Elment Gedeon József, az „egyszemélyes intézmény"

Publikálás dátuma
2016.11.28. 06:48

Életének 61. évében, súlyos betegség után elhunyt Gedeon József a Gyulai Várszínház igazgatója, művészeti menedzser, bölcsész tanár, számos helyi klub, országos és nemzetközi egyesület alapítója, elnökségi tagja. Gyula városa saját halottjának tekinti.

Csökönyös, sok tekintetben magának való ember volt Gedeon József, aki elhatározta, hogy világszínvonalú produkciókat visz a fősodorból kieső, autósztrádán nem megközelíthető, imádott szülővárosába, Gyulára. Ezt a tervét módszeres következetességgel, tűzön-vízen át meg is valósította. Pedig akadtak ellenhuhogók, akik azt mondták, hogy a földkerekség színvonalas fesztiváljain is díjat nyert produkciók létrehozóinak eszük ágában nem lesz úttalan utakon odautazniuk. Ez amúgy is megfizethetetlen, és, ha még össze is jönne egy és más, a Várfürdőben önfeledten kikapcsolódók nem fognak magas kultúrára jegyet váltani estére.

De Gedeon hajthatatlan volt és végletekig elszánt. Korábban vezetett jazz klubot, irányította a Fiatal Értelmiségiek Klubját, filmklubot is szervezett, pár évig kulturális osztályvezető is volt a gyulai önkormányzatnál. Eszébe vette, hogy feltétlenül szükség lenne egy jazz fesztiválra. Ötletét megosztotta Sík Ferenccel, a Várszínház akkori igazgatójával, aki szabad utat biztosított neki. Aztán 1995-től, pályázat útján, már ő állt a Gyulai Várszínház élén. És innentől kezdve nem volt megállás.

Nívós összművészeti fesztivált teremtett nyaranta a városban. Messze földön híres jazz bandák érkeztek a hívására. Átcsaklizta Zsámbékról, az ugyancsak karizmatikus egyéniségtől, Mátyás Iréntől, akivel közösen megalapította a Szabadtéri Színházak Szövetségét, a tematikus fesztivál gondolatát, és Shakespeare Fesztivált szervezett. Oda szintén messze földről érkeztek olyan híres produkciók, amelyek nálunk csak Gyulán voltak láthatók. Egyik kezdeményezője és alapítója volt az Európai Shakespeare Fesztiválok Hálózatának. Olyan irigylésre méltó fantaszta volt, aki képesnek bizonyult arra, hogy meg is valósítsa álmait.

Bámulni való volt kitartása, energiája, megszállottsága arra, hogy értéket közvetítsen, ha törik, ha szakad, ha pénzt vonnak el, ha pénzt kell sebtében szerezni. Ehhez mi tagadás, rendelkezett összeköttetésekkel, de biztos ízléssel is: amit megszerzett, nem pazarolta gagyira. Aki az ő szervezésében Gyulára hívott produkciókra ellátogatott, szinte mérget vehetett arra, hogy színvonallal találkozik.

Propagandára, fényűző reprezentációra nem sokat költött, váltig bízott benne, hogy a jó bornak nem kell cégér, ami nem volt mindig igaz. Előfordult, hogy a hodály jellegű művelődési házban olyan produkció esetében is, amiért mindenütt másutt akár öldöklés indult volna a belépők bitorlásáért, félház volt. De neki ez nem szegte kedvét, váltig ment előre a maga által kialakított úton, és csodákat vitt Gyulára, amivel komoly rangot is kivívott magának.

Megszállott volt, kivétel nélkül minden egyes előadáson ott volt, és nem érdekelték a mellékes dolgok. Egy-egy vendégjáték utáni bankett megszervezéséhez nem értett. Gyakran műanyag pohárba került a pezsgő, vacak volt a pogácsa, a szendvicsek, de érződött a szeretet, sőt rajongás, ahogy ezeket adja, ahogy pár keresetlen szót dörmög az orra alá, és nem lehetett rá haragudni, hiszen elérte, hogy rangot jelentett fellépni Gyulán.

Nem verte nagy dobra, hogy megtámadta a gyilkos kór. Amikor azonban ezt megtudta, még gyorsan megvalósította egy magán álmát is: elment világ körüli útra, de nem luxus szállodákban lakott, hanem családoknál, amit persze viszonozni kellett. (Rendszerint így utazott máskor is.) Ez a nagydarab, egykor bivalyerős ember a nyáron már alig tudott lábra állni. A Várszínház előtt kiszállt autójából, átkecmergett egy villanykocsiba, valahogy azzal jutott fel oda, ahol egyébként is ülni szokott. Nem engedte, hogy segítsenek neki.

