Ballagtam éppen hazafelé, amikor arra lettem figyelmes, hogy a panelpalotánk közelében lévő füves területen két vetési varjú, amelyek sokad magukkal egyetemben, így tél közeledtével a jobb élet reményében beköltöztek a városba (vö. migránsok), egy nejlonzacskóval viaskodik. Megálltam tőlük tisztes távolságra, hogy meglessem miért tépik, cibálják oly vadul azt a szerencsétlen zacskót? Hát egy kis darab péksütemény volt benne! Azonnal fellobbant bennem az állatbaráti szeretet lángja, és a segítségükre siettem. Ők odébb röppenve ugyan, de várakozás teljes kíváncsisággal figyelték ahogy kiszabadítottam a kiflidarabot.
Ezután hátrébb húzódtam, hogy teret engedjek nekik, amikor nyílsebesen odaröppent egy fajtársuk és elrabolta a kiflicsücsköt, a hoppon maradtak pedig huss, utána. Minthogy repülni egyelőre nem tudok, a segítség legkisebb reménye nélkül, lógó orral tovább battyogtam. Kellett nekem beleavatkoznom a varjak világába! Lehet, hogy erős csőrükkel előbb-utóbb kihámozták volna a nejlonból az ennivalót, így meg... Sokszor jó szándékkal telve nagyobb bajt okozunk, mintha hagynánk, hogy a dolgok menjenek a maguk természetes útján. Mindenféle ájtatoskodás ellenére, sajnos nincs ez másképp az emberek világában sem.
