A múlt század költőcsillaga

Publikálás dátuma
2016.12.03. 08:25
Fotó: FORTEPAN/Hunyady József
Berda József a 20. századi irodalmunk egyik legérdekesebb költőjeként életformájával és működésével is a mélyszegénység képviselője volt. Mondanivalója ezért is napról napra időszerűbb. Személyét, működését idézi a Babits-kutatásai nyomán ugyancsak ismert irodalomtudós, Sipos Lajos.

Azt a címet is választhattam volna: Bőséges aratás. Sipos Lajosnak, Berda pályarajza írójának ugyanis nemcsak ez a műve jelent meg, hanem egy tanulmánykötete is (ismertetésére visszatérek). A Berda-pályarajz azért érdekelt különösen, mert erről a remek költőről elég ritkán írnak, utolsó komoly méltatását Vargha Kálmánnak köszönhettük jó néhány évvel ezelőtt.

Hagymaszag kísérte

Berdát különös körülmények között láttam először. Amikor az Új Embernél eldördült a szakács kiáltása: „Első asztal!”, a kiadóhivatal tagjai egymást taposva igyekeztek az ebédlő felé. Ilyenkor egyedül őriztem a házat: délidőben ritkán érkezett előfizető, egy-egy dilettáns író szédült be. Ekkor jelent meg egy egészen furcsa jelenség: viseltes ingben, cserkésznadrágban, bakancsban, éktelen hagymaszaggal körítve. Rónay Györgyöt kereste, akit kapásból letagadtam. „Mondja meg, hogy Berda József kereste.” Dadogtam valamit: lehet, hogy nem figyeltem, és közben megérkezett. „Berda József keres” – mondtam neki. Azonnal kijött, a legnagyobb udvariassággal leültette vendégét, aki koszos szütyőből kéziratokat pakolt elő: verseit hozta a Vigiliának.

Másodszor a „sóska”, "A magyar irodalom története 1945-1975" tartalomjegyzékének tervezésénél került elő a neve. Az lett volna a természetes, ha József Attila környékén helyezzük el, de az irodalomtörténet-írásban akkoriban a „dobozolás” divatozott: az írókat dobozokba csoportosítottuk, akár illettek egymás mellé, akár nem. Berda semmiképpen sem illett a neki és társainak szánt dobozba, melyben egyebek mellett Nadányi Zoltánnal és Török Sophieval szorongott. Babits kifinomult felesége és a hagymaszag… Ráadásul Török Sophienak érthető okokból rengeteg verse s prózája jelent meg a folyóiratban, Berdát pedig ott is csendes derűvel, idegenkedve szemlélték, sehogy sem illett a nyakkendős úriemberek társaságába, ráadásul nem kávét ivott, hanem – ha futotta – fröccsöket, s ezek bizony nyomot hagytak hatalmas orrán.

Társaságának tagja, barátja és monográfusa Vargha Kálmán sokszor beszélt róla, miközben az Intézet emeleti folyosóján fel-alá járkálva fejemet tágította. Kálmán szigorú kritikus, igényes irodalomtörténész volt, kicsit csodálkoztam, miért becsüli ilyen nagyra Berda működését. Egyike volt azoknak, akiket Berda rendszeresen pumpolt, s vendégeskedett az újpesti albérletben is, sőt elment a piacra is, melynek kincseiről a költő nyálcsorgató verseket írt. A Berda által összetrombitált társaság tagjaként sokszor vett részt közös együttléteiken. Nem irodalmárok gyülekezete volt, a legkülönfélébb foglalkozások űzői verődtek össze egy kocsmában vagy kerthelyiségben, s hallgatták a költő jóízű anekdotáit és hatalmas nevetéseit.

Az Innen és túl antológia összeállításakor újra rádöbbenhettünk, milyen sokoldalú, jelentős költő. Szebbnél szebb verseit tartalmazza a gyűjtemény, azt is bizonyítva, hogy lírájának egyik meghatározója a vallásos érzület, a költészetté transzformált hit. Ha emlékezetem nem csal, verseit szegény Dékány Bandi válogatta. A kézikönyvben viszont a róla írt fejezet kézen-közön eltűnt, rohanvást írtam meg, és döbbenten érzem Sipos Lajos elemzéseinek tükrében, milyen sok jellemzőjére nem volt módom figyelni.

„Titokban” bökverseket írt politikai célzattal. Titokban, mondom, bár jó néhány valamiképp közismert lett, széltében-hosszában ismételgették: „A nyílt cenzúra emberségesebb volt – mint emez, ami van. – A múltban nyíltan vertek kupán, – most agyonvernek titokban.” (Egy hosszú haldoklás elé) Ezekből utóbb csokornyit közölt Lőcsey Gabriella a Magyar Nemzetben.

