A fényt nem az Úr teremtette

Barátai emlékeztek Esterházy Péterre a Művészetek Palotájában hétfő este. A hatvanhat évesen elhunyt Kossuth-díjas szerzőt nem lehet múlt időbe rakni, az általa nyújtott nevetés még mindig tart, holott üres az ég, állapították meg. Megfogalmazták azt is: a váteszszerep nem csak szigorúan felemelt mutatóujj, hanem valami más, például úri gatyába rázás is lehet.

Még azok is, akik egyetlen sort sem olvastak tőle, pontosan tudták, milyen nagy író. Esterházy Péter halála felmérhetetlen hiátust okozott a magyar irodalomban, ez nem vitás. Irodalmi öröksége olyan érték és teher, amelyhez közelíteni is nehéz. Veiszer Alinda televíziós műsorvezető a Literárium című irodalmi sorozatában mégis arra vállalkozott, hogy a Kossuth-díjas szerző életének kitüntetett jelentőségű barátaival emlékezzen az alkotóra.

Dés András az ütőhangszerekből, édesapja, Dés László pedig a klarinétból csalt elő olyan hangokat, amelyek pompásan megágyaztak az emlékestnek a Művészetek Palotája Fesztivál Színháznak keresztelt termében. A színpadra fehér négyzetek vetültek, a fényinstalláció olyan képet adott, mintha a foltok gigantikus fehér lapok lettek volna. A háttérben méteres polcon sorakozott az összes valaha megjelent Esterházy-kötet, némelyik felcsapva valahol, mások zárt állapotban. Az óriáskivetítőn pedig hol öreg kéz lapozott egy üres kötetet, hol ott állt a nyáron elhunyt író monogramja-beceneve: EP. A szervezők vélhetően tudatosan ügyeltek arra, hogy a két betű után elhelyezett pont még csak véletlenül se a betűk száránál, hanem jól láthatóan középen legyen. Maga a műsor is arról szólt, hogy Esterházyt nem lehet múlt időbe rakni.

A két művész előadása közben Bán Zsófia írónő, esszéista lépett nesztelenül a pódiumhoz. Megvárta, amíg fokozatosan elcsendesedik a dallam, majd elkezdte olvasni éles szemléletű búcsúztatóját. Arról beszélt, hogy Esterházy Péter volt az, aki megtanította arra, hogy a játék lehetséges mind rizikósabb időszakokban, mind az irodalomban. Tőle tudta meg először, hogy a humor is lehet nagyszerű, és álmélkodott sokáig, hogy ez mindaddig kérdésnek bizonyult számára. Amikor először olvasott Esterházy-szöveget, „hangosan felnyerített a puszta megkönnyebbüléstől”, de kitért arra is, hogy milyen nagy truváj az is, hogy Esterházy a Fancsikó és Pinta címet adta első kötetének. Bán szédítően pontos írásában szót ejtett arról is, hogy Esterházy a felszabadulás és a nevetés képességét adta írótársainak, az olvasóknak, „és az a nevetés még mindig tart, in hora mortis, holott üres az ég”. Beszélt arról is, hogy Esterházy óta van tisztában azzal, hogy nem csak a pátosz, a szigorúan felemelt mutatóujj, hanem valami más is lehet a váteszszerep. Esterházy utat mutatott és utolérhetetlen volt, halála ekképpen megbocsáthatatlan. Bán szerint nem kioktatásról, gúnyról, hanem az úri gatyába rázásról szólt az „esterházyság”, és az író alapvetően helyünkről, nyelvünkről, kultúránkról, nemzetünkről beszélt minden megszólalásában.

Bán szavai után Dés László és Dés András szólama a beavatási rituális színezetétől áttért a megkönnyebbülés, a megváltás intenzívebb tónusaira. Mire véget ért a szenvedélyes zenemű, a színpadra érkezett a beszélgetést vezető Veiszer Alinda, illetve a meghívott művészek: Spiró György, Závada Pál, Parti Nagy Lajos írók. Bán Zsófia és Dés László szintén körükben foglalt helyet. Bán azzal nyitotta a gondolatfolyamot, hogy kijelentette: Esterházy azonnali függőségi állapotba hozta olvasóit. „Annak az írógenerációnak, amely akkor nőtt fel, amikor megjelentek az első Esterházy-szövegek, az egyik fő problémája vagy feladata volt, hogy amikor leír egy mondatot, ne gondoljon bele, hogy mit szólna hozzá az Esterházy. Másrészt rögtön ezután meg kellett próbálni nem úgy visszaolvasni, mint ahogyan az Esterházy olvasná. Valamilyen módon el kellett távolítani magunkat a nyelvtől, a beszédmódtól, amit adott.” Kitért arra is, hogy Esterházy nagy munkabírású volt, saját művei mellett mások szövegeivel is tudott foglalkozni. Bán szerint alighanem minden fiatal író odamehetett hozzá írásával.

