Mit tesz egy váratlanul megözvegyült feleség, akit mozdonyvezető férje 22 éven át folyamatosan megcsalt? Kamondi Zoltán rendező azt találta ki, hogy (a valóságban szépséges) Kováts Adél, akire a megfáradt, nyúzott arcú feleség szerepét osztotta, vonatozzon le valahova vidékre, közölje személyesen a megboldogult üde, ápolt szépségű szeretőjével, akit Ónodi Eszter játszik, hogy a masinisztát hasztalan várja a hétvégén. A masiniszta nem jön, mert megboldogult.
A jelenet fergeteges indítás egy – mihez is? Komédiához? Fekete komédiához? Groteszkhez? Szatirikus vígjátékhoz? Abszurdhoz? Egyikhez sem, illetve mindegyikhez. A film drámának indul, de szinte jelenetenként váltja a színét és visszáját: vígjátékból megy szatírába, onnan groteszkbe, majd fekete komédiába, vagy abszurd bolondozásba. A drámából krimibe lép, olykor bohózatba, majd egy poénnal ér véget. Kamondi mindig is szerette a játékot a realizmusból átlendíteni a misztikusba, az irreálisba. Az ő világa a vásznon már a Halálutak és angyaloktól kezdve Az alkimista és a szűzön, a Kísértéseken át egészen a Dolináig sohasem maradt meg a valóság talaján, vagy a táj, vagy az emberek, vagy maga a történés csapott ki a fizikai törvények szabályai közül valahová a nem annyira magyarázható, mint inkább érezhető más világba.
Most, hogy a komédia műfajába csapott bele a halott mozdonyvezető valódi, - vagy mondjuk második?, harmadik? - életének kinyomozásával, ez az irracionálisba vonzó késztetés a filmes hatások aránytalan adagolásában kap lábra. Miközben a feleség és a szerető vállat vállnak vetve próbálja kideríteni az ő halott masinisztájuk életének titkait, a rendező soha nem elégszik meg egy jó poénnal, hanem mindig rátesz még egy lapáttal. Túlbuktatja az ötletet, s lerontja az eredetileg jól kigondolt hatást. Egyik legkirívóbb példája ennek, ahogy Csákányi Eszter remekül hozott anyósfigurája szatirikusból bohózativá lesz. A szemellenzős, bigott kommunista anyós szerepében nem csak a fényképkeretből szól ki vagy rázza rosszallóan a fejét, jelezve, a menye tettei mennyire nincsenek az ínyére.
Kamondi csattanóként ki is löki őt az emeletről. Durcásan véget vet az életének, ölében a feljelentő levelek írására használt írógéppel, kibukfencezik. Mókás kép, de semmit nem mond. Az idejétmúlt bigott vonalasság Csákányinak köszönhetően humorral teli szatirikus vonala a filmnek, igaz, nem áll a film sztorijával szerves összefüggésben. Az öngyilkosság rátesz még egy lapáttal, úgy túltolja a biciklit, hogy elrontja visszamenőleg, amit szatirikus humorral jól felépített.
Kováts Adél és Ónodi Eszter a rosszfi úk fogságában FORRÁS: BIG BANG MEDIA
A film ontja magából a nevetésre ingerlő poénokat, szóban, jellemben, képben egyaránt. A baj, hogy ezek megmaradnak különálló, hol jópofa, hol idétlen humorkeltésnek. A feleség és a szerető nekiindul, hogy a halott mozdonyvezető életének titkaira bukkanjon. És bukkan is. Határtalan indázásba kezd a sztori, titok titok hátán, olykor teljesen érthetetlenül megy át groteszkbe a nyomozás, vannak rosszfiúk, akik a nőket hajkurásszák, van csempészet, gyilkossági kísérlet, külföldi keresztapa. Kiderül, az egykori a mozdonyvezető bűnös utakon járt a masinájával. Üzlettársai közt a felismerhetetlenségig lerobbantott Hegedüs D. Géza, meg a feje búbjáig vagány izompacsirta Koncz Gábor, akik a két nőből próbálják megszerezni az elmaradt hasznot.
Néző legyen a talpán, aki az egyre jobban túlpörgetett és túlbonyolított macska-egér háborúskodásban bizonyossággal kiismeri magát. Tény, Cserhalmi György képében időnként felidéződik a gúnyosan mosolygó nagymenő mozdonyvezető, meg egy romantikus rejtekhely, de ennek sincs semmi komolyabb szerepe azon túl, hogy a házasságon kívül született kamaszlánynak legyen alkalma meleg szavakkal megemlékezni szeretett édesapjáról.
A Halj már meg! akár jó film is lehetett volna. Kamondi Zoltán, a tehetséges, okos rendező hamarabb halt meg, mint hogy teljesen készen adhatta volna ki kezéből a filmet. Amit a néző lát, egy sor külön-külön fellőtt poénpetárda, egymásra torlódó ötlet, de mindez nem állnak össze szerves egésszé. A hiú, badar beszéd van (hogy klasszikusra idézzünk), de itt nincs benne rendszer. Az gyönyörű, hogy megjelenik pár percre Törőcsik Mari, meg Kulka János is, de lehangoló, hogy nincs tényleges szerepük. Csak karácsonyfadíszek. Lényegében marad a befejező poén, amire főhősnőink végre rávághatják: „Halj már meg!” De ezen már nincs kedvünk nevetni.
(Halj már meg! **)
