Kéz a kézben, vagy inkább nem

Az Népszabadság megszüntetése kapcsán érdemes felidézni azokat az ismereteket, amelyek hiánya, újságíró gyakorlatba történő átültetése nélkül a sajtószabadság csorbát szenved.

Egyes megfogalmazások szerint a sajtó a politikai folyamatok nyomon követését képviseli, más megközelítésben - s ez az ismertebb -, a negyedik hatalmi ág. Olyan kommunikációs eszköz, amely a társadalmi részvételhez szükséges információk forrása, hordozója. Segít eligazodni a politikai folyamatokban, a lényeges és a lényegtelen dolgok felismerésében, és a figyelem középpontjába helyezheti a releváns, a társadalom működésével összefüggő témákat. Nem pusztán közvetíti a társadalomban lezajló folyamatokat, hanem közvetetten alakítja is azokat. Kizárólag a valóságot ábrázolhatja, sem sajtómágnások, sem politikusok hatására nem veszítheti el erkölcsi tartását. Formálhatja a társadalom tagjainak értékítéletét, befolyásolhatja a mindenkori hatalomról kialakuló képet.

A sajtó minősítését alapvetően meghatározza, hogy elfogult-e az adott kormányzattal, kormányzati politikusokkal, s az milyen mértéket ölt; vagy konfliktusokat is vállalva kritikusan szemléli tevékenységüket, nem tűrve a mellébeszélést. A kormányok viszonya a sajtószabadságához attól is függ, hogy a média fentiekben leírt, szakma-etikai és társadalmi elvárásoknak miképpen felel meg. Ha lakájként viselkedik, ha a feketéről is hajlandó azt mondani, hogy az fehér, akkor biztosra mondható, hogy az állam nyílt, vagy burkolt finanszírozásával, kiemelt állami hirdetésekkel működik.

A politikusok tisztában vannak a sajtó erejével, tudják, hogy megkerülhetetlen a szerepe a kormányok bukásában, de újrázásában és tündöklésében is. Vannak, akik úgy gondolják, hogy politikusok (illetve a politika) valamint a sajtó kéz a kézben járnak, s vannak, akik ezt ki is mondják. Ha ezzel a nyilvánosság normális működésére utalnak, akkor a megközelítés nem megbotránkoztató. A kéz a kézben járás akkor válik undorítóvá, ha abból jegyesség és menyegző is lesz, s ha a politikus (a politika) dominanciája érvényesül. „Olyan országban, ahol szólni és hallgatni csak a kormány engedélyével szabad, nem szabadságtól, ellenkezőleg: korlátlan hatalomtól kell - és lehet - tartani.”

A sajtó, ha „csak” teszi a dolgát, s a hírt hírként kezeli, és nem hamisítja meg, ha a közleményei közérdekű információt tartalmaznak, ha a tudósításai tárgy- és tényszerűek, ha kormánypárti politikusokkal készített interjúkban nem fedezhető fel a szervilizmus, s ha még oknyomozó újságírók tollából is megjelentet írásokat, akkor nem csak elfelejtheti az állami hirdetéseket, hanem számolhat a megszűnéssel is. Médiaelemzők szerint ez utóbbi játszhatott közre a Népszabadság megszüntetésében.

Kormányzati politikusok szerint Magyarországon ez nem fordulhat elő, egyesek szerint ömlött a pénz a lap kiadójához. Bár a Riportok Határok nélkül és a Freedom House sajtószabadság rangsora/elemzése szerint „részlegesen szabad” a sajtó Magyarországon, illetve nagymértékű lecsúszás tapasztalható a rangsorban, kormányzati tényezők ennek az ellenkezőjét állítják. Ez igyekszik alátámasztani a Századvég közelmúltban közzétett kutatása, amely szerint a megkérdezettek kétharmada is így látja. A kutatás összegzése (grafikonja) hozzáférhető az Indexen (2016.11. 10). Az index újságírója éles szemmel világít rá a kutatás hibáira, amihez még tegyük hozzá: szakmai tévedés összekeverni a sajtó kínálatot a sajtószabadsággal, ahogy ezt szerintem a Századvég is tette abban az említett felmérésében.

A Népszabadságot az elmúlt évtizedben, de az utóbbi öt-hat évben már semmikép sem lehetett a pártlapok között említeni. Murányi főszerkesztősége alatt egy kiegyensúlyozott újságot tarthatott az olvasó a kezében. A lapban rendszeresen jelentek meg magukat konzervatív beállitódásúnak valló, köztiszteletben álló személyektől származó írások, és konzervatív szakemberekkel készített interjúk. Az ismeretszerzés, a műveltség gyarapítás magas szintjét képviselte a lap hétvégi melléklete.

A megszüntetés (vagy a felfüggesztés, ahogy kommunikálták) híre sokakat megdöbbentett, sokan kommentálták, sokakat - tiltakozásként - utcára is vitt. Nemzetközi méretű szolidaritást váltott ki, hosszútávú belpolitikai hatása azonban ma még felmérhetetlen. Az, ami eddig városi pletykának tűnt, ma már valóság: Fidesz-közeli vállalkozás vette meg a lap kiadóját.

A hír hallatán persze olyanok is voltak, talán nem is kevesen - a kommentekből erre is lehet következtetni -, akik a lap megszüntetését egyetértéssel nyugtázták, amihez az alaphangot Német Szilárd a Fidesz alelnöke adta meg. Számukra bizonyára elfogadható az acéli gyakorlat a három „T” felélesztése. Számukra elfogadható, hogy a reklámpiac mostohagyermeke volt a lap és kimaradt az állami hirdetési kampányokból, és ezáltal a támogatásokból („T”). Számukra elfogadható, hogy eddig tűrte („T”) a kormányzat a lap megjelenését, de eljött az ideje a tiltásnak („T”).

Pedig mennyien és mennyire hittünk abban, a rendszerváltást követően már soha többé nem kerülnek elő azok a bizonyos aczéli „T”-k. Bíztunk a tisztesség „T”, a teljesítmény „T” és a transparencia „T” hármasában, remélve, hogy ez lesz a politika működésének vezérelve. Nem így történt, a Brüsszelben is sokat kritizált médiatörvény megágyazott egy olyan gyakorlatnak, ami a sajtószabadság sajátos kormányzati értelmezéséhez vezetett.

Eltűnt a Népszabadság, vele együtt rövid időre eltűnt a hölgy is, aki napi rendszerességgel rendezte át a polcon az aznapi sajtótermékeket abban a bevásárló központban, ahol a hét legtöbb napján újságot, vagy újságokat vásároltam. A jól szituált idős asszony nem tudni, csak sejthető milyen indíttatástól vezérelve, a kormányközeli napilapok vagy a színes újságok mögé rejtette a Népszabadságot. Esetenként az Élet és Irodalmat is, napjainkban pedig a Népszavát. Sajátos cenzúráját gyakorolta. Idáig jutottunk.