Két nő között

„Több mint rokonság, s nem épen rokonszenv” – így jellemezte Hamlet Claudius királyhoz, anyja új férjéhez való viszonyát. S mit érezhetett egy húszéves fiatalember (aki én voltam egykor), ha azt a két nőt, aki a legközelebb állt hozzá, Hamlet szavaival élve „nem épen rokonszenv” fűzte egymáshoz. Mert esetemben pontosan ez történt. 1955-öt írtunk, 20 éves voltam, a bölcsészkarra jártam, önálló keresetem még nem volt és a szüleimnél laktam. Első barátnőmet, egy 17 éves diáklányt - viszonyunk 5 évig tartott - Anyám kezdettől fogva zsigerből utálta. Való igaz, ez az eléggé elkapatott vadóc természetű, ám rendkívül csinos szőke lány – Klári - semmit sem tett azért, hogy megszerettesse magát vele. Sőt, amikor Anyám nyíltan is kimutatta ellenérzését vele szemben, Klári pillanatok alatt igazi l’enfant terrible-lé vált, és attól kezdve, ahányszor csak találkoztak szinte sportot űzött abból, hogy valamivel jó alaposan felbosszantsa. Így aztán a köztük lévő feszültség nőttön-nőtt. Anyámnál, amint megpillantotta, máris támadásra készen ágaskodott Klárival szemben táplált csillapíthatatlan ellenszenve, Klárinál pedig - ha valami sértő épp nem jutott eszébe - mindig volt tartalékban egy Anyám számára előkészített pimasz grimasz, amellyel mondandóját kísérte.

Egy ideig még reménykedtem, hogy a kedvemért majd csak elviselik egymást, de erről köztük szó sem lehetett. Állandósult a harc, s a nálam jóval erősebb akaratú két szemben álló fél mélyen beásta magát a saját lövészárkába, én meg ott maradtam a kettőjük között húzódó, és állandó csatározásaik következtében elaknásított csatamezőn, mint kiváló célpont és áldozat. A küzdelem kezdettől fogva egyenlőtlen volt, mert Anyám és nevelő apám birtokolta a pénzt, paripát, fegyvert, és ezekkel mi csupán a szerelmünket szegezhettük szembe. Az évekig tartó viaskodás azzal ért véget, hogy Anyám kerek perec kitiltotta barátnőmet a lakásunkból. Az eset egy villámháború rövidségével zajlott le: egy este Anyám az előszobában összetalálkozott Klárival, aki állítólag nem köszönt neki (Klári kerek perec tagadta ezt), mire Anyám tajtékozva kijelentette, hogy nem akarja őt többé ott látni. Hiába tiltakoztam, nem volt visszaút, a verdikt részéről már kimondatott. – Ha le akarunk feküdni egymással, talán menjünk a híd alá? – kérdezgettem Anyámat a minden mindegy harcos nyíltságával, de kérdésemre nem érkezett válasz.

Ám mindez csak később történt, előbb még ott volt 1956. Már november 4. után jártunk, s miközben dúltak a harcok, Klári meg én akkor sem tudtunk elszakadni egymástól, s ebben a szigorú esti kijárási tilalom sem akadályozott meg minket. Pedig a helyzet nem volt veszélytelen a fiatalokra kihegyezett állandó igazoltatások és az intenzív fegyverropogások miatt. Anyám arcképéhez hozzátartozik, hogy az ilyen rendkívüli helyzetekben át tudott lépni az ellenszenvén, és képes volt pragmatikus megoldást találni. A legádázabb harcok idején - láss csodát! – befogadta a lakásunkba Klárit és özvegy édesanyját, akik vagy tíz napig nálunk laktak. Tudta, hogy így legalább nem csatangolok el.

Klári meg én tűz és víz voltunk. Ő konfliktuskereső és nyughatatlan, én nyugalomra és biztonságra vágyó, ő örökké harcos és rebellis, én békés citoyen – s így folytathatnám a sort a végtelenségig. Elcsépelt, de így van: nyilván a bennünk lévő ellentétek vonzották egymást. Kettőnk történetéből két nap idéződik fel bennem különös élességgel. Az egyik egy szürreálisba hajló téli vasárnap délután emléke. Nagyon új volt még a szerelem, s nem volt más vágyunk, csakhogy valami jótékony meleg sötétségben egymáshoz bújjunk. Sorra néztük a mozikat, de mindenütt kint volt a „Minden jegy elkelt” tábla. Keresésünk már a külvárosba vitt, ismeretlen utcákon bolyongtunk olyan szovjet filmeket célozva meg, mint a „Kronstadti tengerészek” című forradalmi eposz, vagy „A viborgi városrész”, amely egy kommunista pártmunkás ideológiai fejlődésének roppant izgalmas története. Abban reménykedtünk, hogy ezekhez a filmekhez majd csak kapunk jegyet, de mindhiába, az összes mozi dugig megtelt, mintha minden és mindenki ellenünk esküdött volna össze! Szomorúan tértünk haza, így végződött az az elátkozott délután. A másik nap két évvel későbbi. Igazi áldott ősz volt, a fák sárguló levelei közt bágyadt napsugár szűrődött át. Kora délelőtt a Moszkva téren találkoztunk, Klári könyvajándékkal várt, szép szerelmes ajánlást írt bele. A fogaskerekűvel a Szabadság-hegyre mentünk, csak egymásra figyelve, egymásba gabalyodva keskeny utcákon kóboroltunk. Az Úttörő Vasút mellett egy kertvendéglőben ebédeltünk, és délután a kis szobámban összebújtunk (akkor még nem volt kitiltva). Este az Erkelben Ferencsik a Beethoven Kilencediket dirigálta, s mi csillogó szemmel hallgattuk. Azon a napon a Jóisten – ha van - nagyon szeretett minket. 1957. október 14-e volt, hétfő. Azért is emlékszem olyan jól erre, mert aznap lettem 22 éves.

