Akkor még nehéz volt felmérni, hová vezethetnek az utcai megmozdulások, ha ki nem fulladnak. Az intenzitásuk négy nappal később, 12-én kulminált. Mire a szombati demonstráció New York 5. sugárútján a Trump Towerhez érkezett, a tömeg több tízezer főre növekedett.
A számoknál is fontosabb azonban, hogy szemtanú ismerőseim szerint a tüntetésen nagyon sok volt a fiatal, és többségben voltak a nők. Az ő felháborodásuk könnyen érthető, hiszen itt is eleget hallhattunk Trump nőket megalázó megnyilvánulásairól és a reprodukciós szabadság elleni kirohanásairól. És persze provokatív kijelentéseivel sok más népcsoportot is megsértett a kampányban. Ám ha csak a felháborodás, a düh vitte volna utcára az akkor már több mint százezer embert Amerika-szerte, a tüntetések intenzitása valószínűleg már az első napokban is csökkenő tendenciát mutat.
Annak, hogy napokon keresztül kitartott, sőt erősödött, az a remény lehetett az oka, hogy a választások eredménye még megváltoztatható. És valóban volt egy, legalábbis elméleti esély arra,hogy talán meg lehet változtatni legalább egy-két állam elektorainak szavazatát, ami elég lehet ahhoz, hogy Clintont válassza meg az Electoral College decemberben. Ez azonban nem olyan egyszerű, mert az alkotmány arra kötelezi az elektorokat, hogy a választás helyi nyertesére adják le a voksukat. Ezen csak a szövetségi alkotmány kiegészítésével lehetett volna évek alatt változtatni. Viszont vannak, akik szerint „a választás nyertesének” nemcsak azt tarthatjuk, aki egy adott államban a legtöbb szavazatot nyerte el, hanem inkább azt, aki az egész Egyesült Államokban, azaz az 50 államban és Washington D. C.-ben együttesen a legtöbb szavazatot kapta. Hogy melyik szempontot vegyék számításba az elektorok, azt az egyes államok törvényhozásai határozhatják meg.
Van jó néhány állam - meghatározóan demokratakézben - ahhoz, hogy elégséges nyomás hatására az utóbbi értelmezés mellett döntsenek. Ezért (is) vált fontossá annak meghatározása és elfogadása, hogy melyik párt nyerte el a szavazatok abszolút többségét. Ebben a demokraták, vagyis Hillary Clinton vezet, a legújabb előjelzések szerint több millió szavazattal. A szavazatokat december 19-ig véglegesíteni kell, amikor az elektorok megválasztják az Egyesült Államok 45. elnökét. És addig semmi sem végleges.
Akkor hát miért haltak el a tüntetések? Szerintem azért, mert megszűnt a remény, amikor Hillary Clinton a választások után teljesen összeomlott: egyes tudósítások szerint napokon át megfékezhetetlenül zokogott. És már korábban is voltak nehéz periódusai.
Különben is a magát demokratikus szocialistának tartó 75 éves Bernie Sanderst lelkesen támogató fiatalok nagy többsége nem tudta elfogadni Clintont, akit az előválasztáson a Demokrata Párt hierarchiája egyoldalúan támogatott, s így hozott ki nyertesnek (az előválasztás egyik baja éppen az, hogy lehetővé teszi az ilyesmit, és így nem a választók akaratát fejezi ki). Sanders kiesése azért lehet különösen fájó a fiatalok számára, mert koránál fogva 2020-ban aligha lehet az ő emberük. A választások utáni tiltakozások pedig nem termeltek ki számukra új, követhető vezetőt, és azóta sem jelent meg ilyen személyiség. De előbb-utóbb lesz valaki, aki betölti ezt a vákuumot. Én azt remélem, hogy nő lesz – mert elég volt az elmúlt évezredek, különösen az elmúlt század még ma is tartó tesztoszteronőrületéből.
És ha már itt tartunk, jó volt hallanom, amikor a 12-ei tüntetésen Michael Moore, az amerikai dokumentumfilmes-aktivista megemlítette Oprah Winfrey nevét. Oprah nagyon impozáns, 62 éves afroamerikai nő, aki a saját erejéből lett milliárdos tévészemélyiség, közszeretetnek örvend, helyén van a szíve, és könnyen meg tudná nyerni a 2020-as választásokat. Attól tartok azonban, hogy Sanders elárvult követői sokkal radikálisabb személyiséget találnak majd maguknak, ha például valóban a kemény-jobbos-nacionalista-antiszemita Stephen Bannon lesz Trump stratégiai főtanácsadója. Ezt nagyon sajnálnám, mert elvezethetne a 60-as évek társadalmi polarizációjához, összetűzéseihez.
Ezzel szemben nagy reményeket fűzhetünk a 2017. január 21-éhez, a Trump beiktatása utáni napra szervezett Woman's Marchon Washigton (Nők menetelése Washingtonra) demonstrációhoz. Ez méretében hasonló lehet a szintén a Lincoln-emlékműnél 1963-ban megtartott civil jogi tüntetéshez, amelyen negyedmillió ember hallhatta Martin Luther King híres I have a Dream (Van egy álmom) beszédét. Remélhetőleg a 2017-es megmozdulás mozgósító erejében is hasonló lesz az 1963-ashoz, és kiemelkedik majd ott egy MLK-hez hasonlóan hatásos, útmutatásra és vezetésre képes egyéniség, akire most mindennél nagyobb szükség lenne, és aki 2020-ra vissza tudná szerezni a Fehér Házat a demokrácia fellegvárának.
