Előfizetés

Mit mondott Pokorni Zoltán az OVB-ről 2007-ben?

Publikálás dátuma
2016.12.07. 07:21

A totális hatalmi harc logikája uralja napjainkat, a kormány részéről mindenképpen. Ami nem válogat a tekintetben, hogy éppen mikor kit tesz politikai harci eszközzé, az Országos Választási Bizottságot. Nem csak azért árt, mert egy éve huzakodunk a népszavazással, több mint egy éve, október 23-án hirdettük meg, hanem azért is, amit te említettél, Philip, hogy az emberek elvileg ettől a szervezettől kéne reméljék a korrekt, tárgyilagos, elfogulatlan szavazatszámlálást, szavazatösszesítés fölötti őrködést.

Sálak a fákon

Az éjszakák már mínuszba fordulnak. A nappalok se sokkal jobbak: legfeljebb pár fokkal emelkedik a fagypont fölé a hőmérő. Új divat kezd terjedni Európában: az emberek sálakat kötnek a fákra. Azért kötnek sálakat a fákra, hogy a hajléktalanok közül az, akinek szüksége van rá, magára vehesse. Budapesten körülbelül tizenötezer hajléktalan él, a szakértői becslések szerint közülük négyezren töltik az éjszakát az utcán. És sokan „kihűléses baleset” áldozatául esnek.

Nem csak a fővárosban fagynak meg emberek. A vidéki városok hajléktalanjai a pestieknél rosszabb helyzetben vannak, mert ott kevesebb olyan viszonylag meleg hely van, ahol meghúzhatnák magukat. Kevesebb az aluljáró, kevesebb a telefonfülke és a földszinti bolt. A boltok szellőzőrendszere, főleg, ha az üzlet a földszinten, vagy egy alagsori helyiségben van, általában az utcára fújja ki a meleget, ezeken a helyeken gyakran találni négy-öt hajléktalant is, amint a levegő kiáramlási pontjához bújva megpróbálják túlélni az éjszakát. Vidéken az ilyen „túlélőhelyek” száma lényegesen alacsonyabb, mint Pesten.

A legnagyobb veszély a vidéken, esetleg tanyán egyedül élő emberek fenyegeti. Ők „nem látszanak”. A hajléktalan-mentő szolgálatok nem veszik észre őket és megfagynak a saját ágyukban. Ezek az emberek általában éheznek és betegek. Rosszak a fogaik, rossz a vérnyomásuk, legtöbben folyamatosan köhögnek. Mentálisan is sérültek. Sok közöttük az alkoholista, aki az összekoldult pénzt nem élelemre költi, hanem elissza. Nagyon sokan hordják pszichéjükben annak a lelki sérülésnek a nyomait, amelyik az utcára kényszerítette őket. Magukban beszélve hangosan veszekednek a feleségükkel vagy a férjükkel, aki elhagyta őket. Szidják a valamikori főnököt, aki kitette őket az állásukból. Mennek az utcán egyedül, cipelnek valamilyen szatyrot és kiabálva vitatkoznak önmagukkal.

Ferenc pápa nemrég fogadta a Vatikánban a hajléktalanok egy csoportját. Nem szemrehányásokat tett nekik, hogy miért folytattak olyan életvitelt, aminek következtében ilyen sorsra jutottak, nem arra hívta fel a figyelmüket, hogy fertőző gócokat képeznek közterületeken, hogy egyszerűen gusztustalanok és rontják a városképet, hanem arra kérte őket, hogy bocsássanak meg azoknak a keresztényeknek, akik elfordultak a szegényektől.

Ma divat hangsúlyozni a keresztény eszme fontos voltát. Itt a lehetőség: vegyünk példát a keresztény világ első számú vezetőjétől. A pápa nem arról szónokol, hogy „meg kell védeni Európa külső határait a migránsoktól” (értsd: fogadjuk géppuskatűzzel a gumicsónakokat). A pápa nem arról beszél, hogy ilyen vagy olyan menhelynek nevezett gettókba kellene zárni a hajléktalanokat, hanem azt tanítja: segíteni, nem ítélkezni.

Nem vagyok vallásos és főképp nem katolikus, de természetesen nagy tisztelettel hallgatom Ferenc pápa szavait, és örülök, hogy a kereszténység az evangéliumi elvekhez méltó vezetőt talált. Vajon, mennyire népszerű nálunk ez az ember? Talán az én hibám, nem hallok hírt arról, hogy a mínuszos napokon megnyitották volna a templomokat a hajléktalanok előtt. De sajnos arról sem hallok hírt, hogy az önmagukat baloldalinak nevező pártok megnyitották volna irodáik, székházaik legalább a fűtött előcsarnokát a hajléktalanoknak.

