Finomabb lehet a menzakaja

Publikálás dátuma
2016.11.19. 10:41
FOTÓ: Thinkstock
Szerethetőbbé teheti a menzát a közétkeztetési rendelet új változata Gál Péter Zoltán, a Turisztikai és Vendéglátó Munkaadók Országos Szövetségének elnöke szerint.

A szakember a köztévén szombat reggel elmondta: az új változatnál fontos szempont volt az ételek élvezeti értéke, élményszerűsége. Hozzátette, ha a menzai koszt ízlik a gyerekeknek, akkor az segítheti az egészséges táplálkozással kapcsolatban megfogalmazott célok elérését is.

Novák Katalin család-, ifjúság- és nemzetközi ügyekért felelős államtitkár szerdán jelentette be, hogy lezárultak a szakmai egyeztetések, és napokon belül megjelenik a közétkeztetési rendelet új változata. Az államtitkár az új rendeletből három lényeges elemet emelt ki: a sóbevitel mértékének változását, a mesterséges édesítőszerek tiltását és a tej zsírtartalmának emelését.

Szerző

Farkas Flórián nem mond le, mert "nincs oka rá"

Publikálás dátuma
2016.11.19. 09:36
Korábbi felvétel. FOTÓ: Népszava
Miután hosszú hetekig hallani sem lehetett az  Országos Roma Önkormányzat (ORÖ) volt elnökéről, a napokban már többször is nyilatkozott Farkas Flórián, most éppen a kormány hűséges lapjának, a Magyar Időknek. A fideszes országgyűlési képviselő kijelentette, hogy nincs mitől félnie, és nem is bujkál, ahogy a visszavonulását sem tervezi. A nyilatkozatban a Lungo Drom elnöke elismételte, hogy a baloldal karaktergyilkosságra készült, mert sikerült felépítenie egy működő nemzetiségi politikát, de nem értek célt.

"Nincs mitől félnem, nem bujkálok" - így kezdte az interjút Farkas Flórián, akinek rejtélyes eltűnéséről a Népszava is többször beszámolt. A fideszes képviselő kifejtette: nemcsak személyét, hanem az egész cigányságot támadják. Szerinte a "hadjárat" az önkormányzati választás után kezdődött, miután a Lungo Drom mindenhol nagyon komoly eredményt ért el, ahol jelöltet állított. 

"A Fidesz körülbelül 3500, mi pedig 2400 helyet fogtunk, míg az utánunk következő Jobbik csak 468-at. Ez azt jelenti, hogy sikerült a magyarországi cigányságot egy saját közösségi érdekeit felismerő és azt képviselő, kikerülhetetlen politikai tényezővé szervezni" - mondta, majd rögtön el is kezdte szapulni a baloldalt, akik az ő sikeres felzárkózási programjuk előtt szegélyen tartották a cigány közösségeket, hogy azok minél kiszolgáltatottabbak legyenek az aktuális hatalomnak. "Ezért is ütnek minket!" - vonta le a következtetést Farkas, aki az ő nevéhez köthető Híd a munka világába nevezetű, sorozatos botrányokkal övezett programról már kevésbé nyilatkozott ilyen vehemensen.

Szerinte az ORÖ működése nem kerülhet veszélybe amiatt, mert az Emberi Erőforrások Minisztériuma (Emmi) úgy határozott, visszafizetteti a programra felvett 1,6 milliárd forintot, a visszafizetés menetét viszont újra kell gondolni. 

"Nem tervezem, mert nincs okom rá" - jelentette ki Farkas arra a kérdésre, hogy amúgy nem akar-e lemondani. "A méltatlan támadások nem tudnak maradandó éket verni a cigányság egyre erősebb önképviseletébe, abba, hogy saját érdekeinkért szervezetten, egységesen és tudatosan kiálljunk. Az ellenzék hadjárata nem érte el a célját, a cigányság és a kormány egyaránt számíthat a továbbiakban is a munkámra" - szögezte le az ORÖ volt elnöke az interjúban.

Mielőtt bárki is azt gondolta, hogy Farkas Flórián valaha is le akart volna mondani, a korrupciós botrányokról elhíresült felzárkóztatási programért felelős képviselőről már egy korábbi számunkban is írtunk, Matolcsy György, Habony Árpád és Rogán Antal mellett "Érinthetetlen botrányhősök" címmel.