A tervezett megatüntetésnek persze nem az célja, hogy megdöntse az új kormányt. Ilyesmi Amerikában szóba sem jöhet. Nehéz szívvel ugyan, de én is elfogadtam, hogy Trump lesz az elnök, bár mint az előző cikkemben kifejtettem, elképzelhető, hogy négy éven át nem tudja majd elviselni új hivatalának terhét és korlátozottságát, és a washingtoni gyeplőt átengedi valakinek – remélhetőleg nem egy Bannon-féle fasisztának –, ő meg luxusrezidenciái egyikén tölti majd az év nagy részét.
A kérdés most az, mit lehet tenni azért, hogy Trump az elnökségével a lehető legkevesebb kárt okozza. Ebben fontos szerepet játszhat a washingtoni tüntetés, ha meggyőzően mutatja, mekkora az ellenállás Trump szélsőséges törekvéseivel szemben. Nem azt mondom, hogy ez meggyőző hatással lehet az új elnökre és belső körére, de annál inkább a kongresszusra. Különösen a szenátorokra, akik között a republikánusok többségben vannak, de egyharmaduk két, másik harmaduk négy év múlva áll újra a választók elé. További egyharmaduk most kezdi el hatéves ciklusát, amelynek végén újraválaszthatók, tehát a döntéseikben jobban érvényesülnek a hosszabb távú perspektívák, mint a kétévente újraválasztott kongresszusban.
Többek között ezért is remélhetik azok, akik ellenzik Trumpnak a kampányban előadott terveit, hogy a washingtoni megatüntetés szenátorokra gyakorolt politikai nyomásával mérsékelni tudják őket. A nyomás talán túl erős kifejezés, hiszen a szenátorok nagy többsége sokévi politikai tapasztalattal és a közvéleményre jól ráhangolt antennával rendelkezik, így még közülük is sokan, akiknek politikai nézetei nem esnek messze Trumpéitól, nagyon kritikus szemmel nézik majd az új elnök politikai sarlatánságát. És azt, hogy kampányával olyannyira megosztotta az Egyesült Államokat, amilyen a polgárháború óta nem volt.
Trump valószínűleg felét sem fogja tudni megvalósítani annak, amivel megszerezte és feltüzelte a táborát. Ahogy azonban mondani szokták: ha Amerika tüsszent, mi Európában tüdőgyulladást kapunk, jórészt azért, mert a legrosszabb példáit is követni akarjuk, ahelyett hogy tanulnánk belőlük.
Sajnos sokan az amerikai előválasztások aggasztó következményei után is hisznek abban, hogy nálunk ez az intézmény összefogáshoz vezethet, és még akkor sem akarják meglátni a fenyegető jeleket, amikor már az előválasztást előkészítő megbeszélés is mindenkire nézve megalázó kudarcba fulladt. Egy korábbi írásomban (Vasárnapi Hírek) a 2018-as választásra olyan megoldást ajánlottam, amit a mi helyzetünkben az egyetlen lehetőségnek látok, amivel elkerülhetnénk a kakasviadalt az országot tönkretevő kormánypártok leváltásra készülő ellenzéki erők.
Néhányan úgy vélik, hogy e cél érdekében a legnagyobb egók is képesek lesznek hátrálni egy féllépésnyit, netán győzelemhez segíteni vetélytársukat. Sajnos az eddigi tapasztalatok alapján ebben nem tudok hinni. Az ellenzék szavazótábora ugyanis nagy veszteségeket szenvedhet az előválasztás során, és nemcsak a lehetséges jelöltek egymás elleni kampánya, hanem a matematika miatt is. Tegyük fel, hogy nem az lesz az ellenzék jelöltje az, akire valaki az előválasztáson szavazott, nem lesz fenn a neve a szavazócédulán. Ez jobban vagy kevésbé fogja motiválni az illetőt, hogy elmenjen szavazni a választáson? Nyilván kevésbé. Ha körzetenként átlagosan négy olyan jelölt lesz, aki nem került fel a listára, annak igen negatív hatása lehet az előválasztásra. Hogy hányan maradnának otthon, azt csak valószínűségszámítással tudnánk meghatározni, mert lehet olyan választó is, akinek több kedveltje is kiesett, de ő csak egyszer tud otthon maradni. Ám annak mindenképpen nagy az esélye, hogy egyetlen nyertesnek kevesebb motivált híve lesz, mint a négy vesztes demotivált híveinek a száma. És ha a csalódottak mégis elmennek szavazni, talán már csak azért sem szavaznak arra, aki az előválasztáson kiütötte az ő támogatottjukat...
Bár erről Amerikában sem sokat beszélnek, biztos vagyok benne, hogy ma Clinton lenne a megválasztott elnökjelölt (President-elect), ha nincs az előválasztás, amelyben Berni Sanders egyfajta szocialista utópia megvalósítójaként jelent meg, és miután vesztett, a hívei még akkor sem voltak képesek Clinton érdemeit méltányolni, amikor már Trumppal került szembe. Az előválasztás ráadásul felépítette Donald Trumpot, mint az iszapbirkózás bajnokát, és ez nagyon belelkesítette a műfaj kedvelőit.
Az is érdekes kérdés, hogy egyáltalán ki az a Donald J. Trump? Azt hiszem, ezt Amerikában is kevesen tudják, azt meg senki sem, hogy ki lesz belőle elnökként. Így lehet, hogy sokan le fogják tagadni, hogy rá szavaztak.