Civil szervezetek végeztek vizsgálatokat, amelyek elég sok mindent feltárták a hajléktalanság okaiból. Például a volt állami gondozott fiatalok közül rengetegen válnak hajléktalanná, miután kitették őket az intézetből. A mentálisan sérült, önmagukról gondoskodni képtelen személyeket lelkiismeretlen bandák mindenükből kifosztják, némi készpénzért megkaparintják a lakásukat. Tehát nem a felelősséget, hanem a folyamatokat kellene leírni és beavatkozni. Nem tartható, hogy idegileg súlyosan terhelt betegek kóboroljanak az utcákon, mert bezárták az elmeklinikát (azóta is ott pusztul az épület üresen) és az ápoltakat világgá eresztették azzal, hogy szedjenek gyógyszert, amit persze nem szednek. A város, az ország vezetésének tennie kellene valamit, valami humánusat és eredményeset.

Nagyon rossz érzés, hogy minden második sarkon leszólít egy szerencsétlen, adjak neki pénzt. Ha mindegyiknek adnék csak kétszáz forintot, nagyon hamar kiürülne a pénztárcám, ugyanakkor szégyellem magam, amiért érzéketlenül tovább megyek.

Demagógia volna azt mondani, miért erre, vagy arra költi a kormányzat a forrásokat, miért nem a hajléktalanok megsegítésére? Az újságolvasó ember persze azt gondolja, kicsit sok itt a presztízs beruházás, kicsit sok a túlárazott közbeszerzés és így tovább, de teljesen fölösleges ezen háborogni, mert nyomós oka van annak, miért költenek vezetőink olimpiai propagandára és üres stadionokra, tévécsatorna-vásárlásra, és önigazoló óriásplakátokra ennyi meg annyi milliárdot. Úgy vélik, az ő politikai céljaikat mindez jobban szolgálja, mintha a hajléktalan kérdést oldanák meg (vagy az egészségügy, az oktatásügy, a lakásügy, a környezetvédelem, az ipartelepítés) kérdéseit. Ilyen a politika természete. Az pedig, hogy mindezt tudomásul vesszük, a mi természetünket minősíti.

Úgyhogy pillanatnyilag annyit tehetünk, hogy ha van otthon egy felesleges sálunk, rákötjük egy fára. Hideg van, jól jöhet valakinek.

Sálak a fákon

Az éjszakák már mínuszba fordulnak. A nappalok se sokkal jobbak: legfeljebb pár fokkal emelkedik a fagypont fölé a hőmérő. Új divat kezd terjedni Európában: az emberek sálakat kötnek a fákra. Azért kötnek sálakat a fákra, hogy a hajléktalanok közül az, akinek szüksége van rá, magára vehesse. Budapesten körülbelül tizenötezer hajléktalan él, a szakértői becslések szerint közülük négyezren töltik az éjszakát az utcán. És sokan „kihűléses baleset” áldozatául esnek.

Nem csak a fővárosban fagynak meg emberek. A vidéki városok hajléktalanjai a pestieknél rosszabb helyzetben vannak, mert ott kevesebb olyan viszonylag meleg hely van, ahol meghúzhatnák magukat. Kevesebb az aluljáró, kevesebb a telefonfülke és a földszinti bolt. A boltok szellőzőrendszere, főleg, ha az üzlet a földszinten, vagy egy alagsori helyiségben van, általában az utcára fújja ki a meleget, ezeken a helyeken gyakran találni négy-öt hajléktalant is, amint a levegő kiáramlási pontjához bújva megpróbálják túlélni az éjszakát. Vidéken az ilyen „túlélőhelyek” száma lényegesen alacsonyabb, mint Pesten.

A legnagyobb veszély a vidéken, esetleg tanyán egyedül élő emberek fenyegeti. Ők „nem látszanak”. A hajléktalan-mentő szolgálatok nem veszik észre őket és megfagynak a saját ágyukban. Ezek az emberek általában éheznek és betegek. Rosszak a fogaik, rossz a vérnyomásuk, legtöbben folyamatosan köhögnek. Mentálisan is sérültek. Sok közöttük az alkoholista, aki az összekoldult pénzt nem élelemre költi, hanem elissza. Nagyon sokan hordják pszichéjükben annak a lelki sérülésnek a nyomait, amelyik az utcára kényszerítette őket. Magukban beszélve hangosan veszekednek a feleségükkel vagy a férjükkel, aki elhagyta őket. Szidják a valamikori főnököt, aki kitette őket az állásukból. Mennek az utcán egyedül, cipelnek valamilyen szatyrot és kiabálva vitatkoznak önmagukkal.