Berda lírájának egyik uralkodó témája az eseményekre adott reflexiók sora. Nem azt a hagyományt követte, amely Csizmadia és társai körében bontakozott ki, s lett meglehetősen sematikus. Átlátta az események mozgatórugóit, s egyszerűen, de nagyon világosan fogalmazta meg bírálatát, amely egyként irányult a Horthy- és Rákosi-rendszer ellen, mint a humánumnak elkötelezett ember és író tanúságtétele. Sipos Lajos részletesen és meggyőzően fejti ki Berda maga által is legfontosabb írói tulajdonságának mondott humanizmusának lényegét. Természetesen más volt az ő emberközpontúsága, mint például Babitsé, s ez természetes, hiszen az ő emberi közege, melyre pontosan látott rá és tisztában volt értékeivel, merőben más volt, mint nyugatos kortársaié. Hiányzott belőle a fennköltség, annál pontosabban ábrázolta azokat az akadályokat, amelyek meggátolták kibontakoztatását. Társadalomrajza, verseinek érzelmi telítettsége bizonyos vonatkozásban teljesen hiteles, még ha szokatlan témákat választott is. Mintha azt hangsúlyozta volna: ez az ő világa, ide csak az léphet be, aki átélte az ember elesettségét, nyomorúságát. Mert bár vidámsággal átszőtt nyomorúságnak ábrázolta némi szerepjátékkal, súlyos nyomorúság volt, olykor az elesettség legmélyéről szólalt meg.

Különc ember volt

Ezért is kockáztatnám meg, hogy valamiképp József Attila és Gelléri Andor Endre rokonságába tartozik. Bár legtöbb kortársát megdöbbentette szokatlan témáival, a legrátermettebb kritikusok pontosan érzékelték újszerűségét, törekvéseinek hiteles voltát. Sajtóperében álltak ki mellette (Móricz Zsigmond kivételével) a költészet szabadságának ügyét képviselve. Bizonyos vonatkozásban nemcsak szabad, hanem szabados lírikus is volt. Villon hangját variálva. Abba a polgári környezetbe, amelyet Babits, Kosztolányi és még jó néhány nyugatos író teremtett magának, a hagymaszagú, zsírpecsétes öltözékű Berda legfeljebb a cselédlépcsőn juthatott volna be a konyhára (ahol remekül érezte volna magát, ha éppen nem franciás ételeket, hanem jó zsíros pörköltöt készít a szakácsnő), tovább semmiképp. Emlékszem édesanyám döbbenetére, amikor apám illő reverenciával a fogadószobába kalauzolta Berdát, aki fejedelmi gesztussal zsebelte be a megszokott apanázst. Hasonlóképp cselekedett rendtársai elképedésére Sík Sándor is, akinek egyik-másik verse, melyben a természetet Isten gyönyörű alkotásaként ábrázolta, mintha költőtársa ihletője lett volna.

Irodalmunkban nem volt ritka jelenség különc írók működése. Közéjük tartozott Tersánszky Józsi Jenő is. Udvartartása volt, akár Berdának. Az ebbe a kategóriába sorolható írónak nincs vesztenivalója, épp ezért kendőzés és szépítés nélkül mondja ki véleményét, mellyel túllépi a prüdéria pontosan kijelölt határait. Természetesen az élet mélyrétegeit ismerők más és más módon, helyen keresik és találják meg vigasztalásukat, azt a pontot, vagy személyt, amely (aki) vigasztalójuk lehet nyomorúságukban. Sipos Lajos joggal szentel bőséges elemzést Berda vallásos ihletésű verseinek. „Isten szegénykéje” volt ő is, akár Szent Ferenc. Az Irgalmas szegénység kötetcím 1931-ben voltaképp élethelyzetének mottója. „Előszó helyett” Kaposy József fordításában idézte a Fiorettinek azt a részletét, melyben Szent Ferenc a madaraknak prédikál.

„[…] Szőni-varrni nem tudtok, de Isten felruház bennetek és fiókáitokat. E jótétemények mutatják, hogy Teremtőtök mily mérhetetlen szeretettel viseltetik irántatok. Őrizkedjetek tehát húgocskáim a hálátlanság bűnétől, s iparkodjatok Istent szüntelenül dicsérni.”

Berda vallásos érzésének lényege az isteni kegyelemre való hagyatkozás. Ebben az érzésben értelmezi és foglalja össze „a teremtett természethez és az alkotáshoz fűződő kapcsolat” összefoglalását. Berda vallásossága mélyről fakadó, birtokolja a szent ferenci derűt, a ferences vallásos érzület legfontosabb jellemzőjét, amely válságokon, megpróbáltatásokon, kísértéseken át is győzelmesnek mutatja a Megváltó arcát, s a szenvedésekre is felrajzolja a remény távlatát.

