Rizsgolyó, amelyet algalapba csomagolnak és Japánban előszeretettel rendeznek vele zabálóversenyt. Azért senki ne gondolja, hogy úgy lehet tömködni magába az embernek, mint idehaza a palacsintát, vagy a lepényt, mert ha valaki három perc alatt ebből a golyócskából meg tud enni öt darabot, akár a versenyt is megnyerheti. A lepényevők persze mohóbban adják elő, de én még nem hallottam arról, hogy akár csak egyetlen magyar lepényevőnek is a torkán akadt volna a falat, ám a napokban egy japán onigiri versenyen az egyik mohó bajnokjelölt bizony így járt: a szájába gyömöszölt golyócskáktól megfulladt.
Van az a kínai mondás, hogy a mohóság ölte meg a sárga kígyót, ezért nem ajánlatos túlságosan mohón habzsolni semmit. Sem az onigirit, sem a lepényt, de még a pénzt, a gazdagodást sem.
Úgy tűnhet, elég, ha jó nagyra nyitja a száját a jól helyezkedő gázszerelő, és máris bekaphatja a fél országot. Be lehet szállni a zabálóversenybe úgy is, ha kaszinót, tévécsatornát, rádióállomást, újságot vesz valaki az állam pénzén, a feleségnek meg szépségversenyt gründol. Lehet zabálni, ha az embernek hivatalt ad az „isten”: eladhatja a haveroknak az alá tartozó önkormányzat majd minden vagyonát, a pénzből futja drága órákra, táskákra, házra is. Lehet dőzsölni a jegybankban: összebútorozni ifjú jógatanárnővel, jó pénzt fizetni állami zsebből neki is, a mamájának meg a nővérének is. Ha meg szóvá teszik? Elég azt mondani: blöff, blöff, blöff…
Szemünk előtt javában folyik a mohó vagyonosodás zabálóversenye. Amíg valakinek a torkán nem akad a túl nagy falat!