Szerző

Ki az ellenzék mostanában?

Publikálás dátuma
2016.11.19. 08:54
Cikkünk szerzője is felszólalt a Népszabadság bezárása után tartott első tüntetésen FOTÓ: SZALMÁS PÉTER

A „demokratikus” parlamenti pártok halálos ágya mellett csak tapintatosan suttogunk, lábujjhegyen járunk, nehogy zavarjuk lidércnyomásos álmukat. Sajnos nincs mit kezdeni velük. A parlamenti rendszer mindenütt – és már régóta – súlyos válságban van.

A mai helyzetet is nagyszerűen írta le egy Ady Endre nevű fiatal újságíró a Nagyváradi Napló 1902. október 10-ei számában: „…Vajon züllhet-e még tovább, süllyedhet-e még lejjebb a magyar parlament? Ahol a parlamentarizmus haldoklik, egyébként csak valamennyire is egészséges viszonyok között: a sajtó lép elő. Ez egyszerű szociológiai törvény. A parlamentarizmus a modern nemzeti társadalom levegője. Levegő nélkül a társadalom nem élhet. Valamennyire egészséges viszonyok között hát ma a magyar sajtónak kellene lennie a társadalom éltető és munkáló levegőjének.”

Ady is megmondta

Ez épp annyira igaz ma, mint amennyire igaz volt 1902-ben. Akkor épp úgy, mint most, a civil társadalom egyesülései (a múltkori századfordulón főleg a szakszervezetek és a szabadkőművesség, amelyhez Ady is tartozott), a független értelmiség és diákság (például a Társadalomtudományi Társaság és a Galilei Kör), de mindenekelőtt az újságok jelentették az ellenzéket.

Ám Ady így folytatja: „Egy bizonyos még: a magyar sajtó egészségesebb, jobb és hasznosabb a magyar parlamentnél. […] A sajtó nem olyan beteg, mint a parlament, de nagyon beteg azért. Nagyon beteg… Aggodalommal és fájdalommal kérdezzük, vajon gyógyítható-e ez a betegség? Ha a sajtó is a parlament sorsára jutna, ez azt jelentené, hogy a magyar társadalom megmenthetetlen. Elvész, mert megmérgezte a levegőt, melyben élhetne, élnie kellene!…”

Pedig akkor még nem nagyon sikerült a kormányzatnak a strómancégeivel fölvásároltatni, szolgává tenni vagy megszüntetni a lapokat, mint mostanság. De például a Népszavát előzetes cenzúrának vetették alá (ezt hívták az „éjszakai ügyész”-nek, aki a már kiszedett lapból távolíthatott el írásokat: ezért jelent meg olykor fehér foltokkal), és az újságba író szocialista vezetők rendszeresen töltöttek pár hónapot a váci fogházban. De 17 újság jelent meg Budapesten, és a „vidéki” meg a nemzetiségi sajtó se volt jelentéktelen. Ráadásul rengetegen olvasták az itt is kapható, friss, aznapi osztrák, német, svájci lapokat. (Ma is kaphatók a pályaudvaron, de ki tud már németül? És kinek van rájuk pénze?)

Tönkretett értelmiség

A jelenlegi magyar kormány nagyon jól tudja, mit csinál. A kormányzó szélsőjobboldal kinyírja a civil társadalom bizonyos szerveződéseit, mindenekelőtt az emberi jogi, feminista, kisebbségvédő és ökológiai NGO-kat (hatósági eljárásokkal és rágalomhadjáratokkal). Tönkreteszi az értelmiséget, behatol az egyetemekre, szétveri a kutatóintézeteket, megfojtja a kulturális folyóiratokat, maga alá rendeli a filmgyártást, az OTKA és az NKA maradványai is a rendcsinálást szolgálják, mindenben előmozdítja a dilettantizmust és a rossz ízlést. A rádió, tévé, a regionális és helyi sajtó majdnem teljes egészében az Orbán-rezsim kiszolgálója, legjobb esetben politikamentes és információhiányos. A hatalom már a Class FM jámbor locsogását is megelégelte. A Népszabadság megszüntetését – voltaképpen: betiltását – „gazdasági” ügynek akarták föltüntetni, majd az átvett lapkiadó cég élére kinevezték a szélsőjobboldali sajtórendészet vezetőit, Liszkayt és Csermelyt, a Világgazdaság új főszerkesztője is a kormány félhivatalos lapjától érkezett. Ez a szemérmetlen brutalitás úgyszólván már föl se tűnik. A „független” kereskedelmi médiák egy része is a kormány propagandahivatalának puszta függvénye. A kormányzó szélsőjobboldal az interneten is „nyomul”, a támadássorozatnak nincs vége.