Gedeon Józsefnek egy lánya van, de egyedül élt. Megszokta, hogy általában magára van utalva, miközben a munkában akadtak segítői. Bár azért ő sok tekintetben egyszemélyes intézmény volt - a maga mentalitása, ízlése szerint alakította a dolgokat, így minden bizonnyal hatalmas űrt hagy maga után.

Szerző

Az önfeledt mámor sodrásában

Publikálás dátuma
2016.11.28. 06:47
Mikecz Estilla és Trill Zsolt is részegek a Nemzeti új előadásában FOTÓ: EÖRI SZABÓ ZSOLT
A Katona József Színház után a Nemzeti is műsorára tűzte Ivan Viripajev Részegek című darabját. A kortárs orosz mű a szerző leleményére épül, e szerint a főhősök részegek, akik egy mámoros éjszakán, mint egy gyónás, megvallják bűneiket, szembenéznek valódi önmagukkal, illetve azzal, hogy lehetünk-e igazán őszinték. Az előadást Viktor Rizsakov rendezte, erős látomásos képekkel.

A Marthát játszó Mikecz Estilla felsétál a színpadra, ami ez esetben egy, a síkból elfordított, lejtős fekete-fehér mező. Mögötte kivetített felirat pereg. Nem tud azonban a lábán megállni, hirtelen hasra vágódik, összecsuklik, elvágódik. A bravúros mozdulat akrobatikusnak tűnik, de valójában ösztönös, kimegy a lába alól a talaj. Részeg. A tér másik oldaláról egy ugyancsak a lábán nehezen megállni tudó figura érkezik, Mark a filmfesztivál-igazgató, ő is részeg. A pillanat összehozza őket, Mark segíteni akar Marthának, de nem sikerül, mindketten a földön kötnek ki, ahová egyáltalán nem akartak kerülni. Hirtelen közük lesz egymáshoz.

A rendkívül látványos díszletet ketten jegyzik: Maria Tregubova és Alekszej Tregubov. A látványt pedig Vlagyimir Guszev. A tervezők kedvelik a lejtős díszletet, több előadásukban alkalmazták már ezt a megoldást. Minden bizonnyal az ő érdemük, hogy a díszlet és a látvány nagyon is szervesen beépül most is az előadásba és annak mondanivalójába, hiszen mivel az első részben a játéktár lejtős, azt erősíti, hogy a szereplők nincsenek biztonságban. Szó szerint esendők. De miközben fizikailag esnek-kelnek, részegségükben nagyon is józanná válnak. Felnyílik a szemük, vagy ahogy az egyik szereplő fogalmaz: felébrednek egy hosszú álomból, ami az eddigi részegségük előtti állapotukat jellemezte.

A darab szerzője, Ivan Viripajev, aki 1974-ben született, drámaíró, színész, rendező, forgatókönyvíró. 2005-ben az előadás rendezőjével, Viktor Rizsakovval közös színházi műhelyt indított el. Azóta a világon sokfelé játsszák a darabjait. A Részegeket például a düsseldorfi Schauspielhaus felkérésre írta és a dráma ősbemutatóját is Rizsakov rendezte. A darabban a sors hoz össze egy társaságot, különböző foglalkozású embereket, bankárt, modellt, fesztiváligazgatót, prostituáltat, menedzsert vagy éppen építőipari alkalmazottat. Ők találkoznak egymással, véletlenszerűen, mámorosan, részegen. (A drámát Kozma András ültette magyarra.)

Rizsakov egy fontos rendezői gesztussal, talán a szerző útmutatása alapján csupán az említett első jelentben játszatja a színészeket külsődleges eszközökkel (is) részegnek. Egyébként a többi jelenetben ezek az eszközök nincsenek jelen, a részegséget inkább kitárulkozásként jeleníti meg. Ekkor az ember kilép a hagyományos társadalmi normákból, és mer őszinte és szabad lenni. Ehhez persze manapság úgy látszik, részegnek kell lenni. És ez az ellentmondás a darab nagy találmánya.

Viktor Rizsakov pedig vallomásos, erős képekben jeleníti meg ezt az egészen furcsa állapotot, a részegséget, mint a mámor, vagyis egy módosult tudatállapot metaforáját. Tetézi még ezt a hangulatot komponált zajokkal, amelyeket maguk a színészek mint egy partitúra keltenek, különböző tárgyak segítségével. Ezek a zörejek szinte az idegeinkig hatolnak, arra utalhatnak, hogy a világ kizökkent a normalitásból, vagy pedig arra, hogy a mindennapjainkat mennyire fülsértő, visító zajok és stressz közepette éljük.

