Jól segíteni

Az ünnepek közeledtével gyakrabban jut eszünkbe segíteni nehezebb sorsú embertársainkon. Az egész éves hajtás után a karácsonyi időszakban talán többen gondolnak arra, hogy az ünnep nem mindenkinek boldog; azokra, akiknek a meleg otthon is luxus, akiknek még ilyenkor sem kerül például hús az asztalára vagy épp azokra a magányosan élőkre, akiknek a legszebb ajándék egy másik ember társasága.

Az már megannyi alkalommal kiderült, hogy Budapest segít, ha baj van. A fővárosban élők egy emberként siettek a dunai és a tiszai árvizek idején a károsultak mellé, vagy amikor falvakat öntött el a vörösiszap. Hosszú évek óta minden télen teljes gőzzel üzemel a Mikulásgyár, és a sor még hosszan folytatható. Büszke vagyok rá, hogy ennek a segítőkész és szolidáris városnak a polgára lehetek!

Segíteni rengeteg módon lehet, de vajon hogyan tudunk jól segíteni? Mit kell tennünk ahhoz, hogy a segítségünk célt érjen, hogy ott segítsünk, ahol arra a legnagyobb szükség van? Ezek a kérdések foglalkoztattak minket, amikor A Városért Egyesület legutóbbi rendezvényét szerveztük. Olyan szakembereknek és elhivatott civileknek tettük fel ezeket a kérdéseket, akik nemcsak a karácsonyi időszakban, hanem minden nap azért dolgoznak, hogy nehéz sorsú társainkon segítsenek.

Iványi Gáborral sok más mellett azért öröm beszélgetni, mert ő mindig mindenkiben meglátja a jót. Az Oltalom Karitatív Egyesület elnöke szerint minden segítség jó, már csak azért is, mert még a legkiábrándultabb emberekben is felébred a jóság, ha azt látják, hogy mások segítőkezet nyújtanak, főznek, lakhatást biztosítanak a rászorulóknak. Szomorú példa, de épp a gyűlöletkampány mutatja, hogy az emberek sok mindenre rávehetők. Éppen ezért kellene nekik jó példát mutatni, hiszen az is ragadós. De az is tény, hogy ha a kormány a gyűlöletpropagandára költött milliárdokat a rászorulókra fordítja, azzal nagyon sok szegény embernek lehetett volna hosszú időn keresztül segítséget nyújtani.

A Polgár Alapítvány a leghátrányosabb helyzetű romákon segít. Szőke Judit jogvédő, az Alapítvány igazgatója arról beszélt, hogy a segítségnek több szintje létezik, ezek közül az első, ha gyűjtünk valamit és azt eljuttatjuk a rászorulókhoz. A Polgár Alapítvány szeptemberben például cipőket és iskolaszereket gyűjtött: tíz nap alatt négyezer pár cipőt juttattak el a rászorulóknak. Karácsonykor leginkább játékokat kérnek, de mint mondta, nagyon sok helyen még ilyenkor is élelmiszerre volna szükség leginkább.

A segítségnyújtásnak már egy magasabb szintje, ha az adományozást személyessé tesszük – ezen a téren azért még volna hová fejlődni. Szőke Judit ugyanakkor felhívta a figyelmet arra is, hogy ha rosszul segítünk, az konfliktusokat szülhet: nem szerencsés például pénzt adni egy közösség tagjának úgy, ha az egész közösség pénzhiánnyal küzd. Fontos, hogy megfontoltam segítsünk, hiszen nem elegendő odafigyeléssel a legjobb szándékaink ellenére is árthatunk.

Sokaknak már az is segítség, ha a nevükön szólítjuk őket. Az aluljáróban élő hajléktalannak is jól esik, ha munkába, iskolába menet odaköszönünk nekik: jó reggelt, József – hiszen neki onnantól már van valakije, aki ismeri őt, aki figyel rá és ez nagyon fontos. Vecsei Miklós szociálpolitikus, a Magyar Máltai Szeretetszolgálat általános alelnöke azonban figyelmeztetett: a budapesti aluljáróban élő hajléktalanok helyzete még mindig jobb, mint a városon kívül élőké, hiszen itt, a fővárosban aki tud segítséget kérni, az hozzájuthat ételhez, gyógyszerekhez, egy fűtött helyhez vagy éppen jogsegélyhez. Néhány kilométerre Budapesttől már nem ez a helyzet, márpedig a nem látható nyomorúság sokszorosa a láthatónak. Fontos tehát, hogy észrevegyük a problémákat ott is, ahol azok rejtve vannak.