Orbán nem téved: tudja, hol van a valódi ellenzék. Sajnos nem a parlamentben. És nem az „önkormányzatokban”. Mindenesetre ez megnöveli a megmaradt, a kormánytól független, ilyen meg amolyan ellenzéki lapok, műsorok, portálok, blogok stb. felelősségét. Őket nemcsak az anyagi nehézségek sújtják, hanem olyan – szintén prózai – tényezők is, mint a megélhetési gondokba belerokkant értelmiség némasága, az elmélyüléshez, a komolyabb publicisztikai és tényföltáró munkához szükséges nyugalom és idő hiánya, az értelmes fiatal diplomások (a reménybeli utánpótlás) tömeges kivándorlása, mondhatni: menekülése, a fáradt politikaundor.

Ady így folytatja: „Ma még több jussa van… a sajtónak, mint a népképviselőknek csúfolt vakok gyülekezetének. De milyen gyötrelmes karakterisztikonja a reménytelenségnek, fájdalmas szimptómája a betegségnek, hogy a sajtó megdöbben a saját elsőségén, s nem érzi nagy missziójának egy csöppjét is? Züllött parlament és züllött sajtó… Milyen lehet ez a társadalom! Mi következhet ez után?…”

Így beszélt huszonöt éves korában Nagyváradon Ady Endre.

Voice és exit

Például milyen szomorú az ma, hogy a botrányok hangzavarában a mai magyarországi médiák alig veszik észre a magyar munkásság ellentmondásos és paradoxális győzelmét. A kormány kénytelen volt 15 százalékkal fölemelni a minimálbért, és egyébként is engedni készül a szakszervezeteknek a bértárgyalásokon. Miért ez a szokatlan gyöngédség a magyar munkások iránt?

Az utóbbi fél évszázad egyik legnagyobb társadalomtudósa, Albert O. Hirschman, állapította meg, hogy az ellenállásnak nem egyetlen fő alakja van, hanem kettő. Az egyik a tiltakozás, „a szó emelése” (voice), a másik a kivonulás (exit). A magyar szakmunkások kivándorlása munkaerőhiányt teremtett, ezért emelni kell a fizetéseket, különben leállnak a magyar üzemek, csődbe mehet az építőipar, bajba kerülhetnek a mezőgazdasági vállalatok. Ezért a kormány – nagyon helyesen! – rászánta magát a bérelemelésre. Erre kényszerítette rá a magyar munkásság passzív, rejtett ellenállása: a kivándorlás. Ám ugyanakkor a kormány járulékcsökkentést helyezett kilátásba a nagytőkének. Így hát a béremelést a teljes lakosság (beleértve a legszegényebbeket) adóiból állják, a tőke nem vagy alig szenvedi meg a fizetésemelést. Ráadásul az emelkedő munkabérek értékét majd elviszi a – mesterségesen is gerjesztett – infláció. De ami még ennél is súlyosabb: a „bürokráciallenes program” keretében masszív elbocsátások folynak a közszolgálatban, a közigazgatásban. A kormányzó jobboldal megszabadul komoly szakemberektől, lelkiismeretes hivatalnokoktól. Amit a magyar állam egyre bővülő gazdasági és szociális funkciói láttán bízvást nevezhetünk katasztrófának. Nő majd a zűrzavar, az összevisszaság – ennek a jótéteményeit máris láthatjuk a teljes törvény- és rendeletalkotási fejetlenségben.

De még ez sem elég: tovább csökkennek a magyar állam népjóléti kiadásai, folytatódnak a kríziságazatok (egészségügy, népoktatás, fölsőoktatás) kínjai. Az egyetemre kívánkozókat valósággal elhajtják külföldre. Mindeközben megy tovább az őrült kormányzati pazarlás, és a korrupciónak, a „nemzeti burzsoázia” kiépítésének a költségei se csekélyek.