A darabban a szereplők részegségükben bevallják bűneiket. Karl (Tóth László) elmondja feleségének Lindának (Nagy Mari), hogy megcsalta őt barátja (Kristán Attila) feleségével (Szűcs Nelli). A házaspár férfi tagjai egyébként banki vezetők, s a darabban szereplő fiatal férfiak pedig szintén a banki szférában dolgoznak. Ebben a már említett mámorban az ember könnyebben találkozik az „igazi szerelemmel”. Max (Ifj. Vidnyánszky Attila) éppen a legénybúcsúját ünnepli barátaival (Szabó Sebestyén László, Bordás Roland, Berettyán Sándor), amikor éjjel összetalálkozik Laurával (Ács Eszter). Aztán ebben a sajátos részegségben azonnal össze is házasodnak, miközben Maxnak másnap lesz az igazi esküvője.

Az előadásban nagy hangsúlyt kap a mulandóság, a filmfesztivál igazgatója például bevallja, hogy rákos betegségben szenved és valószínű, csak hónapjai vannak hátra. Egy helyen ki is szól a közönségnek és felteszi a kérdést: „Ki az, aki közületek nem fél, hogy megbetegszik ettől a kibaszott ráktól, az lépjen előre!” Majd később megjegyzi: „Csönd. Na, most aztán beáll az igazi csönd. Na, most aztán üldögélünk itt egy kicsit együtt, és belehallgatunk az igazi csöndbe. Így, tessék, így.”

A darabban a modell Laurenz (Fehér Tibor) fogalmazza meg, hogy „Isten a részegeken keresztül beszél a világgal”. Ezzel arra utal, hogy ebben a bizonyos mámorban lehetünk csak igazán önmagunk és kaphatunk választ az élet nagy kérdéseire. Az előadás talán legszebb képe, amikor Max barátai a legénybúcsú mámorában jelen vannak Laura és Max találkozásánál. A második részt uraló vizes térben a vízben kerékpároznak. Újabb és újabb köröket tesznek. Próbálják Max szemét felnyitni, figyelmeztetni mit is tesz. Aztán ők is belemennek a játékba. A mámor mindenkit magával sodor. Kérdés, mi lesz másnap? A kijózanodás óráiban.

Szerző

Az önfeledt mámor sodrásában

Publikálás dátuma
2016.11.28. 06:47
Mikecz Estilla és Trill Zsolt is részegek a Nemzeti új előadásában FOTÓ: EÖRI SZABÓ ZSOLT
A Katona József Színház után a Nemzeti is műsorára tűzte Ivan Viripajev Részegek című darabját. A kortárs orosz mű a szerző leleményére épül, e szerint a főhősök részegek, akik egy mámoros éjszakán, mint egy gyónás, megvallják bűneiket, szembenéznek valódi önmagukkal, illetve azzal, hogy lehetünk-e igazán őszinték. Az előadást Viktor Rizsakov rendezte, erős látomásos képekkel.

A Marthát játszó Mikecz Estilla felsétál a színpadra, ami ez esetben egy, a síkból elfordított, lejtős fekete-fehér mező. Mögötte kivetített felirat pereg. Nem tud azonban a lábán megállni, hirtelen hasra vágódik, összecsuklik, elvágódik. A bravúros mozdulat akrobatikusnak tűnik, de valójában ösztönös, kimegy a lába alól a talaj. Részeg. A tér másik oldaláról egy ugyancsak a lábán nehezen megállni tudó figura érkezik, Mark a filmfesztivál-igazgató, ő is részeg. A pillanat összehozza őket, Mark segíteni akar Marthának, de nem sikerül, mindketten a földön kötnek ki, ahová egyáltalán nem akartak kerülni. Hirtelen közük lesz egymáshoz.

A rendkívül látványos díszletet ketten jegyzik: Maria Tregubova és Alekszej Tregubov. A látványt pedig Vlagyimir Guszev. A tervezők kedvelik a lejtős díszletet, több előadásukban alkalmazták már ezt a megoldást. Minden bizonnyal az ő érdemük, hogy a díszlet és a látvány nagyon is szervesen beépül most is az előadásba és annak mondanivalójába, hiszen mivel az első részben a játéktár lejtős, azt erősíti, hogy a szereplők nincsenek biztonságban. Szó szerint esendők. De miközben fizikailag esnek-kelnek, részegségükben nagyon is józanná válnak. Felnyílik a szemük, vagy ahogy az egyik szereplő fogalmaz: felébrednek egy hosszú álomból, ami az eddigi részegségük előtti állapotukat jellemezte.