Koldusként is királyként

A hit és alázatos ráhagyatkozás egyéni nyelvén szólalt meg, a keresztény líra egyedi misztikáját teremtve. Hiányzik kifejezésmódjából a túlcsorduló alázat, verseinek terében lüktet a teremtett világ szépsége és gazdagsága, amely emberi ésszel felfoghatatlan, de a költő, bármekkora mélységbe zuhanhat is, kifejezheti, érzékeltetheti, ahogy Szent Ferenc tette Naphimnuszában. Berda a modern ember naphimnuszait írta, mélységes, alázatos hittel, magában álló beleérzéssel a Megváltó művébe.

Berda sokszor kényszerült arra, hogy koldusként tengesse életét, kisebb-nagyobb adományokat elfogadva, ezt azonban egy herceg méltóságával tette, annak gesztusával, akinek mindez jár, csak sorsa alakulása nem emeli a módosabbak közé. Ezért tudott felhőtlenül örülni az élet legapróbb ajándékainak is, kivált, ha gyomornedveit mozgatták meg. Krúdy felejthetetlen hőse, az öreg, végső nyughelye felé tartó Szindbád hiába kereste ezeket a felejthetetlen ízeket. Berda még rájuk lelt, talán mert a legegyszerűbb helyeken kereste őket, ahol még zsíros tepertőket, tokaszalonnákat árultak az ételek titkait és kuncsaftjaik ízlését jól ismerő hentesek.

Berda indulásának éveiben Márai Sándor könyvben iskoláztatta a szegényeket, nem kevés iróniával, a budai polgár magaslatáról tekintve rájuk. A költő kijárta ezt az iskolát, nem volt szüksége tanárra, s élete ajándékaként képes volt megfordítani a képletet: ő tekintett rájuk derűs fölénnyel, mert ismerte a gazdag ember üdvözülésének nehézségeiről szóló példabeszédet.

Sipos Lajos könyve alapos, meggyőző munka. Legnagyobb érdemeinek egyike, hogy Berda József életművének feltárásán túl, újra olvasására késztet. Nagy dolog irodalmunk elszegényítése idején (Cédrus Művészeti Alapítvány – Napkút kiadó)

Szerző
Témák
Berda József

Százarcú élet

Publikálás dátuma
2016.12.03. 08:10
Egész életében kitartóan szervezett, tanított FOTÓ: FORTEPAN/Berkó Pál

Gárdos Mariska életrajza (két korábbi memoár egyesített kiadása) véletlenül került a kezembe egy antikváriumban, nyomban haza vittem, s egy szuszra ki is olvastam. Azután csak ültem a fotelben, és azon elmélkedtem, hogy a Százarcú életet – már maga a cím is régimódi – hogyan ajánlanám egy mai twitterező, interneten nevelkedett srácnak, aki nyilván soha nem hallott a szerzőről, és a Horthy korszakról is legfeljebb valami távoli, homályos kép él a fejében.

Mariska és Rózsika

Ez a regény önmagában egy világ. Az ember nemcsak olvassa, hanem beköltözik a sorok közé, megért valamit a múltból, elveszett szolidaritásból, megalkuvást nem ismerő szenvedélyből, a vonzó polgári lét felszíne alatt megbújó feudális viszonyokból, elárult és elárvult mozgalmakból. Vagyis csupa idejétmúlt dologból. De azért bánjunk óvatosan ezzel a leminősítéssel. Mert igaz, hogy a könyv szereplői, írók, politikusok, munkások és a századforduló táján öntudatra ébredő nők régi pesti bérházak udvaráról, gyárakból, egykori szerkesztőségek folyosóiról, vagy éppen a Horthy rendszer börtöncelláiból kerülnek elénk, s az egész könyv olyan, mint egy időutazás, mégis déja vu érzésünk támad. Újra megnyílik előttünk a város, és egyszeriben minden ismerős lesz.

Mariska (Gárdos Mária) és Rózsika (Schwimmer Rózsa), ahogyan a múlt századelő éveiben nevezték a két leghíresebb magyar szüfrazsettet, megelőzték a korszellemet, miközben nagyon is nyilvánvalóan éppen a kor szelleme öltött testet mindabban, amit tettek. A kissé vegyes magyar nő-panteonból a hazai nőmozgalom alapítóit tisztelhetjük bennük. Gárdos Mariska egy elszegényedett szabó lányaként következetesen a legkiszolgáltatottabb, legkevésbé szabad embereket képviselte, ami olyasféle vállalkozás volt a Horthy rendszerben, mint mondjuk ma Ugandában gyerekeket gyógyítani mindenféle gyógyszer és eszköz nélkül. Idealista álmodozóként a világmegváltást szomjazni módfelett érdekes jelenség, és veszélyes is, többnyire forradalom, vagy öldöklés lesz belőle, esetleg mind a kettő. Az álmodozók mégis kedvesek a szívemnek, mert legértékesebb kincsük a szabadság, és ugyan megvan bennük a szélsőségesek szenvedélye, soha nem mennek el a végső határig. Viszont minden tőlük telhetőt megtesznek a nagybetűs Emberiség boldogulásáért, mert gyárilag így vannak összerakva, csak így tudnak létezni.

