Berda József;

A múlt század költőcsillaga

Berda József a 20. századi irodalmunk egyik legérdekesebb költőjeként életformájával és működésével is a mélyszegénység képviselője volt. Mondanivalója ezért is napról napra időszerűbb. Személyét, működését idézi a Babits-kutatásai nyomán ugyancsak ismert irodalomtudós, Sipos Lajos.

Azt a címet is választhattam volna: Bőséges aratás. Sipos Lajosnak, Berda pályarajza írójának ugyanis nemcsak ez a műve jelent meg, hanem egy tanulmánykötete is (ismertetésére visszatérek). A Berda-pályarajz azért érdekelt különösen, mert erről a remek költőről elég ritkán írnak, utolsó komoly méltatását Vargha Kálmánnak köszönhettük jó néhány évvel ezelőtt.

Hagymaszag kísérte

Berdát különös körülmények között láttam először. Amikor az Új Embernél eldördült a szakács kiáltása: „Első asztal!”, a kiadóhivatal tagjai egymást taposva igyekeztek az ebédlő felé. Ilyenkor egyedül őriztem a házat: délidőben ritkán érkezett előfizető, egy-egy dilettáns író szédült be. Ekkor jelent meg egy egészen furcsa jelenség: viseltes ingben, cserkésznadrágban, bakancsban, éktelen hagymaszaggal körítve. Rónay Györgyöt kereste, akit kapásból letagadtam. „Mondja meg, hogy Berda József kereste.” Dadogtam valamit: lehet, hogy nem figyeltem, és közben megérkezett. „Berda József keres” – mondtam neki. Azonnal kijött, a legnagyobb udvariassággal leültette vendégét, aki koszos szütyőből kéziratokat pakolt elő: verseit hozta a Vigiliának.

Másodszor a „sóska”, "A magyar irodalom története 1945-1975" tartalomjegyzékének tervezésénél került elő a neve. Az lett volna a természetes, ha József Attila környékén helyezzük el, de az irodalomtörténet-írásban akkoriban a „dobozolás” divatozott: az írókat dobozokba csoportosítottuk, akár illettek egymás mellé, akár nem. Berda semmiképpen sem illett a neki és társainak szánt dobozba, melyben egyebek mellett Nadányi Zoltánnal és Török Sophieval szorongott. Babits kifinomult felesége és a hagymaszag… Ráadásul Török Sophienak érthető okokból rengeteg verse s prózája jelent meg a folyóiratban, Berdát pedig ott is csendes derűvel, idegenkedve szemlélték, sehogy sem illett a nyakkendős úriemberek társaságába, ráadásul nem kávét ivott, hanem – ha futotta – fröccsöket, s ezek bizony nyomot hagytak hatalmas orrán.

Társaságának tagja, barátja és monográfusa Vargha Kálmán sokszor beszélt róla, miközben az Intézet emeleti folyosóján fel-alá járkálva fejemet tágította. Kálmán szigorú kritikus, igényes irodalomtörténész volt, kicsit csodálkoztam, miért becsüli ilyen nagyra Berda működését. Egyike volt azoknak, akiket Berda rendszeresen pumpolt, s vendégeskedett az újpesti albérletben is, sőt elment a piacra is, melynek kincseiről a költő nyálcsorgató verseket írt. A Berda által összetrombitált társaság tagjaként sokszor vett részt közös együttléteiken. Nem irodalmárok gyülekezete volt, a legkülönfélébb foglalkozások űzői verődtek össze egy kocsmában vagy kerthelyiségben, s hallgatták a költő jóízű anekdotáit és hatalmas nevetéseit.

