Az aktuális Ady

Egy szépírói és tudományos teljesítménye miatt jogosan tisztelt konzervatív politikussal készítettem egyszer élő rádióinterjút. Már az óra mutatóját néztem, hogy mikor kezdjem el a lekonferálást, amikor azt mondta: „Egyébként akkor tört meg a magyar gerinc, amikor beözönlöttek az idegenek az országba és ránk kényszerítették az ő világukat”. Azzal elégedetten hátradőlt.

Sokat gondolkodtam azon, miért volt fontos neki ezt a témához egyáltalán nem tartozó mondatot elmondani, pláne úgy, hogy már ne tudjak reagálni rá. Az mindenesetre stimmel, hogy a 19. század végén, a 20. század elején történelmileg egy időre esett két jelenség. Egyrészt, ha nehézkesen is, de megkezdődött a polgári világ, másrészt a gazdaságban, tudományban, kultúrában, később a közéletben is tér nyílt a származásuk, vallásuk miatt korábban kirekesztett emberek előtt. Ők egyébként zömmel nem „beözönlött idegenek” voltak, mert aki Galíciából elindult, általában tovább is ment, főként Amerikába. Ha az ember egyszer elhagyja a szülőföldjét, azt nem azért teszi, hogy a nagyon rosszat egy kicsit kevésbé rosszra cserélje. A Monarchia kínált egy részleges érvényesülési lehetőséget, de Amerika a teljességet kínálta. Azok az emberek, akik nálunk az acélgyártást, a porcelánipart, a gyógyszerészetet vagy a tüdőgyógyászatot létrehozták a Monarchiában születtek, csak ki voltak rekesztve az érvényesülési lehetőségekből. Nem elvették a „magyarok munkáját”, mert általában olyan területeken dolgoztak, amelyek azelőtt nem léteztek, amelyeket ők hoztak létre. Hasznot hajtottak a hazának, és ezt az akkori magyar politikai osztály érzékelte is, az antiszemita pogromkísérleteket, mint a milyen a tiszaeszlári vérvád volt, a nemesi származású Eötvös Károly ügyvéd zúzta szét. Úgy látszik, később elfelejtettük, milyen sokkal tartozik ez a nemzet azoknak, akik a polgári modernizáció nagy részét vállalták.

A kapitalizmus, a városiasodás nemcsak jót hozott, hanem elmagányosodást és a munkások kizsákmányolását is. A földesúr, ha megtudta, hogy valamelyik asszonynak a férje mindenüket elitta, küldött nekik egy zsák lisztet. Ha azt hallotta, hogy az egyik jobbágycsaládnak télire nincs mivel fűteni, szólt a kocsisnak, vigyen nekik egy szekér tűzifát. Még az sem biztos, hogy megkérte jótékonykodása árát. Ennek vége lett, amikor a föld kezelését a városi bérlő vette át, aki nem atyáskodott a munkásaival, hanem munkabért fizetett nekik. A polgári modernizációnak volt ára, de tömegek ítélték meg úgy, hogy vállalják ezt az árat, és a feudális-patriarchális országokból kivándoroltak a szabad világ országaiba.

Lehet azt mondani, hogy a modernizáció minden bajáért azok az idegenek a felelősek (akik egyáltalán nem voltak idegenek, magyarul beszéltek, itt éltek, ez az ország volt a hazájuk), akik a modernizációval egy időben léptek fel a közélet színpadára, de akkor mit kezdjünk azokkal a változásokkal, azokkal a szintén alapvető, kardinális változásokkal, amelyek az egész világban lezajlottak ebben az időben? Bécsben, Párizsban, Berlinben is, nem csak Budapesten?

Most is valami nagy változás zajlik a világban. Nem igazán tudjuk még, micsoda, de érezzük. Ha a politikai korrektség, vagy tágabban: a liberális demokrácia térvesztését azzal a gyűlölködő, kirekesztő, önfelmentő és önbecsapó szemlélettel közelítjük meg, mint amivel konzervatív riportalanyom minősítette a száz évvel ezelőtti polgári modernizációt, akkor találunk egy magyarázatot a változásra. Ez a magyarázat elhallgattatja a lelkiismeretünket.

Aki azt képzeli, hogy az itthoni és külföldi változások az „összeesküvő szabadkőművesek” és a „szívtelen liberálisok” büntetése, emlékezzen arra, mit tettek a szabadkőművesek és a liberálisok azért, hogy ez a világ élhető legyen, és mit az ellenfeleik. Vesse össze miként szól a Josephine Baker-féle charleston és miként szóltak a totális államok indulói. Döntse el, miben szeret inkább járni, a szabad ember tornacipőjében vagy egy katonacsizmában.

Ha objektívek vagyunk, a száz évvel ezelőtti modernizációs változás értékelése során meg kell emlékeznünk a modernizáció hozta új problémákról is. Le kell írni, be kell mutatni a liberális demokrácia problémáit is, a nehézkességét, a korrupciónak kitettségét, de azért ne őrüljünk meg, nem elvetni kell a modernizációt, hanem folytatni, még jobban csinálni.

Kicsit csakugyan sötétebbre váltott a horizont színe, kicsit csakugyan nyomasztóan hangosan mernek ünnepelni azok, akik nem az emberi jogok érvényesülésében, hanem az állami hatalomban hisznek. Aligha vigasztal bárkit is, hogy húsz-harminc év múlva kiderül, milyen súlyos következményekkel jár, ha egy közösség letér a liberális demokrácia útjáról. Gazdaságilag, morálisan, emberileg. Lehet, hogy ma hasznot hozó üdvözölni a centralizációt és a populista szólamok hangoztatását, de ebből csak az következik, hogy tisztelet azoknak, akik kitartanak az olyan eszmék mellett, amelyek létrehozták a liberális demokráciát, mert ők az értelmes, élhető, emberi jövő garanciái.

„Most a gyáva szemérmetlenség / Kurjongató rossz éjjelén / Böcsületére jól vigyázzon / Minden nemes szegény legény” – írta Ady Endre. Akik ezt tanácsot követték, nem csináltak jó üzletet. Mégis, ami jó van Magyarországban, azt nekik köszönhetjük.