Gárdos Mariska egész életében kitartóan járta az országot, tanított, olvasóköröket szervezett, meggyőzően szónokolt a nők választójoga és a munkához való joga mellett, s nem mellesleg tizenöt éves kora óta publikált a Népszavában. Cikkírásból, fordításokból élt, (Marx fő művének fordítója) a „szabad szerelem”, vagyis a házasságkötés nélküli együttélés szószólója volt, reformruhát (értsd formátlan zsákruhát) hordott, s remek szónoki képességeivel kiemelkedett nőtársai közül. A róla alkotott képhez méltó adalék az Adyval Nagyváradon köttetett barátsága, a szociáldemokrata vezetéssel folytatott gyakori, szenvedélyes vitái, és a Kéthly Anna iránt táplált ellenszenvének a felemlegetése, mely múlhatatlan ellenszenv oka nyilván a két politikus asszony gyökeresen eltérő családi múltjában és társadalmi helyzetében keresendő.

Tanult és tanított

Egész életében kitartóan szervezett, tanított FOTÓ: FORTEPAN/Berkó Pál

Egész életében kitartóan szervezett, tanított FOTÓ: FORTEPAN/Berkó Pál

Bizonyos korok forradalmárokat szülnek, és volt idő, amikor forradalmárnak lenni egészen normális polgári foglalkozásnak számított. Akinek olyan sors jutott osztályrészül, mint Gárdos Mariskának, az korán megtanul makacsul küzdeni, átverekedni magát nyomoron és szenvedéseken, neki azonban még az is sikerült, hogy megőrizze azt a naiv hitet és álmodozó önfejűséget, mely tényleg csak a született forradalmárokra jellemző. Örökös szegénységben, időnként kolduslétben, éveken át politikai üldözöttségben élt, sosem lépett át azon a bizonyos osztályküszöbön, mely a nála jobb módú, szerencsésebb sorsú elvbarátaitól elválasztotta, mégsem érezte magát vesztesnek, panaszkodásra pedig végképp nem maradt ideje. Kétéves korában elveszítette a látását, három éven át vak volt, és a sokgyerekes családnak nemhogy gyógyszerre, de még a jóindulatú doktor által javasolt cukros kenyérre sem telt.

Lakott akkoriban a házukban egy öreg cipész, aki egész nap a műhelyében ült és suszterolt, neki adogatta Mariska a szerszámokat, szögeket, kalapácsot, s közben beszélgettek. A kislány csupa érdekes tapasztalatot szerzett nemcsak magáról a cipészmesterségről, hanem az emberi sorsok törékenységéről, kiváltságokról, szomorúságról is, az élet hasznos és haszontalan dolgairól egyaránt. De bármennyire kézenfekvőnek is tűnik, ez a környezet, a neveltetése és a családi háttere csak részben ad választ a későbbi Gárdos Mariska jelenségre.

Fogadjuk el, ő egyszerűen azon kivételes elhivatottságú emberek közé tartozott, akit saját személyes sorsa alakulásánál sokkal jobban izgatott, hogyan alakíthatná maga körül a világot, segíthetne másoknak kibújni a létüket meghatározó kényszerekből, s eközben száz sorsot öltött magára. Tanult és tanított, írt, fordított és előadott, kutatta a szociáldemokrácia múltját, belső küzdelmeit, s közben többféle politikai állóvízbe is belekavart. A szociáldemokrácia tévedéseiről és hibáiról, a kormányzati politika igazságtalanságairól, a nők jogfosztottságáról, az alapvető emberi jogok megtagadásáról mindig személyes sorsokon keresztül írt, úgy, ahogyan azok a mindennapi életben előfordulnak, nem pedig ahogyan a feledékeny, hálátlan, vagy történelemhamisító utódok fejében léteznek.

