Orbán Viktor valami olyasmit nyilatkozott nemrég, hogy Mátyás király óta nem volt hazánknak ilyen komoly európai befolyása, mint most. Azt nem tette hozzá, hogy Mátyás király iszonyú károkat okozott azzal, hogy az ország erőforrásait elpazarolta a külföldi küzdelmei során. Mi miért harcolunk most? Ha a nemzeti érdek érvényesítéséért, akkor először is határozzuk meg, ez konkréten mit jelent a 21. századi Európában.
A háború utáni konszenzusok egyik legerősebbike a status quo elismerése volt. Mindenki tudja, hogy Kelet-Európában abszurdak a határok, és hogy ez a helyzet számtalan feszültség forrása, de eddig az volt a közös álláspont, hogy kisebb kárt okoz ezeknek a feszültségeknek az elviselése és kezelése, mint a "területi dosszié" újbóli megnyitása. Ezek a határok valóban tragikusan rosszak. Lengyelországot például „eltolták” kétszáz kilométerrel Nyugatra. Ez azt jelenti: Keleten mintegy kétszáz kilométer széles sáv szovjet fennhatóság alá került, cserébe Nyugaton, a német területekből körülbelül szintén kétszáz kilométert Lengyelországhoz csatoltak.
A Kárpát-medencével is igazságtalanság történt: a második világháború után megerősítették a trianoni határokat, pedig tudták a nagyhatalmak vezetői, hogy ezeket hibásan rajzolták rá a térképre. (A második világháború előtt angol és francia jóváhagyással meg is kezdődött a korrekció, ezt a folyamatot aztán megszakította felzárkózásunk a náci Németországhoz.) Mindenki tudja, hogy rossz helyen futnak a határok, mégis, mind keleten, mind nyugaton a politikusok óvakodtak attól, hogy felvessék a területi revízió kérdését. A jugoszláv háború borzalmai elég meggyőzően bizonyítják, milyen kezelhetetlen indulatok robbanhatnak ki emiatt. Az európai vezetők a megoldást a kisebbségvédelemben, illetve a határok „légiesítésében” látták.
Amióta az Európai Unió felpuhította a határokat, ahol nem heccelik a tömegeket, a különböző etnikumok együttélése békésen zajlik. Békésen, de nem jól. A kisebbségeket, így a határon túli magyarságot is számos hátrány érte politikai okokból, például durván korlátozták az anyanyelv használathoz való jogot a felsőoktatásban, a jogszolgáltatásban, az egészségügyben, és másutt. Legalább ilyen súlyos gondot okoz, hogy a szomszéd államok némelyikében a magyar kisebbség a magyarországinál alacsonyabb életszínvonalon kényszerül élni. A Kárpátalján, tíz kilométerre a magyar határtól néha ázsiai szintű a nyomor. (Ami persze egyaránt sújt minden nemzetiséget.) Ennek ellenére, vagy éppen ezért, tehát a határon túli magyar kisebbség védelme érdekében a magyar politikusok tartózkodtak a provokatív megnyilatkozásoktól, állami hivatalnok ilyet nem tett.
Szijjártó Péter mostani intézkedése, amellyel megtiltotta a magyar diplomáciai testület tagjainak, hogy részt vegyenek Románia nemzeti ünnepén, mondván „ez nem a mi ünnepünk”: új fejlemény. Nem kell a dolgot túlreagálni, ahogy pestiesen mondják, nem lőnek vele verebet, de azért az elgondolkodtató, hogy Románia volt elnöke válaszul a diplomáciai kapcsolatok megszakítását ajánlotta és felemlegette a régi igényüket, miszerint Nagy-Románia határa a Tiszánál húzódik. Valószínűleg nem fogják megszakítani a diplomáciai kapcsolatokat, a román vezetés ennél sokkal józanabb, de a válaszreakció hevessége mutatja, milyen indulati lavinát indíthat el egy-egy ilyen magyar lépés.
Szijjártó művelt fiatalember, bizonyára pontosan tisztában van ezekkel az aggályokkal. Miért tette mégis, amit tett? Miért feszíti meg ennyire a húrt? Erre nyilván van valami sajátságos, talán belpolitikai oka, amit a nagyközönség nem ismer, mert most román részről semmiféle atrocitásról nem érkezett hír, amire esetleg ez a tiltás válasz lehetett volna.
Miképp viszonyuljunk saját külügyminiszterünk döntéséhez? Úgy tűnik, korábban ez közfelháborodást váltott volna ki még a legnemzetibb érzelmű körökben is, mint felelőtlen és önveszélyes kalandorság. Most gyakorlatilag semmilyen visszhangja nincs. Régebben még emlékeztünk arra, hová vezet ez az út. Újabban nagyon romlik a memóriánk. Pedig az igaz magyar hazafiak együttélés-pártiak voltak. Még Petőfi Sándor is, pedig nála nagyobb hazafi aligha létezik, 1849 nyarán ő is visszaborzadt attól, amit a háború során Erdélyben látott, mert nemcsak a magyarok szenvedését látta, hanem látta azt a szenvedést is, amit mi okoztunk a románoknak. Nemcsak magyar hazafi volt, hanem igaz ember is.
Nincs olyan magyar, akinek Trianon ne fájna és nem is lesz. De talán nemcsak Trianon volt szörnyű csapás, hanem az odavezető út is, nevezetesen nemcsak területeket vesztettünk az első világháborúban, hanem hatszázhúszezer katonát is, az ő haláluk sokkal nagyobb tragédia. Ha az okokat keressük, nem feledkezhetünk meg arról, milyen politika küldte őket a frontra. És akkor sem, ha a biztonságos jövőről gondolkodunk.
A magyar-román viszony nagyon kényes ügy, ha heveskedve, keménykedve lép fel Budapest, a magyarság és az emberiesség értékeit veszélyezteti. Ha viszont a példát Petőfi Sándortól, Vasvári Páltól, Deák Ferenctől vagy Kossuth Lajostól vesszük, másképp kell viselkednünk.
