világ biztonságára, hogy a megoldás csak a kizárásuk, elűzésük, vagy megsemmisítésük lehet. A szerző egyértelműen elveti Arendt álláspontját a zsidók „társfelelősségéről" és Horkheimer, illetve Adorno magyarázatát fogadja el, akik a Felvilágosodás dialektikája című művükben azt fejtegetik, hogy az antiszemita eszmék erejét nem annyira abban kell keresni, mennyire tükrözik a valóságot, mint inkább abban, hogy elmaradt e gondolatok kritikai ellenőrzése, az egybevetésük a valósággal, ami más fogalmak esetében a tudományos-kritikai gondolkodásban normálisan megtörténik. Ez manapság ismét a tudósok és szélesebb értelemben az értelmiség felelősségére figyelmeztet.
Miért a németek?
A szerző nem hiszi, hogy a judaizmussal kapcsolatos évezredes averziók szükségszerűen vezettek volna a Holokauszthoz, igaz, nem is tették elkerülhetetlenné. A történelem menetét túl sok, gyakran véletlenszerű esemény alakítja, hogy hitelt adjunk az ilyen determinizmusnak. Különösen izgalmas az állítása, hogy a 19. század végén a nyugati országokban annyira általános volt az antiszemitizmus, hogy egy akkori megfigyelő számára kevésbé tűnt volna valószínűnek, hogy a zsidók elleni népirtás éppen Németországban történjen meg; Franciaország sokkal valószínűbb jelölt lett volna. Másfelől, ahogy írja, „a Holokauszt elképzelhetetlen és megmagyarázhatatlan e gondolatok hosszú történelme nélkül…..(A Holokauszt) egy olyan történelem terméke, amely a judaizmus fenyegetését belekódolta a nyugati gondolkodás néhány alapvető fogalmába, majd ezt a fenyegetést az új idők számára alkalmas új formákban újrateremtette. Ennek eredményeként túlságosan is sok állampolgár ezek segítségével értelmezte a világot a huszadik században. Nem érthetjük meg ezt a rettegést, sem a hatásait, ha elválasztjuk őket attól, ami korábban történt.”
És végül a könyv missziójaként is felfogható sorok: „Olyan korban élünk, amelyben sok millió ember szembesül annak a gondolatmenetnek valamilyen variációjával, hogy az őket körülvevő világ kockázatait legjobban „Izrael” kontextusában lehet elmagyarázni. Ezért döntöttem úgy, hogy egy olyan történetírásra vállalkozom, amely komolyan számol azzal a lehetőséggel, hogy az, ahogy a múltban gondolkodtunk a világról, nagy mértékben befolyásolja azt, ahogy a jelenről gondolkodunk. Ugyanakkor igyekszem nem elfelejteni, hogy az, ahogy a jelenről gondolkodunk, befolyásolja azt, ahogy a múltról gondolkodunk. …. Meglehet, a jövő kockázatait illetően tévedhetek. Ám az ilyen próféciánkat illetően, ahogy az Úr elmagyarázta Jónásnak, igazán akkor lehetünk boldogak, ha tévedünk.”