Lehetetlen körülmények között is dolgozott, mert nála a munka drog volt, narkotikum, ami nélkül képtelen lett volna élni. Nyolc hónapos haldokló kislánya mellett egész éjszaka fordított, mert reggel le kellett adnia a kész szöveget, és a gyerek halála után sem volt megállás, menekült a munkába. Később újabb lánya született, akit 1919-ben magával vitt a bécsi emigrációba, s akinek 1932-es hazatérésük után is hányatott sorsa lett, mert anyját többször letartóztatták, (a Markó utcai gyüjtőfogházba, majd a bács-topolyai internáló táborba zárták), apja pedig egyik kórházból a másikba került. Mindezek dacára, vagy talán éppen ezért a családi élet biztonságát nélkülöző lányból is a Horthy rendszer éppen olyan kérlelhetetlen ellensége lett, mint amilyenek a szülei voltak.

Jean apó segített

Kellettek az elkötelezett önjelöltek a szociáldemokrata mozgalomnak, akik soha nem készítenek költség-haszon elemzést, megéri-e antifasiszta hősnek, üldözöttnek, vagy kigúnyolt szüfrazsettnek lenni, s azt is elviselik, ha saját pártjukon belül kisebbségben maradnak, ha kiszorítják, elfelejtik, elárulják őket. A szociáldemokrata mozgalom hőskorában rengeteg segítséget kaptak ahhoz, hogy túléljenek nélkülözést, börtönt, internálást, és mindenki tudta, hogy a mozgalom csak addig él, amíg ez a láthatatlan védőháló létezik. Ha kivész a szolidaritás, mozgalom sincs többé, akkor már csak vesztesek és győztesek vannak, egymással szemben álló, megoldásra képtelen csoportok.

1948 után lassanként felőrlődött, szétporladt a barátságnak és a szolidaritásnak az a számtalan formája, mely a szervezett munkások és a politikai üldözöttek körében létezett. Megszerveztek bújtatást, élelmiszersegélyeket, gyerekfelügyeletet, voltak segélyládák, polgári olvasókörök, iparos olvasókörök, nőegyletek, dalárdák, ki tudja, mi még. S ezek a kisközösségek nem csupán az elnyomatás és a szegénység miatt voltak nélkülözhetetlenek. Gárdos Mariska megindító élményei közé tartozik az a bőséges koldusvacsora, amit mindenféle csavargók, falábú álkoldusok és csőlakók társaságában költött el a Mandulástortához címzett fogadóban, mely valójában egy rozzant, penészes falú vityilló volt valahol Párizs külvárosában. Egy keshedt, útszéli koldus, mint valami mesebeli Jean apó látta vendégül az akkor már napok óta éhező Mariskát a „kitagadottak züllött menedékodújában”, ahol az innen-onnan összeszedett, így-úgy összekoldult bagettekből, sajtokból, kolbászokból néhány palack jófajta bor kíséretében rendesen belakmároztak.

Hajnaltájt pedig, mikor hazafelé bandukoltak, Mariska összeismerkedett „Jean apó” néhány cimborájával, főleg munkásnőkkel, s nemsokára már részt is vett német, orosz és lengyel polgárnőkkel együtt egy feminista nagygyűlésen. Természetesen ott sem mulasztotta el bírálni a szüfrazsett mozgalom korlátait, a vérszegény reformokat, a Szocialista Internacionálé zsúrfiúit, akik csak a polgári haladást, nem pedig a teljes társadalmi változást akarják. Kapott is ezért bírálatot, de új hűséges barátokra is szert tett, akik nem érték be a csodaszép prédikációkkal, hanem valamit tenni is akartak.

Történet az életben maradásról

Hiába ismerjük történelmünk idevonatkozó részleteit, mégis csodálkozunk, hogyan tűnhettek el csaknem nyomtalanul a szolidaritás kis körei, hová lettek a Gárdos Mariskához hasonló tiszta szándékú, önzetlen emberek, s főként hogyan volt lehetséges kiradírozni egy jelentős eszme és mozgalom történetét a mai történelemkönyvekből?

A Héjjas, Prónay, Ostenburg nevek hallatán ma már kevés embernek lesz libabőrös a háta, mivel e nevek alig ismertek, így azok a gaztettek sem, melyeket a fentnevezettek által irányított különítmények követtek el a húszas évek mellényes, óraláncos polgári korszakában. Több száz kommunistát és zsidót gyilkoltak meg, és sok áldozatuk között a Dunába ölték a Népszava két újságíróját, Somogyi Bélát és Bacsó Bélát is, akiknek nevét ma egyetlen utcanév tábla sem viseli.

