Pándi Pál elvtársnak/elvtársnőnek szólította a hallgatókat, csak engem kisasszonyozott. (Ellentétben az édesapjával, Kardos László professzorral, akinek szombat délelőttönként tartott műfordító szemináriumát látogattam. A gyönyörű professzori szoba napfényben fürdött, már belépni is boldogság volt ide, különösen, hogy Kardos hihetetlenül ráncos arca mindig a legnyájasabb mosolyra derült, ha beléptem: „– Isten hozta, elvtársnő!”)
FOTÓ: KRITIKA
Pándinak nemcsak a Petőfi-előadásaira és a kötelező szemináriumaira jártam, hanem arra is, amelyik nem volt kötelező, az úgynevezett „speckoll”-jára, amit a XIX-XX. század fordulójának magyar novellistáiról tartott. („– Unom Petőfit” – mondta.) Gyanítom, hogy nem véletlenül választott kedvenc szemináriumához egy ilyen teljesen politikamentes tematikát, önfeledten lubickolt s búvárkodott velünk a szövegekben, mint egy kényelmetlen felsőruháitól megszabadult fürdőző. Egy-egy novella mély elemzésében mindenki részt vett – mindenki, kivéve engem, mert ha csak megnyikkantam, Pándi azonnal letorkolt: „– Kedves Kamocsay kisasszony, tartogassa a megjegyzéseit a katolikus teadélutánokra!”
A helyzetem már-már tűrhetetlen volt, mégis kitartottam. A Pándi-szemináriumon szent folyamként áradt, mint a Gangesz, az Irodalom.
Jó néhány évvel később benyújtottam elbírálásra az első regényemet a Szépirodalmi Kiadóhoz. Akkoriban két belső és egy külső, úgynevezett „szuperlektor” egybehangzó pozitív véleményére volt szükség egy első kötet megjelenéséhez. Úgy vettem az akadályokat, mint egy gátfutó: megvolt az első pozitív jelentés, azután a második is, a célszalagot már karnyújtásnyira éreztem, amikor megtudtam, hogy a szuperlektorom Pándi lesz.
Volt az én regényemben minden, ami számíthatott a tetszésére: szerzetes nagybácsi, apácák meghallgatott imádsága, egy csodaképpen kiszolgáltatott végső szentség… Jártam dolgozni, beszéltem, ettem, de már nem éltem. Mígnem egy reggel telefonált a kiadóból a szerkesztőm:
– Gratulálok, jön a könyved! Pándi melegen javasolta.
Szerettem volna levélben megköszönni neki, de féltem, hogy nem tartaná helyénvalónak. Gondoltam, egyszer biztosan találkozunk majd valahol, mondjuk egy irodalmi esten, és akkor válthatok vele néhány szót, de nem találkoztunk többé.