Kukorelly Endre írót mindenki ismeri, azt azonban talán kevesebben tudják, hogy A Nyugodt Szív A Lakhatásért Alapítvány kezdeményezőjeként az elmúlt években 160 családnak, azaz négy-ötszáz embernek segített, és segít jelenleg is. Szükség szerint kauciót, lakbért vagy közüzemi elmaradást fizetnek, de létrehoztak egy segítő hálózatot, amely nyomon követi a rászoruló emberek sorsát. A rendezvényünkön Kukorelly Endre mondott egy nagyon fontosat: mi, magyarok szeretjük szidni magunkat, pedig semmivel sem vagyunk rosszabbak, mint bármelyik másik nép. A Nyugodt Szív projekt egy kísérlet volt ennek bizonyítására – és sikerült.

Tóth Zoltán választási szakértőt még sosem láttam fakanállal a kezében, pedig rendkívül fontos az a munka, amelyet a Heti Betevő aktivistájaként és szakácsaként végez. A Heti Betevősök Budaörsön főznek, majd az elkészült ételt a VIII. kerületi Gólya közösségi házban osztják ki vasárnaponként. A kezdeményezés Budapest VII. és VIII. kerületén túl jelenleg Pécsett, Makón és Székesfehérváron működik. A helyi kocsmákban, szórakozóhelyeken kihelyezett üvegekben gyűjtik a pénzt az alapanyagokra – így aztán jellemző, hogy a nyári turistaszezonban több, azon kívül kevesebb pénz gyűlik, de karácsonykor cégek is segítenek, sőt, némi friss áruval a piacosok is hozzájárulnak az elesettek étkeztetéséhez.

Segíteni lehet tehát egy személyes szóval, egy tányér meleg étellel vagy éppen pénzzel, de lehet lelkes, odafigyelő önkéntes munkával is. Önkéntességgel a hétköznapok hőseivé válhatunk, és nemcsak másokon, akár magunkon is segíthetünk: hiszen aki másokon segít, az jobban bízik magában, hisz a saját és a közösség erejében és másokat is segítségre sarkallhat. A lényeg, hogy segítsünk és segítsünk jól! Most, az ünnepek idején, és persze a jövőben is.

Boldog karácsonyt, Budapest!

Szerző
2016.12.14 07:01

Terv, utasítás!

Elvonna a kormány 28 milliárd forintot a Magyar Tudományos Akadémia (MTA) költségvetésből, mert mint azt Palkovics innovációs miniszter mondotta volt, össze kell hangolni és ezzel hatékonyabbá tenni a kutatásokat, garantálni kell az Akadémia gazdálkodásának átláthatóságát. (Persze lehet, hogy a kormánynak ez ügyben előbb a saját portája előtt kellene sepregetnie.)
Több akadémikus a valódi oknak azonban az intézmény autonómiáját tartja. Orbán Viktor semmilyen szinten nem tűri el bármely önálló civil szerveződés vagy autonóm közintézmény létét, az Akadémia pedig ma még olyan szervezet, amelynek a tevékenységébe közvetlenül nem szólhat bele a kormányfő. Ezen kell most változtatni. Az atv.hu-hoz eljutott hírek szerint az MTA visszakaphatja a 28 milliárdot, ha az Akadémia új "menedzsmentjébe" - paritásos alapon - kormánydelegáltak is beülhetnek. Ez a testület döntene az Akadémia elnökéről és a kutatásfinanszírozási milliárdokról. De a tudós testületnek az "aktuálpolitizálástól" is vissza kellene térnie a „bölcs semlegességhez”.  
Lovász László, az MTA elnöke erre azzal válaszolt, hogy elfogadható számukra a kormány javaslata, ha a kutatóhálózat működéséhez közvetlenül szükséges összeg a kutatói bérekkel az MTA kezelésében marad, ami évi 17,1 milliárdot tesz ki a szóban forgó 28 milliárdból. Emellett garanciákat kér arra is, hogy az innovációs tárcához benyújtott pályázati források szakmai felügyeletét továbbra is ők gyakorolhassák. 
Lássuk be, kevés az esélye annak, hogy Orbán elfogadja ezt a javaslatot, hiszen ez valójában visszaverné az MTA megszállására tett kísérletét. A miniszterelnök forgatókönyve szerint a testület semmit sem nyerne, de nagyon sokat veszíthetne. Például az autonómiáját, a kutatás szabadságát és sok tehetséges fiatal kutatót. Azaz a jövőt.
2018.08.16 09:00
Frissítve: 2018.08.16 09:09

Éljen a munka társadalma!

