Arisztotelész a Politika című könyvében leírja, miképp fest az ideális, „az egyén és a közösség érdekellentéteit harmonizálni képes” államforma. Szerinte jó a királyság, mert az uralkodó a közjó érdekében politizál, de rossz a zsarnokság, mert a tirannosz csak a saját érdekét nézi. Jó a felvilágosult arisztokraták hatalma, de rossz az oligarcháké, ugyanebből az okból. S végül jónak tartotta a görög bölcs a politeiát, viszont hibásnak és károsnak ennek „elfajulását”: a demokráciát.
Mi baja volt a világ leghíresebb filozófusának a demokráciával? Szerinte „nem a törvények uralkodnak az ily államban, hanem a néphatározatok, és a nép, a démosz pedig a demagógok vezetése alatt maga is sokfejű zsarnokká válik.”
A sokfejű zsarnokról a XX. század egyik legérdekesebb politikusa, De Gaulle is kifejtette az elítélő véleményét. Azt írta, azért van szükség egy erős, a nép által választott és csak a népnek felelős köztársasági elnökre, mert a parlamenti demokráciában „a közjó a pártok marakodásának áldozatául esik.” Erre vonatkozólag mi is rendelkezünk némi tapasztalattal.
Mi tehát a megoldás? De Gaulle megpróbált egy olyan államot létrehozni, ami egyesíti a szocializmus és a kapitalizmus előnyeit, és ha az 1969-es népszavazáson (kis különbséggel) nem veszít, talán már tudnánk, sikerülhet-e összeegyeztetni a tüzet és a vizet. De sajnos a francia elnök vesztett, lemondott, visszavonult birtokaira és emlékirataival foglalkozott ezután, valamint azzal, hogy a szőlődombokon sétáljon kutyájával kettesben.
Annak idején, a XIX. század végén a modern drámát a polgári ideálok önmaguk ellen fordulása hozta létre. Ibsen és Csehov alapélménye, hogy azok a nemes eszmék, amelyekért a forradalmak idején olyan sokan áldozták életüket (és persze ellenfeleik életét is), megteremtette ugyan a jogegyenlőséget, a parlamentarizmust és a piacgazdaságot, de megszületett a munkások brutális kizsákmányolása és a városi ember elmagányosodása is, továbbá a szörnyű és gátlástalan gyarmati háborúk.
Némi késéssel (százötven év) ezzel a dilemmával szembesül most Kelet-Európa. Azt látjuk, hogy bekövetkezett az áhított és vágyott önrendelkezés, de továbbra sincs itt a Kánaán. Nemcsak anyagi értelemben. A parlamenti váltógazdaság arról győzte meg a magyar szavazókat, hogy kerüljön kormányra bármelyik párt politikusi gárdája, ezen honfitársaink közül némelyek intenzíven tömni kezdik a zsebeiket, és ahelyett, hogy bennünket képviselnének az Országházban, kisszerű alkuk zajlanak és „a közjó a pártok marakodásának áldozatául esik”. Ezért a magyar választó (és a lengyel, az orosz, stb) egy erős kezű, operatív intézkedésekre képes vezetőben hisz, messiásként követi, mert úgy érzi, végre van gazdája az országnak, és ez számára fontosabb, mint azok a negatívumok, amelyekről a sajtó nap mint nap hírt ad.
Külön kérdés ennek a vezetőnek a minősége. Lehet, sokakat felháborítok most, de az a véleményem, a "királyságokká" átalakuló kelet-európai volt szocialista országok közül nekünk jutott a legjobb minőségű monarcha. Sok probléma van vele, nem tudja megfékezni a korrupciót (nyilván nem is akarja, hiszen híveinek egy része éppen ezért követi), értelmetlen konfliktusokba keveredik, európai szereplési vágy vezeti és ezért alig törődik fontos hazai ügyekkel (például a környezetvédelemmel), de összességében jobb, mint a lengyel kollégája, az azerbajdzsánokról és másokról nem is beszélve. Nem tudjuk, mit hoz a jövő, az ilyen első számú vezetők olykor minden kontrollt elveszítenek és nagy bajokat okoznak, de arra is van példa, mint Kádár János esetében, hogy az évek során megszelídülnek és konszolidálódnak. Forduljon akárhogy a helyzet, hosszútávon ez a centralizált monarchia nem megoldás a modern világban, mert a kritika, vita és érdekegyeztetés hiánya miatt rugalmatlanná és ezért versenyképtelenné válik.
De mi lesz a demokráciával? Beletörődünk abba, hogy az pusztán a többség uralma? Hogy – Arisztotelész szavaival – a „demagógok vezetése alatt zsarnokká válik”? Tényleg mindent felülír az az érv, hogy „nekünk kétharmadunk van, ezért az a demokratikus, hogy azt csinálunk, amit akarunk”? Lépjünk túl ezen. Nem pusztán a demokrácia a cél, hanem és elsősorban a minőségi emberi élet.
Arisztotelész a politeiá-t ajánlotta. Ennek az a lényege, hogy csak egy kiválasztott kaszt tagjai szavazhatnak. Valamilyen cenzussal, legyen az akár vagyoni, akár műveltségi, kirekesztjük a hatalomból a könnyen befolyásolható, nem eléggé képzett, felelőtlen embereket. Érdekes elgondolás, de még sehol nem valósult meg, mert a cenzussal az urak az általuk kizsákmányolt szegényeket rekesztik ki a hatalomból.
Ki tudja a megoldást? Azt érezzük, hogy nemcsak a szavazattöbbség fontos, hanem az eszmék és ideálok is azok. Attól, hogy a többség önző módon szavaz (például menekült-kérdésben), még nem lesz a döntés igaz, mert megsértette a humanizmus eszméjét és ideálját. Attól, hogy a nép eltűri a közszolgálati média tönkretételét és a sajtószabadság szorongatását, még antidemokratikusak maradnak ezek a lépések.
Valamit pedig ki kellene találnunk, mert az idő ellenünk ketyeg. Mennél mélyebbre süllyedünk a monarchiába, annál rosszabbak az esélyeink.