A történelemben mindig vannak hanyatló korszakok, akadnak politikai ámokfutók, s mintha soha nem járna le a történelemhamisító történészek ideje, akik a kellő pillanatban kapcsolódnak be egy-egy politikai játszmába az éppen aktuális hatalom oldalán. Mégis igaz, hogy az egysíkú, hamis történetírás előbb-utóbb lelepleződik, és mindig kiderül, hogy azokat az erős, öntudatos és érzékeny embereket, akiknek fontos, hogy segítsék és befolyásolják a körülöttük élők sorsát, nem lehet kiretusálni egy nép kollektív emlékezetéből. Igencsak meggyőző közéleti szereplők ők, akik nyomot hagynak, történeteik beágyazódnak a különféle közösségek és csoportok életébe, s így érzékelhetővé, sőt rekonstruálhatóvá teszik mindazt, amit történelemnek szoktunk nevezni.

Persze túlzás lenne azt állítani, hogy a Gárdos Mariska életrajzból végül összeáll valamiféle átfogó történelmi tabló, s megjelenik előttünk a „nagy történelem”. Inkább csak egy huszadik századi kelet-európai igaz történetet kapunk az életben maradásról, egy töredékes és szubjektív látleletet a közelmúltról, no meg egy élettanítást a meg nem alkuvó, elpusztíthatatlan erkölcsi szenvedélyről. De kapunk még valami mást is: hitet, hogy a frusztráló valóság ellenére a cselekvésnek mégiscsak több értelme van, mint a sok hasztalan nyavalygásnak.

Szerző
Témák
Gárdos Mariska

Százarcú élet

Publikálás dátuma
2016.12.03. 08:10
Egész életében kitartóan szervezett, tanított FOTÓ: FORTEPAN/Berkó Pál

Gárdos Mariska életrajza (két korábbi memoár egyesített kiadása) véletlenül került a kezembe egy antikváriumban, nyomban haza vittem, s egy szuszra ki is olvastam. Azután csak ültem a fotelben, és azon elmélkedtem, hogy a Százarcú életet – már maga a cím is régimódi – hogyan ajánlanám egy mai twitterező, interneten nevelkedett srácnak, aki nyilván soha nem hallott a szerzőről, és a Horthy korszakról is legfeljebb valami távoli, homályos kép él a fejében.

Mariska és Rózsika

Ez a regény önmagában egy világ. Az ember nemcsak olvassa, hanem beköltözik a sorok közé, megért valamit a múltból, elveszett szolidaritásból, megalkuvást nem ismerő szenvedélyből, a vonzó polgári lét felszíne alatt megbújó feudális viszonyokból, elárult és elárvult mozgalmakból. Vagyis csupa idejétmúlt dologból. De azért bánjunk óvatosan ezzel a leminősítéssel. Mert igaz, hogy a könyv szereplői, írók, politikusok, munkások és a századforduló táján öntudatra ébredő nők régi pesti bérházak udvaráról, gyárakból, egykori szerkesztőségek folyosóiról, vagy éppen a Horthy rendszer börtöncelláiból kerülnek elénk, s az egész könyv olyan, mint egy időutazás, mégis déja vu érzésünk támad. Újra megnyílik előttünk a város, és egyszeriben minden ismerős lesz.

Mariska (Gárdos Mária) és Rózsika (Schwimmer Rózsa), ahogyan a múlt századelő éveiben nevezték a két leghíresebb magyar szüfrazsettet, megelőzték a korszellemet, miközben nagyon is nyilvánvalóan éppen a kor szelleme öltött testet mindabban, amit tettek. A kissé vegyes magyar nő-panteonból a hazai nőmozgalom alapítóit tisztelhetjük bennük. Gárdos Mariska egy elszegényedett szabó lányaként következetesen a legkiszolgáltatottabb, legkevésbé szabad embereket képviselte, ami olyasféle vállalkozás volt a Horthy rendszerben, mint mondjuk ma Ugandában gyerekeket gyógyítani mindenféle gyógyszer és eszköz nélkül. Idealista álmodozóként a világmegváltást szomjazni módfelett érdekes jelenség, és veszélyes is, többnyire forradalom, vagy öldöklés lesz belőle, esetleg mind a kettő. Az álmodozók mégis kedvesek a szívemnek, mert legértékesebb kincsük a szabadság, és ugyan megvan bennük a szélsőségesek szenvedélye, soha nem mennek el a végső határig. Viszont minden tőlük telhetőt megtesznek a nagybetűs Emberiség boldogulásáért, mert gyárilag így vannak összerakva, csak így tudnak létezni.

Gárdos Mariska egész életében kitartóan járta az országot, tanított, olvasóköröket szervezett, meggyőzően szónokolt a nők választójoga és a munkához való joga mellett, s nem mellesleg tizenöt éves kora óta publikált a Népszavában. Cikkírásból, fordításokból élt, (Marx fő művének fordítója) a „szabad szerelem”, vagyis a házasságkötés nélküli együttélés szószólója volt, reformruhát (értsd formátlan zsákruhát) hordott, s remek szónoki képességeivel kiemelkedett nőtársai közül. A róla alkotott képhez méltó adalék az Adyval Nagyváradon köttetett barátsága, a szociáldemokrata vezetéssel folytatott gyakori, szenvedélyes vitái, és a Kéthly Anna iránt táplált ellenszenvének a felemlegetése, mely múlhatatlan ellenszenv oka nyilván a két politikus asszony gyökeresen eltérő családi múltjában és társadalmi helyzetében keresendő.