Nagy lépést tettünk előre a teljes foglalkoztatás irányába. 
Na jó, azért akkorát nem, mint az átkosban, amikor a rendőrök árgus szemekkel vizslatták az utcán járó-kelő embereket, és ha napközben valaki olyat láttak, aki gyanúsan ráérősen jött-ment, azt azonnal igazoltatták. Megnézték, van-e bejelentett munkahelye, ha nem volt, közveszélyes munkakerülőként áristomba dugták. Az persze senkit nem érdekelt, hogy akinek volt munkahelye, ott mivel töltötte az idejét, de a statisztika szép volt, ismeretlen volt a munkanélküliség.
Innen nézve azok tényleg szép idők voltak. Tökéletesen megértem, hogy manapság is valami ilyesmi lebeg a NER urainak szeme előtt. Az év elején közzétett adatok szerint egyre kevesebb munkanélküli van Magyarországon, óriás léptekkel haladunk a munka társadalma felé. Az év eleji 3,8 százalékos munkanélküliségi rátára reagálva Varga Mihály miniszter akkor azt mondta: egyre közelebb a teljes foglalkoztatottság. 
Mindannyian tudjuk, aki dolgozni akar, az ne legyen finnyás. Jó lesz, ha ezt minden állami alkalmazott megjegyzi magának, mert ha beindulnak a beígért nagy leépítések a közszférában, akkor lehet majd választani: akit elbocsátanak, az beállhat a mintegy 250 ezer emberből álló munkakereső sor végére, vagy valamelyik nagyáruházban elszegődik árufeltöltőnek. Ha szerencsés, és korábban egy minisztérium pénzügyi osztályán dolgozott, akár még pénztáros is lehet az üzletláncnál. Akinek ez sem sikerül, ne csüggedjen: igaz, a munkanélküliek 37,9 százaléka legalább egy éve keres állást, de Varga miniszter szerint aki ma Magyarországon dolgozni akar, az előbb vagy utóbb egészen biztosan talál magának munkát.
Nem megvetendő az sem, ha közmunkát. Az ember büszkén elmondhatja magáról, nem heverészik odahaza naphosszat, ha kell, lapátot, seprőt ragadva munkálkodik a köz javán. Ahogyan annak idején a gyárkapukon belül sem kérdezte meg senki a ténfergőket, mi az, amit éppen nem csinálnak, a közmunkásokat sem szégyeníti meg senki ilyen kérdésekkel.
Falun különösen nem tesznek ilyet. Mindenki tudja, hogy közel s távol ez az egyetlen olyan munka, amiért többet fizetnek, mint ha valaki segélyért kuncsorog. Átkozzák is a gazdák a közmunkát, mert nem találnak embert, aki elmenne a termést betakarítani, nincs a faluban senki, akit jó pénzért rá lehetne bírni, hogy szabadidejében az idősek háza körül segítsen takarítani, levágja a füvet, netán helyére tegye a tetőn elmozdult cserepet. A közmunkások, ha letették a seprőt, békésen hazamennek. Ők már megkeresték azt a pénzt, amire a napi betevőhöz szükségük van. Majd holnap megkeresik a következőre valót is. És a gyerek se lát más példát maga előtt: tizenhat évesen „közmunkába” lehet állni, felesleges iskolába járni, szakmát tanulni.
Fogalmam sincs, kikből lesz ilyen körülmények között Debrecenben autószerelő az új gyárban, de megnyugtat, hogy amikor Parragh úr egyenesen azt szerette volna, tizenöt évesen szűnjön meg a tankötelezettség, biztosan tudta, mit csinál. 
Jó úton járunk. Közel már a munka társadalma.
2018.08.16 09:00
Frissítve: 2018.08.16 09:10