Volt egy kedves emlékünk még 56 előttről, amely egy operai estéhez fűződött. Magyar-szovjet kulturális hét volt, a Borisz Godunovot adták, a címszerepet a Bolsoj büszkesége, Mark Rejzen énekelte. (A nevelő apám karmester volt, ő még az ilyen előadásokhoz is tudott jegyet szerezni.) Óriási volt a felhajtás, az egész kormány ott volt az élén kopasz vezetőnkkel. A szünetben a büfében hirtelen, egészen a közelünkben megpillantottam a jól ismert tar fejet. Hogy ő is felfigyeljen rá, jó erősen megszorítottam Klári ujját. – Ennyire szeretsz? – kérdezte szinte elolvadva. - Nem, Rákosi! – feleltem. Ezen később is sokat nevettünk, még akkor is, amikor Rákosi már a süllyesztőbe került.

1958 tavaszán rendezték meg a Brüsszeli Világkiállítást, de előtte már egész Pest zsongott, nagy alkalom volt ez, légiónyi magyar kimehetett vagy fél évre dolgozni, ráadásul belga frankért. Volt külön magyar pavilon nyugati eladásra készült hazai árukkal - nem számított a pénz, meg akartuk mutatni a világnak, milyen jó itthon -, magyar vendéglő cigányzenével és még Isten tudja mi. Kerestek eladókat, persze főleg csinos lányokat. Klári kitűnően tudott franciául – akkor már az egyetem francia-olasz szakára járt –, pillanatok alatt felvették, már áprilisban elutazott. Egy szép fiatal magyar lány Nyugaton, aki remekül beszél nyelveket, és mellesleg a szerelmem. Szörnyű volt az a nyár meg az ősz, fogalmam sem volt, visszajön-e, s ha elkeseredésemben vigasztalódni próbáltam, nem sikerült, minden lányban őt kerestem. Októberben bezárt az EXPO, röviddel utána képeslap jött Kláritól Párizsból, rajta a Champs-Elysées számomra elérhetetlen, szívfájdító fényei, azt írta csókol, csak elment megnézni, ennyi, nem több - mit gondoljak? Egy novemberi délután amint az egyetemről hazaértem, a szobámban gyűrött cédula várt, rajta üzenet öreg házvezetőnőnk ákombákom betűivel: „Klári hívta, menjen fel a Farkasrétre hozzájuk, ott várja.” Miattam jött haza? Tulajdonképpen máig sem tudom. – 1961 februárjában Klári váratlanul elhagyott, beleszeretett az egyik egyetemi csoporttársába, majd rövidesen férjhez ment hozzá.

2000 táján a belvárosban összetalálkoztam a nővérével, tőle tudtam meg, hogy Klári évekkel korábban öngyilkos lett. Akkor már régóta egyedül élt, a férje egy másik nőért elhagyta, és ezt sohasem tudta feldolgozni. Az ivásba menekült, s volt, hogy az utcáról öntudatlan állapotban a mentők vitték el. Ekkor már szinte állandó pszichiátriai kezelésre szorult, 1996 őszén is éppen bent feküdt, ám hétvégére hazaengedték. Akkor történt, de nem a halállal affektáltan kacérkodók módján - ő biztosra akart menni. Egy budai toronyházban lakott, annak a tizenegyedik emeletére, a tetőteraszra ment fel, egy sámlit is magával vitt, hogy biztosan át tudjon lendülni a magas korláton. Onnan ugrott le a mélységbe. Gyakran járok arra, a Törökvész út végében, mint irdatlan betonkolosszus magasodik az a toronyház. Olyankor mindig felnézek, és megpróbálom elképzelni, mi járhatott a fejében, amikor zuhant lefelé és már tudta, hogy minden jóvátehetetlen s visszafordíthatatlan…

Anyámmal a Lukács uszodában egy padon ültünk, amikor elmondtam neki Klári öngyilkosságának hírét. – Nem szerettem őt – mondta Anyám a halottaknak kijáró, szinte kötelező részvétet is mellőzve, és a vizet nézte.