Tanult és tanított

Egész életében kitartóan szervezett, tanított FOTÓ: FORTEPAN/Berkó Pál

Egész életében kitartóan szervezett, tanított FOTÓ: FORTEPAN/Berkó Pál

Bizonyos korok forradalmárokat szülnek, és volt idő, amikor forradalmárnak lenni egészen normális polgári foglalkozásnak számított. Akinek olyan sors jutott osztályrészül, mint Gárdos Mariskának, az korán megtanul makacsul küzdeni, átverekedni magát nyomoron és szenvedéseken, neki azonban még az is sikerült, hogy megőrizze azt a naiv hitet és álmodozó önfejűséget, mely tényleg csak a született forradalmárokra jellemző. Örökös szegénységben, időnként kolduslétben, éveken át politikai üldözöttségben élt, sosem lépett át azon a bizonyos osztályküszöbön, mely a nála jobb módú, szerencsésebb sorsú elvbarátaitól elválasztotta, mégsem érezte magát vesztesnek, panaszkodásra pedig végképp nem maradt ideje. Kétéves korában elveszítette a látását, három éven át vak volt, és a sokgyerekes családnak nemhogy gyógyszerre, de még a jóindulatú doktor által javasolt cukros kenyérre sem telt.

Lakott akkoriban a házukban egy öreg cipész, aki egész nap a műhelyében ült és suszterolt, neki adogatta Mariska a szerszámokat, szögeket, kalapácsot, s közben beszélgettek. A kislány csupa érdekes tapasztalatot szerzett nemcsak magáról a cipészmesterségről, hanem az emberi sorsok törékenységéről, kiváltságokról, szomorúságról is, az élet hasznos és haszontalan dolgairól egyaránt. De bármennyire kézenfekvőnek is tűnik, ez a környezet, a neveltetése és a családi háttere csak részben ad választ a későbbi Gárdos Mariska jelenségre.

Fogadjuk el, ő egyszerűen azon kivételes elhivatottságú emberek közé tartozott, akit saját személyes sorsa alakulásánál sokkal jobban izgatott, hogyan alakíthatná maga körül a világot, segíthetne másoknak kibújni a létüket meghatározó kényszerekből, s eközben száz sorsot öltött magára. Tanult és tanított, írt, fordított és előadott, kutatta a szociáldemokrácia múltját, belső küzdelmeit, s közben többféle politikai állóvízbe is belekavart. A szociáldemokrácia tévedéseiről és hibáiról, a kormányzati politika igazságtalanságairól, a nők jogfosztottságáról, az alapvető emberi jogok megtagadásáról mindig személyes sorsokon keresztül írt, úgy, ahogyan azok a mindennapi életben előfordulnak, nem pedig ahogyan a feledékeny, hálátlan, vagy történelemhamisító utódok fejében léteznek.

Lehetetlen körülmények között is dolgozott, mert nála a munka drog volt, narkotikum, ami nélkül képtelen lett volna élni. Nyolc hónapos haldokló kislánya mellett egész éjszaka fordított, mert reggel le kellett adnia a kész szöveget, és a gyerek halála után sem volt megállás, menekült a munkába. Később újabb lánya született, akit 1919-ben magával vitt a bécsi emigrációba, s akinek 1932-es hazatérésük után is hányatott sorsa lett, mert anyját többször letartóztatták, (a Markó utcai gyüjtőfogházba, majd a bács-topolyai internáló táborba zárták), apja pedig egyik kórházból a másikba került. Mindezek dacára, vagy talán éppen ezért a családi élet biztonságát nélkülöző lányból is a Horthy rendszer éppen olyan kérlelhetetlen ellensége lett, mint amilyenek a szülei voltak.

Jean apó segített

Kellettek az elkötelezett önjelöltek a szociáldemokrata mozgalomnak, akik soha nem készítenek költség-haszon elemzést, megéri-e antifasiszta hősnek, üldözöttnek, vagy kigúnyolt szüfrazsettnek lenni, s azt is elviselik, ha saját pártjukon belül kisebbségben maradnak, ha kiszorítják, elfelejtik, elárulják őket. A szociáldemokrata mozgalom hőskorában rengeteg segítséget kaptak ahhoz, hogy túléljenek nélkülözést, börtönt, internálást, és mindenki tudta, hogy a mozgalom csak addig él, amíg ez a láthatatlan védőháló létezik. Ha kivész a szolidaritás, mozgalom sincs többé, akkor már csak vesztesek és győztesek vannak, egymással szemben álló, megoldásra képtelen csoportok.