Utolsó évtizedeinek egyik legszorosabb barátja, Závada Pál arról beszélt, hogyan ismerte meg a szerzőt. Pályafutása elején szociográfiai írásokat készített, többek között emiatt vette kezébe a Mozgó Világot, amelyben akkoriban Esterházy már rendszeresen publikált. „Rögtön beleszerettem” – summázta a Jadviga párnája szerzője, kiemelve, hogy akkortájt a Termelési-regény című Esterházy-családregény volt a legmeghatározóbb kortárs irodalmi élménye. Závada felidézte azt is, hogy huszonhárom évvel ezelőtt náluk tartották Parti Nagy 40. születésnapját, és ide elhívták Esterházy Pétert és feleségét, Gittát is. A barátságuk ekkor kezdődött, s a szerző haláláig kitartott.

Parti Nagy Lajos – aki valamivel a Teremlési-regény ’78-as megjelenése után cimborált össze az íróval – szavaiból az derült ki, hogy még képtelen arra, hogy szétszálazza azt az egész jelenséget, amelyet Esterházy Péter viharos debütálásával és korai távozásával képezett a magyar irodalom egén. Reflektálva Bán korábbi gondolatára, az író-költő azt mondta, őt tulajdonképpen nem érdekelte, hogy Esterházy mit szól a munkájához. „Inkább az foglalkoztatott, vajon ezt, amit leírok, leírta-e már az Esterházy. Szóval, hogy az a mondat, az a lejtés, hol van. Mert valahol biztosan van, mivel tudjuk, minden megvan. Ha nincs Esterházynál, akkor Kosztolányinál, Weöresnél, Aranynál lehet. Így játszotta végig az ember. És nagyon sokszor Péternél volt” – állapította meg.

A kölcsönös irodalmi függést Spiró György azzal árnyalta, hogy elmesélte: úgy ismerkedett meg Esterházyval, hogy a nála négy évvel fiatalabb szerző lépett oda hozzá, hogy holmi kamaszos éllel megdicsérje regényét. Ezt követően, barátságuk évei alatt, egyetlen alkalommal sem kerültek szóba egymás írásai. „Volt a fejében egy mátrix az egész magyar nyelvű irodalommal. Elhelyezte ezeket a pontokat, és pontosan tudta, melyik hol van. És az egészet uralni akarta, mint egy feladatmegoldó főnök” – így utalt az eredetileg matematikusként végzett Esterházy páratlan műveltségére, műveinek burjánzó intertextualitására. Az alkotótárs egyúttal egy titulust is bevezetett: szerinte „EP” liberális értelmiségi néptribunus volt, főúri gesztusokkal és plebejusi attitűddel. Spiró mondta ki azt is, hogy a családja – főnemesi ősök minden ágról – miatt Esterházy az egész Magyarországot képviselte. „Leírta, hogy ő nem népben és nemzetben, hanem alanyban és állítmányban gondolkodik, mégis ő volt a népnemzeti író. Az ő habitusa ilyen volt” – állapította meg.

Mint ismert, Esterházyt egészen kisgyermekkorában főúri családjával együtt kitelepítette a Rákosi-rendszer. Gyerekként együtt focizott a falu parasztgyerekeivel, de Dés László elmondta azt is, hogy amikor fiatal felnőttként rúgta a bőrt, akkor is teljességgel hétköznapi maradt. Pályatársai Gróf úrnak szólították, s közöttük Esterházy levetkőzhette az intellektust – feloldódhatott, káromkodhatott.

A teltházas emlékünnepségen, amelyet élőben közvetítettek az interneten, szóba került a társadalmi szerep is. Dés László olvasott fel egy ’80-as évek végéről származó műrészletet, amelyben Esterházy azt mondja, az íróban nem, csak az olvasóban lehet bízni. (A fényt nem az Úr teremtette meg, hangzott el egy másik szellemes idézet.) Parti Nagy ezt a megállapítást azzal dúcolta alá, hogy megosztotta a közönséggel, milyennek látta Esterházyt. „Minden megmozdulását, szerepét abból a napi nyolc órából vezetem le, amit ott töltött az íróasztalánál. Minden ebből indul ki és idetér vissza” – mondta, hozzátéve, hogy akárcsak Esterházy, úgy maga is azt vallja, az írni tudást állandóan dolgoztatni kell.

A közönség hallhatta Esterházy Péter hangját is. Egy korábbi Literárium-esten elhangzott megszólásban arról beszélt, a tehetség csupán képesség, amelyet fejleszteni kell, mert az önmagában senkit nem tesz művésszé. Az est második felében a személyes baráti történetek vették át a szerepet. A résztvevők igyekeztek sokszínű, árnyalt képet festeni barátjukról. Závada arról anekdotázott, hogy szinte Esterházyra főzött, mivel az író nagyon értett az evés művészetéhez. Szerette a társaságot, de nem mindegyiket, állapították meg. Dés azt mondta, Esterházy imádott belemenni a részletekbe a hétköznapokban is, a séffel vagy főpincérrel például első pillanattól fogva jól kijött, és iszonyú izgatott volt, hogy mit tesznek elébe, kifaggatta őket, hogyan készítik az adott ételt. „Imádott enni és inni, ízlelgetni” – mondta. Spiró az író olvasáskényszerét említette. „A legordasabb újságokat is képes volt megvenni, különösen a szombati mellékletek miatt” – ezt már Parti Nagy tette hozzá.

Zárásként az öt művésztárs még összefoglalta: Esterházy szerethető, kíváncsi és éles eszű figura volt, aki szerette s másokkal is megszerettette az életet.