Az Innen és túl antológia összeállításakor újra rádöbbenhettünk, milyen sokoldalú, jelentős költő. Szebbnél szebb verseit tartalmazza a gyűjtemény, azt is bizonyítva, hogy lírájának egyik meghatározója a vallásos érzület, a költészetté transzformált hit. Ha emlékezetem nem csal, verseit szegény Dékány Bandi válogatta. A kézikönyvben viszont a róla írt fejezet kézen-közön eltűnt, rohanvást írtam meg, és döbbenten érzem Sipos Lajos elemzéseinek tükrében, milyen sok jellemzőjére nem volt módom figyelni.

„Titokban” bökverseket írt politikai célzattal. Titokban, mondom, bár jó néhány valamiképp közismert lett, széltében-hosszában ismételgették: „A nyílt cenzúra emberségesebb volt – mint emez, ami van. – A múltban nyíltan vertek kupán, – most agyonvernek titokban.” (Egy hosszú haldoklás elé) Ezekből utóbb csokornyit közölt Lőcsey Gabriella a Magyar Nemzetben.

Berda lírájának egyik uralkodó témája az eseményekre adott reflexiók sora. Nem azt a hagyományt követte, amely Csizmadia és társai körében bontakozott ki, s lett meglehetősen sematikus. Átlátta az események mozgatórugóit, s egyszerűen, de nagyon világosan fogalmazta meg bírálatát, amely egyként irányult a Horthy- és Rákosi-rendszer ellen, mint a humánumnak elkötelezett ember és író tanúságtétele. Sipos Lajos részletesen és meggyőzően fejti ki Berda maga által is legfontosabb írói tulajdonságának mondott humanizmusának lényegét. Természetesen más volt az ő emberközpontúsága, mint például Babitsé, s ez természetes, hiszen az ő emberi közege, melyre pontosan látott rá és tisztában volt értékeivel, merőben más volt, mint nyugatos kortársaié. Hiányzott belőle a fennköltség, annál pontosabban ábrázolta azokat az akadályokat, amelyek meggátolták kibontakoztatását. Társadalomrajza, verseinek érzelmi telítettsége bizonyos vonatkozásban teljesen hiteles, még ha szokatlan témákat választott is. Mintha azt hangsúlyozta volna: ez az ő világa, ide csak az léphet be, aki átélte az ember elesettségét, nyomorúságát. Mert bár vidámsággal átszőtt nyomorúságnak ábrázolta némi szerepjátékkal, súlyos nyomorúság volt, olykor az elesettség legmélyéről szólalt meg.

Különc ember volt

Ezért is kockáztatnám meg, hogy valamiképp József Attila és Gelléri Andor Endre rokonságába tartozik. Bár legtöbb kortársát megdöbbentette szokatlan témáival, a legrátermettebb kritikusok pontosan érzékelték újszerűségét, törekvéseinek hiteles voltát. Sajtóperében álltak ki mellette (Móricz Zsigmond kivételével) a költészet szabadságának ügyét képviselve. Bizonyos vonatkozásban nemcsak szabad, hanem szabados lírikus is volt. Villon hangját variálva. Abba a polgári környezetbe, amelyet Babits, Kosztolányi és még jó néhány nyugatos író teremtett magának, a hagymaszagú, zsírpecsétes öltözékű Berda legfeljebb a cselédlépcsőn juthatott volna be a konyhára (ahol remekül érezte volna magát, ha éppen nem franciás ételeket, hanem jó zsíros pörköltöt készít a szakácsnő), tovább semmiképp. Emlékszem édesanyám döbbenetére, amikor apám illő reverenciával a fogadószobába kalauzolta Berdát, aki fejedelmi gesztussal zsebelte be a megszokott apanázst. Hasonlóképp cselekedett rendtársai elképedésére Sík Sándor is, akinek egyik-másik verse, melyben a természetet Isten gyönyörű alkotásaként ábrázolta, mintha költőtársa ihletője lett volna.

