A „szürke dominanciás”

Simicska Lajos az 1980-as évek elejétől volt folyamatos alakítója Orbán Viktor szándékainak és tetteinek, eszmei és erkölcsi világának. Változó erővel és intenzitással, de jellegadó és meghatározó módon. A tevékenysége nemcsak Orbán politikájának financiális hátterét biztosította, de megszabta e politika fő irányát és módszereit is.

Kapcsolatuk kezdeteijóval az Orbán politikusi szerepét megelőző időkbe nyúlnak vissza. A személyiségfejlődés számára meghatározó serdülőkori eszmélkedés korszakába. A gimnazista Orbán részben a Simicskával történt megismerkedésenyomán vált a szocialista rendszer naiv hívéből a rendszerhez kritikával és fenntartásokkal viszonyuló fiatalemberré, de ez akkor nem tűnt életre szóló jelentőségűnek, hisz Orbánt még nem érdekelte a politika.

A mindkettejük számára súlyos megpróbáltatásokat hozó, őket a diktatúra nyers elnyomó erejével szembesítő katonaság hozott e tekintetben fordulatot: Orbánt az itt átélt megrendítő élmények kötötték szorosan (titkos kötéssel is) Simicskához. Utóbbi afféle báty- és apapótlékvolt az előbbi számára a demokratikus politikai szocializáció különleges inkubátorházaként működő szakkollégiumi évek elején, de kapcsolatuk idővel lazult, s a nyolcvanas évek végén úgy tűnt, elválnakútjaik. Orbán a rendszerváltozás egyik főszereplője, legígéretesebb ifjú politikusa lett, Simicska pedig szakmai pályán indult el, és bár fölbukkant a Fidesz (körüli pénzek) környékén, érdemi szerepet nem játszott.

A helyzet 1992 körül, a székházeladásból befolyt százmilliók, illetve a Fidesz ezzel egy időben fölrémlő győzelmi esélyei okán változott meg. Orbánnak és a legszűkebb pártvezetésnek ekkor vált a meggyőződésévé, hogy a kormányra kerülés záloga egy a szürke zónában gründolt, utódpárti mintát követő gazdasági hátország lehet. Ez a meggyőződés nem alakulhatott volna ki Simicska nélkül, és még kevésbé indulhatott volna el a megvalósítás útján. De elindult, ami súlyos következményekkel járt.

A dolgot (a legszűkebb pártvezetés körén kívül) Ungár Klára látta át először és fogalmazta meg kristálytisztán: „Simicskáék nemcsak megtűrt fiúk, akik a pártkasszába a kampányhoz szükséges pénzt hozzák, hanem:ez a politika… Simicskával és a székházzal kiegészülve világossá vált, hogy nem demokratikus irányba megy a párt. Mert ahol saját kontroll alatt lévő vállalkozásokba viszik ki a pénzt, ott értelemszerűen nem lehet demokratikusan működni: műfajilag nem megengedett, hogy más is belelásson az ügyekbe. Vagyis muszáj a hatalmat koncentrálni.”

A hatalomkoncentráció villámgyorsan végbement: a Fidesz 1994-re elveszítette demokratikus jellegét. És volt még egy súlyos következmény: Simicska bányaprivatizációhoz adott segítsége folytán a pártvagyon és a párt vezetőjének családi vagyona összekapcsolódott, Orbán pedig ezzel megállíthatatlanul elindult lefelé a morális lejtőn.

A ’94-es választási kudarcból a Fidesz vezetői nem azt a következtetés vonták le, hogy rossz útra léptek a demokratikus politika és a feketegazdaság összekapcsolásával, hanem azt, hogy ezen az úton nem haladtak elég eltökélten. Hogy nem voltak elég jó tanítványai a posztkommunistáknak. Ekkor alakult ki végképp az a közös meggyőződésük, hogy a politika eszköze és célja egyaránt a pénz. A pénz hatalmat szül, a hatalom még több pénzt.

A második ellenzéki ciklusban Simicska immár ügyesebbnek és gátlástalanabbnak bizonyult a háttérgazdaság működtetésében, s ezzel hatalomra segítette Orbánt.

A berendezkedés, amely 1998 és 2002 között az országban kiépült, bízvást nevezhető Orbán–Simicska-féle hatalomgazdasági modellnek.A kettejük közti mély bizalmi viszony és szoros együttműködés ekkor még garantálta, hogy (ellentétben az utódpárttal) itt ne alakuljon ki kettős hatalom. Eleve nem is különült el egymástól a politika frontvonala és gazdasági hátországa. A nyilvánosan űzött politikai tevékenység és a háttérben zajló anyagi üzelmek összefonódtak: a hatalomgyakorlás a pénzszerzést szolgálta, a pénzszerzés a hatalom megtartását. A közjavak eltulajdonítása során összekapcsolódott a pártjavak és a magánjavak gyarapítása: Simicska is, Orbán is jelentős – jórészt homályos eredetű – vagyont szereztek.