Ferenc pápa nemrég fogadta a Vatikánban a hajléktalanok egy csoportját. Nem szemrehányásokat tett nekik, hogy miért folytattak olyan életvitelt, aminek következtében ilyen sorsra jutottak, nem arra hívta fel a figyelmüket, hogy fertőző gócokat képeznek közterületeken, hogy egyszerűen gusztustalanok és rontják a városképet, hanem arra kérte őket, hogy bocsássanak meg azoknak a keresztényeknek, akik elfordultak a szegényektől.

Ma divat hangsúlyozni a keresztény eszme fontos voltát. Itt a lehetőség: vegyünk példát a keresztény világ első számú vezetőjétől. A pápa nem arról szónokol, hogy „meg kell védeni Európa külső határait a migránsoktól” (értsd: fogadjuk géppuskatűzzel a gumicsónakokat). A pápa nem arról beszél, hogy ilyen vagy olyan menhelynek nevezett gettókba kellene zárni a hajléktalanokat, hanem azt tanítja: segíteni, nem ítélkezni.

Nem vagyok vallásos és főképp nem katolikus, de természetesen nagy tisztelettel hallgatom Ferenc pápa szavait, és örülök, hogy a kereszténység az evangéliumi elvekhez méltó vezetőt talált. Vajon, mennyire népszerű nálunk ez az ember? Talán az én hibám, nem hallok hírt arról, hogy a mínuszos napokon megnyitották volna a templomokat a hajléktalanok előtt. De sajnos arról sem hallok hírt, hogy az önmagukat baloldalinak nevező pártok megnyitották volna irodáik, székházaik legalább a fűtött előcsarnokát a hajléktalanoknak.

Civil szervezetek végeztek vizsgálatokat, amelyek elég sok mindent feltárták a hajléktalanság okaiból. Például a volt állami gondozott fiatalok közül rengetegen válnak hajléktalanná, miután kitették őket az intézetből. A mentálisan sérült, önmagukról gondoskodni képtelen személyeket lelkiismeretlen bandák mindenükből kifosztják, némi készpénzért megkaparintják a lakásukat. Tehát nem a felelősséget, hanem a folyamatokat kellene leírni és beavatkozni. Nem tartható, hogy idegileg súlyosan terhelt betegek kóboroljanak az utcákon, mert bezárták az elmeklinikát (azóta is ott pusztul az épület üresen) és az ápoltakat világgá eresztették azzal, hogy szedjenek gyógyszert, amit persze nem szednek. A város, az ország vezetésének tennie kellene valamit, valami humánusat és eredményeset.

Nagyon rossz érzés, hogy minden második sarkon leszólít egy szerencsétlen, adjak neki pénzt. Ha mindegyiknek adnék csak kétszáz forintot, nagyon hamar kiürülne a pénztárcám, ugyanakkor szégyellem magam, amiért érzéketlenül tovább megyek.

Demagógia volna azt mondani, miért erre, vagy arra költi a kormányzat a forrásokat, miért nem a hajléktalanok megsegítésére? Az újságolvasó ember persze azt gondolja, kicsit sok itt a presztízs beruházás, kicsit sok a túlárazott közbeszerzés és így tovább, de teljesen fölösleges ezen háborogni, mert nyomós oka van annak, miért költenek vezetőink olimpiai propagandára és üres stadionokra, tévécsatorna-vásárlásra, és önigazoló óriásplakátokra ennyi meg annyi milliárdot. Úgy vélik, az ő politikai céljaikat mindez jobban szolgálja, mintha a hajléktalan kérdést oldanák meg (vagy az egészségügy, az oktatásügy, a lakásügy, a környezetvédelem, az ipartelepítés) kérdéseit. Ilyen a politika természete. Az pedig, hogy mindezt tudomásul vesszük, a mi természetünket minősíti.

Úgyhogy pillanatnyilag annyit tehetünk, hogy ha van otthon egy felesleges sálunk, rákötjük egy fára. Hideg van, jól jöhet valakinek.