A darab szerzője, Ivan Viripajev, aki 1974-ben született, drámaíró, színész, rendező, forgatókönyvíró. 2005-ben az előadás rendezőjével, Viktor Rizsakovval közös színházi műhelyt indított el. Azóta a világon sokfelé játsszák a darabjait. A Részegeket például a düsseldorfi Schauspielhaus felkérésre írta és a dráma ősbemutatóját is Rizsakov rendezte. A darabban a sors hoz össze egy társaságot, különböző foglalkozású embereket, bankárt, modellt, fesztiváligazgatót, prostituáltat, menedzsert vagy éppen építőipari alkalmazottat. Ők találkoznak egymással, véletlenszerűen, mámorosan, részegen. (A drámát Kozma András ültette magyarra.)

Rizsakov egy fontos rendezői gesztussal, talán a szerző útmutatása alapján csupán az említett első jelentben játszatja a színészeket külsődleges eszközökkel (is) részegnek. Egyébként a többi jelenetben ezek az eszközök nincsenek jelen, a részegséget inkább kitárulkozásként jeleníti meg. Ekkor az ember kilép a hagyományos társadalmi normákból, és mer őszinte és szabad lenni. Ehhez persze manapság úgy látszik, részegnek kell lenni. És ez az ellentmondás a darab nagy találmánya.

Viktor Rizsakov pedig vallomásos, erős képekben jeleníti meg ezt az egészen furcsa állapotot, a részegséget, mint a mámor, vagyis egy módosult tudatállapot metaforáját. Tetézi még ezt a hangulatot komponált zajokkal, amelyeket maguk a színészek mint egy partitúra keltenek, különböző tárgyak segítségével. Ezek a zörejek szinte az idegeinkig hatolnak, arra utalhatnak, hogy a világ kizökkent a normalitásból, vagy pedig arra, hogy a mindennapjainkat mennyire fülsértő, visító zajok és stressz közepette éljük.

A darabban a szereplők részegségükben bevallják bűneiket. Karl (Tóth László) elmondja feleségének Lindának (Nagy Mari), hogy megcsalta őt barátja (Kristán Attila) feleségével (Szűcs Nelli). A házaspár férfi tagjai egyébként banki vezetők, s a darabban szereplő fiatal férfiak pedig szintén a banki szférában dolgoznak. Ebben a már említett mámorban az ember könnyebben találkozik az „igazi szerelemmel”. Max (Ifj. Vidnyánszky Attila) éppen a legénybúcsúját ünnepli barátaival (Szabó Sebestyén László, Bordás Roland, Berettyán Sándor), amikor éjjel összetalálkozik Laurával (Ács Eszter). Aztán ebben a sajátos részegségben azonnal össze is házasodnak, miközben Maxnak másnap lesz az igazi esküvője.

Az előadásban nagy hangsúlyt kap a mulandóság, a filmfesztivál igazgatója például bevallja, hogy rákos betegségben szenved és valószínű, csak hónapjai vannak hátra. Egy helyen ki is szól a közönségnek és felteszi a kérdést: „Ki az, aki közületek nem fél, hogy megbetegszik ettől a kibaszott ráktól, az lépjen előre!” Majd később megjegyzi: „Csönd. Na, most aztán beáll az igazi csönd. Na, most aztán üldögélünk itt egy kicsit együtt, és belehallgatunk az igazi csöndbe. Így, tessék, így.”

A darabban a modell Laurenz (Fehér Tibor) fogalmazza meg, hogy „Isten a részegeken keresztül beszél a világgal”. Ezzel arra utal, hogy ebben a bizonyos mámorban lehetünk csak igazán önmagunk és kaphatunk választ az élet nagy kérdéseire. Az előadás talán legszebb képe, amikor Max barátai a legénybúcsú mámorában jelen vannak Laura és Max találkozásánál. A második részt uraló vizes térben a vízben kerékpároznak. Újabb és újabb köröket tesznek. Próbálják Max szemét felnyitni, figyelmeztetni mit is tesz. Aztán ők is belemennek a játékba. A mámor mindenkit magával sodor. Kérdés, mi lesz másnap? A kijózanodás óráiban.

Szerző