A Fidesz feketegazdasági hátországa a 2002-es vereség után is hatékony maradt, főleg az utódpárti feketegazdasággal való együttműködésnek köszönhetően. A bölcs előrelátással beüzemelt Simicska–Puch-tengely az ellenkező irányba is jól forgott – aláásva a demokratikus rendszert. A két nagy párt üzleti moguljainak osztozkodása ugyanis hatástalanította a demokrácia legfőbb korrupcióellenes intézménye, a parlamenti váltógazdaság működését. Mert ellenérdekeltté tette az ellenzékbe szorult, de a lopott állami vagyonból így is részesülő másik politikai oldalt a szisztéma leleplezésében és fölszámolásában. A harmadik köztársaság mind mélyebbre süllyedt a korrupciós mocsárba, mígnem 2010-ben végleg elmerült. Mindebben meghatározó szerepe volt Simicska Lajosnak.

A kétharmados győzelem nemcsak újabb kormányzásra adott lehetőséget Orbánnak, hanem a demokratikus rendszer gyors fölszámolására és az autokrácia kiépítésére is. Ezt együtt tervelték ki Simicskával, együtt valósították meg, majd közösen működtették afféle kettős hatalom jegyében. Orbán a nyílt színen, Simicska a kulisszák mögött. Elvileg Orbáné volt a politikai uralom, Simicskáé a gazdasági, de ezeket immár nem lehetett úgy elkülöníteni, mint az első kormányzás idején. A kettős hatalom – a hatalommegosztás – nem fér össze az autokrácia természetével. Mert Simicska is egyeduralkodóként regnált a maga birodalmában, mélyen behatolva a gazdasági kormányzás területére. Nem szürke eminenciásként, hanem – a HVG szellemes szóhasználatával – „szürke dominanciásként” működött. A két egyeduralom keresztezte egymást, ami konfliktusokhoz, majd háborúhoz vezetett. A kettő közül ráadásul Simicska hatalma volt a rosszabb, amennyiben semmiféle választáson elnyert mandátum nem igazolta, alig volt kitéve nyilvános kontrollnak, és a – mégoly formálissá tett és kiüresített – demokratikus intézmények révén sem volt számon kérhető.

Orbánnal való végleges szembefordulását Simicska igyekezett a diktatúrával való szembefordulásként értelmezni: „Az én szövetkezésem Orbánnal abból indult ki, hogy le akartuk bontani a diktatúrát és a posztkommunista rendszert. Kiderült, hogy ez nem egyszerű dolog, ezen melózni kell. De az kurvára nem volt benne ebben a szövetkezésben, hogy felépítünk helyette egy másik diktatúrát. Ebben én nem vagyok partner.”

Simicska ezt 2015. február 6-án, a „G-napon” jelentette ki. Miután legalább négy évig partner volt egy másik diktatúra felépítésében és működtetésében, előzőleg pedig legalább egy évtizeden át partner, sőt kezdeményező a demokrácia aláásásában és tönkre tételében. És lehet, hogy annak idején mindez kurvára nem volt benne az ő Orbánnal kötött szövetségében, de aztán meg kurvára belekerült, és hogy belekerült, abban neki döntő szerepevolt. Amiért őt az Orbánétól nehezen elválasztható felelősség terheli.

Amikor Simicska imponáló bátorsággal szembefordult az autokratikus hatalmú miniszterelnökkel, a demokraták természetes érzelmi reakciója volt az öröm és a rokonszenv: „Jesuis Lajos”. A racionális politikai kalkulus is azt diktálta, hogy Simicskával úgy kell számolni, ahogy Churchill számolt Sztálinnal, miután az utóbbi Hitlerrel háborúba került, azaz szövetségesként. („Ha Hitler megtámadná a poklot, másnap szerét ejteném a képviselőházban, hogy a legelőnyösebb színben fessem le az ördögöt.”) De ettől még nem kell hitelt adni annak a hamis ideológiának, miszerint Simicska demokratikus meggyőződése folytán elégelte meg Orbán diktatúráját, mondta föl a korábbi együttműködést és fordult szembe vele. Szó sincs róla. Ahogy nem Sztálin mondta föl a Hitlerrel folytatott addigi együttműködést és nem ő támadt ellene, hanem éppen fordítva, úgy fordítva történtek a dolgok Simicska és Orbán viszonylatában is. Orbán kezdte meg Simicska kiszorítását titokban 2011-től, nyíltabban 2013-tól és teljes egyértelműséggel 2014-től. Simicska pedig csak akkor fordult határozottan szembe vele (és kezdett „demokráciáról” meg „diktatúráról” szónokolni), amikor Orbán a legbelső embereit és a legféltettebb kincseit kezdte elvenni tőle.Ahogy Sztálin nem lett demokrata attól, hogy Hitler megtámadta őt, úgy nem lett demokrata Simicska sem, bármit mond vagy akár hisz is erről ő maga vagy akármelyik csatlósa.