Tehát ez a kicsiny sikere a munkásságnak, a szakszervezeteknek igen szerény, és sok tekintetben negatív siker – de a kormány meg az államfüggő uralkodó osztály legalább látszatengedményekre kényszerült, és a mai körülmények között ez is valami.

Ám az fölöttébb különös, hogy az állami alkalmazottak elbocsátása ellen majdnem senki se tiltakozik – ezt a neoliberális dogmák („kisebb állam” és társai) is akadályozzák az ellenzéki sajtóban. Ebben az a keserű tréfa, hogy a „legvonalasabb” neoliberális politikát maga a jobboldali kormány folytatja, csak van annyi esze, hogy ezt tagadja vagy elleplezze. (Ugyanezt művelik a szomszédban is, teszem azt, Romániában.)

A korrupció természete

Ami a politikából még megmaradt Magyarországon, az tisztán apolitikus: a korrupcióellenes küzdelem. A legtöbben csodáljuk Juhász Péter és Hadházy Ákos küzdelmeit, de a korrupció nem jobboldali sajátosság, ezért önmagában változást nem hoz, nem hozhat. (Bár persze helyénvaló és üdvözlendő.)

De a kicsiny független magyar sajtónak még így is nagy lehetőségei vannak. (S hadd említsem meg, bár a mai Magyarországon illetlenségnek számít a dicséret – mindenfajta dicséret –, hogy nehéz körülmények között milyen kiváló külpolitikai rovatot csinál Rónay Tamás, Elekes Éva és Gál Mária itt a Népszavában: az ilyesmi úgy kell, mint a falat kenyér.)

Az elnyomás, az egyenlőtlenség, a szociális kiszolgáltatottság, az etnikai és nemi megkülönböztetés tényeit kíméletlenül az olvasó elé tárni: ez akkor is dicsőséges föladat, ha pusztán evvel változást előidézni nem lehet. De segíteni a közvéleménynek a tisztánlátásban mégis derekas munka lenne, ha csakugyan következetesen művelné, aki erre hivatott.

Rendes parlamenti ellenzék a Monarchiában se volt (a korlátozott választójog miatt se a nagy szociáldemokrata párt nem volt képviselve, se parasztpártok nem voltak, a lakosság mintegy 44 százalékát kitevő nemzetiségeket pedig pár pecsovics meg mameluk jelenítette meg, a képviselők kb. 3 százaléka), a Horthy-korszakban meg az aprócska ellenzék örök kisebbségi létre volt kárhoztatva. Akkor is „korlátozott egypártrendszer” volt, ma is olyasféle épül.

Hol vannak a civilek?

Bár ez nem helyénvaló, az ellenzékiséget ma is a sajtó és az értelmiség egy része jelenti – meg a rajtuk kívüli civil társadalom (a sajtó is a civil társadalom része), a szakszervezetektől a jogvédő csoportokig, kis társadalmi mozgalmakig, az államszerkezetbe még teljesen be nem épült egyházakig. De az, hogy a civil társadalom tevékenyebb része ki van zárva a hivatalos állampolitikából, nem azt jelenti, hogy már nincs demokratikus politika Magyarországon. Csak nem éppen a hivatásosok csinálják – bár nem mindig a saját hibájukból. Mint kemény és puha diktatúrák és féldiktatúrák idején mindig, fölértékelődik a máskülönben magától értetődő civil kurázsi és az önálló gondolkodás, meg ennek a mindenkori háttere, a kritikai társadalomtudomány, a nem apologetikus és nem államhű szociológia, közgazdaságtudomány, politikatudomány, történettudomány, társadalomelmélet, amelyeknek nagyon nehéz a soruk mostanában, no meg a merész, tabudöntögető és – igen, már megint! – polgárpukkasztó új művészet és irodalom.

Ennyink van, becsüljük meg, bátorítsuk, nézzük, hallgassuk, olvassuk. Fizessünk elő, vásároljuk, váltsunk hozzá belépőjegyet, írjunk honorárium nélkül. Ezt még egy darabig megtehetjük.

Témák
ellenzék