Irodalmunkban nem volt ritka jelenség különc írók működése. Közéjük tartozott Tersánszky Józsi Jenő is. Udvartartása volt, akár Berdának. Az ebbe a kategóriába sorolható írónak nincs vesztenivalója, épp ezért kendőzés és szépítés nélkül mondja ki véleményét, mellyel túllépi a prüdéria pontosan kijelölt határait. Természetesen az élet mélyrétegeit ismerők más és más módon, helyen keresik és találják meg vigasztalásukat, azt a pontot, vagy személyt, amely (aki) vigasztalójuk lehet nyomorúságukban. Sipos Lajos joggal szentel bőséges elemzést Berda vallásos ihletésű verseinek. „Isten szegénykéje” volt ő is, akár Szent Ferenc. Az Irgalmas szegénység kötetcím 1931-ben voltaképp élethelyzetének mottója. „Előszó helyett” Kaposy József fordításában idézte a Fiorettinek azt a részletét, melyben Szent Ferenc a madaraknak prédikál.

„[…] Szőni-varrni nem tudtok, de Isten felruház bennetek és fiókáitokat. E jótétemények mutatják, hogy Teremtőtök mily mérhetetlen szeretettel viseltetik irántatok. Őrizkedjetek tehát húgocskáim a hálátlanság bűnétől, s iparkodjatok Istent szüntelenül dicsérni.”

Berda vallásos érzésének lényege az isteni kegyelemre való hagyatkozás. Ebben az érzésben értelmezi és foglalja össze „a teremtett természethez és az alkotáshoz fűződő kapcsolat” összefoglalását. Berda vallásossága mélyről fakadó, birtokolja a szent ferenci derűt, a ferences vallásos érzület legfontosabb jellemzőjét, amely válságokon, megpróbáltatásokon, kísértéseken át is győzelmesnek mutatja a Megváltó arcát, s a szenvedésekre is felrajzolja a remény távlatát.

Koldusként is királyként

A hit és alázatos ráhagyatkozás egyéni nyelvén szólalt meg, a keresztény líra egyedi misztikáját teremtve. Hiányzik kifejezésmódjából a túlcsorduló alázat, verseinek terében lüktet a teremtett világ szépsége és gazdagsága, amely emberi ésszel felfoghatatlan, de a költő, bármekkora mélységbe zuhanhat is, kifejezheti, érzékeltetheti, ahogy Szent Ferenc tette Naphimnuszában. Berda a modern ember naphimnuszait írta, mélységes, alázatos hittel, magában álló beleérzéssel a Megváltó művébe.

Berda sokszor kényszerült arra, hogy koldusként tengesse életét, kisebb-nagyobb adományokat elfogadva, ezt azonban egy herceg méltóságával tette, annak gesztusával, akinek mindez jár, csak sorsa alakulása nem emeli a módosabbak közé. Ezért tudott felhőtlenül örülni az élet legapróbb ajándékainak is, kivált, ha gyomornedveit mozgatták meg. Krúdy felejthetetlen hőse, az öreg, végső nyughelye felé tartó Szindbád hiába kereste ezeket a felejthetetlen ízeket. Berda még rájuk lelt, talán mert a legegyszerűbb helyeken kereste őket, ahol még zsíros tepertőket, tokaszalonnákat árultak az ételek titkait és kuncsaftjaik ízlését jól ismerő hentesek.

Berda indulásának éveiben Márai Sándor könyvben iskoláztatta a szegényeket, nem kevés iróniával, a budai polgár magaslatáról tekintve rájuk. A költő kijárta ezt az iskolát, nem volt szüksége tanárra, s élete ajándékaként képes volt megfordítani a képletet: ő tekintett rájuk derűs fölénnyel, mert ismerte a gazdag ember üdvözülésének nehézségeiről szóló példabeszédet.

Sipos Lajos könyve alapos, meggyőző munka. Legnagyobb érdemeinek egyike, hogy Berda József életművének feltárásán túl, újra olvasására késztet. Nagy dolog irodalmunk elszegényítése idején (Cédrus Művészeti Alapítvány – Napkút kiadó)