1948 után lassanként felőrlődött, szétporladt a barátságnak és a szolidaritásnak az a számtalan formája, mely a szervezett munkások és a politikai üldözöttek körében létezett. Megszerveztek bújtatást, élelmiszersegélyeket, gyerekfelügyeletet, voltak segélyládák, polgári olvasókörök, iparos olvasókörök, nőegyletek, dalárdák, ki tudja, mi még. S ezek a kisközösségek nem csupán az elnyomatás és a szegénység miatt voltak nélkülözhetetlenek. Gárdos Mariska megindító élményei közé tartozik az a bőséges koldusvacsora, amit mindenféle csavargók, falábú álkoldusok és csőlakók társaságában költött el a Mandulástortához címzett fogadóban, mely valójában egy rozzant, penészes falú vityilló volt valahol Párizs külvárosában. Egy keshedt, útszéli koldus, mint valami mesebeli Jean apó látta vendégül az akkor már napok óta éhező Mariskát a „kitagadottak züllött menedékodújában”, ahol az innen-onnan összeszedett, így-úgy összekoldult bagettekből, sajtokból, kolbászokból néhány palack jófajta bor kíséretében rendesen belakmároztak.

Hajnaltájt pedig, mikor hazafelé bandukoltak, Mariska összeismerkedett „Jean apó” néhány cimborájával, főleg munkásnőkkel, s nemsokára már részt is vett német, orosz és lengyel polgárnőkkel együtt egy feminista nagygyűlésen. Természetesen ott sem mulasztotta el bírálni a szüfrazsett mozgalom korlátait, a vérszegény reformokat, a Szocialista Internacionálé zsúrfiúit, akik csak a polgári haladást, nem pedig a teljes társadalmi változást akarják. Kapott is ezért bírálatot, de új hűséges barátokra is szert tett, akik nem érték be a csodaszép prédikációkkal, hanem valamit tenni is akartak.

Történet az életben maradásról

Hiába ismerjük történelmünk idevonatkozó részleteit, mégis csodálkozunk, hogyan tűnhettek el csaknem nyomtalanul a szolidaritás kis körei, hová lettek a Gárdos Mariskához hasonló tiszta szándékú, önzetlen emberek, s főként hogyan volt lehetséges kiradírozni egy jelentős eszme és mozgalom történetét a mai történelemkönyvekből?

A Héjjas, Prónay, Ostenburg nevek hallatán ma már kevés embernek lesz libabőrös a háta, mivel e nevek alig ismertek, így azok a gaztettek sem, melyeket a fentnevezettek által irányított különítmények követtek el a húszas évek mellényes, óraláncos polgári korszakában. Több száz kommunistát és zsidót gyilkoltak meg, és sok áldozatuk között a Dunába ölték a Népszava két újságíróját, Somogyi Bélát és Bacsó Bélát is, akiknek nevét ma egyetlen utcanév tábla sem viseli.

A történelemben mindig vannak hanyatló korszakok, akadnak politikai ámokfutók, s mintha soha nem járna le a történelemhamisító történészek ideje, akik a kellő pillanatban kapcsolódnak be egy-egy politikai játszmába az éppen aktuális hatalom oldalán. Mégis igaz, hogy az egysíkú, hamis történetírás előbb-utóbb lelepleződik, és mindig kiderül, hogy azokat az erős, öntudatos és érzékeny embereket, akiknek fontos, hogy segítsék és befolyásolják a körülöttük élők sorsát, nem lehet kiretusálni egy nép kollektív emlékezetéből. Igencsak meggyőző közéleti szereplők ők, akik nyomot hagynak, történeteik beágyazódnak a különféle közösségek és csoportok életébe, s így érzékelhetővé, sőt rekonstruálhatóvá teszik mindazt, amit történelemnek szoktunk nevezni.

Persze túlzás lenne azt állítani, hogy a Gárdos Mariska életrajzból végül összeáll valamiféle átfogó történelmi tabló, s megjelenik előttünk a „nagy történelem”. Inkább csak egy huszadik századi kelet-európai igaz történetet kapunk az életben maradásról, egy töredékes és szubjektív látleletet a közelmúltról, no meg egy élettanítást a meg nem alkuvó, elpusztíthatatlan erkölcsi szenvedélyről. De kapunk még valami mást is: hitet, hogy a frusztráló valóság ellenére a cselekvésnek mégiscsak több értelme van, mint a sok hasztalan nyavalygásnak.

Szerző
Témák
Gárdos Mariska