Simicska Orbán ellenes indulatait döntően a személyes érdek, a bosszúvágy és a sértett hiúság fűti. Azért óhajtja Orbán bukását – s tesz meg érte mindent, amit tud –, mert a közösen felépített rendszerben Orbán nem tűrte meg őt társuralkodónként és kitaszította onnan.

Kettejük háborújában az utóbbi rendelkezik erősebb fegyverekkel: elvileg az autokratikus államhatalom teljes fegyvertárával. Ám a gyakorlatban – eddig – nem vetették be az összes fegyvert. Nem vették őrizetbe Simicskát (noha többekkel megtették ezt 2010 után), egyetlen cégéhez sem szállt ki a nyomózó hatóság, még csak egy adóellenőrzést se kapott. Nem vált a célpontjává olyan brutális lejárató akcióknak, amilyet Spéder Zoltánnak el kellett szenvednie, holott ő nyíltan egy rossz szót sem szólt Orbánról.

Talán épp ez védi Simicskát? Hogy ő vakmerően és pimaszul azonnal Orbán arcába vágta az eléje dobott kesztyűt? Bizonyára ez is. Nem akarnak belőle mártírt csinálni. Meg talán tényleg tud olyan dolgokat a miniszterelnökről, amelyek valóban árthatnak neki. S tudja ezeket dokumentálni is. Talán letétbe helyezett egyet s mást…

Kettejük esélyeit célszerű onnan nézni, hogy melyikük veszíthet többen a háborúban. Kétségkívül Orbán. Simicskának – hacsak nem vetnek be ellene brutális eszközöket – immár nemigen van vesztenivalója: ő már elvesztette egykori befolyását, hatalmát, amelyet soha, semmilyen fölállásban nem szerezhet többé vissza. Elveszíthet még sok mindent a gazdasági birodalmából is, ám annyit nem, hogy anyagilag bármilyen gondja legyen, mi több: hogy ne rendelkezzen akkora anyagi erővel, amivel érdemi támogatást nyújthat Orbán ellenfeleinek.

Simicska egyelőre kivár. Figyeli a politika minden rezdülését, de főleg azt, ki lehet Orbán kihívója. Állítólag olyanokat mond, hogy nagyon sok pénzt hajlandó áldozni az ő bukásáért. Sokan összeboronálták már Simicskát a Jobbikkal, ami abból a szempontból reálisnak tűnik, hogy Vonáék közben a legtámogatottabb ellenzéki párttá avanzsáltak. Tudjuk, hogy Simicska Vona Gáborral már személyesen is találkozott (nem egyszer), és hogy ezt ő maga kezdeményezte, mert kíváncsi volt rá, személyes benyomásokat akart szerezni róla.

Úgy vélhetjük, a baloldallal amúgy is nehéz lenne összebútoroznia Simicskának, bár ő e tekintetben racionálisan gondolkodik. Talán bárkit hajlandó támogatni Orbán ellenében. Az mindenesetre tény, hogy a Hír TV-nek – a sokoldalú tájékoztatás követelményének amúgy korrektül megfelelve – nem esett nehezére 2016. február 13-án élő közvetítéssel sugározni Gyurcsány Ferenc beszédét a DK kongresszusáról.

Az elgondolható forgatókönyvek közé tartozik az is, hogy valamilyen kiegyezés születik Orbánnal. Aki a választások előtt talán hajlana is erre – legalább átmenetileg. De messzemenő következtetésekre nem érdemes jutni a kibékülést illetően. A felek olyan súlyos sebeket okoztak egymásnak, továbbá olyan túlfejlett egóval rendelkeznek (magyarul mindketten végtelenül hiúk és bosszúállók), hogy erre már aligha kerülhet sor. Higgyünk inkább Simicskának, aki a G-napon ezt mondta az RTL–Klub Híradójának: „Én egy dzsungelharcos vagyok. Egész életemben háborúztam, ezt a háborút is meg fogom vívni.”

Mit tehetnénk ehhez hozzá?

Talán amit az öreg Noszty mondott Mikszáth regénye végén:

Csak egészség legyen…