Messianisztikus remények

A zsidó messianizmus, amely a Szentírásra épülő judaisztikai irodalomban folyamatosan gazdagodott, páratlan jelensége a vallás- és kultúrtörténetnek. Nincs kortársa és egyáltalán nincs párhuzamba állítható előzménye. S ugyanezt elmondhatjuk a kereszténységnek erre a hagyományra épülő, ámde sajátos teológiai elemekkel bővült Messiás-hitéről is. Ezért csak és kizárólag a zsidó és a keresztény messianizmus között állítható fel - a különbségek ellenére – a párhuzam.

Advent a kereszténység számára várakozás és előkészület. Jézusnak a Máté-evangélium elején található nemzetségtáblája szolgál bizonyságul, hogy a Messiás az ószövetségi próféciáknak megfelelően Dávid király házából származik. Ezt a gondolatot bontja ki Lukács evangéliumában Mária és Zakariás a zsoltárok hangján megszólaló hálaimája, a Magnificat és a Benedictus. Az ünnepélyes hangvétel visszahangzik a betlehemi pásztorokat megszólító angyalok énekében: „Dicsőség a magasságban Istennek, és békesség a földön a jóakaratú embereknek!” Végül belép ebbe a „kórusba” a Jézus korabeli messiási várakozást reprezentálva egy Simeon nevű istenfélő ember és egy Anna nevű prófétaasszony, akik a jeruzsálemi templomban a gyermek láttán hálaimát mondanak.

Másíah, az úr Fölkentje

S mint ahogy általában az evangéliumok és az apostoli igehirdetés, a születés- és a gyermekség-történetet epizódjai is hangsúlyosan utalnak arra, hogy a zsidó vallási várakozások beteljesültek: Jézus Krisztus az Úr Fölkentje – ezt jelenti a héber „másíah”.

A zsoltáros úgy jellemzi a megígért Megváltót, mint olyan királyt, akinek az uralmát a tér és az idő nem korlátozza: „Élni fog minden nemzedéken át, amíg a Nap süt és világít a Hold. …Uralkodni fog tengertől tengerig, a nagy folyótól a Föld határáig” (72,5 és 8.). A 110. Zsoltár nemcsak a királyi, hanem a papi funkciót is a Messiásnak tulajdonítja, mivel a főpap is felkent – ahogy az Mózes harmadik könyvében szerepel.

A „Te pap vagy mindörökké, a Melkizedek rendje szerint” zsoltárvers visszautal az ősi kánaáni pap-királyság intézményére, a Mózes első könyvében szereplő Salem királyára. Aki tehát egyszerre „melek”, azaz király és „czedek”, azaz pap, uralkodása pedig békét hoz.

Miként az Ószövetségben, Jézusnál is jelentkezik a harmadik messiási funkció, nevezetesen a prófétai szerep. János az evangéliumának bevezetésében az Istenfiúság teológiáját tárgyalja, s ennek megfelelően nála a prófétákat jellemző közvetítői küldetés Krisztus működésében koncentrálódik. Mégpedig annak alapján, hogy az Atyát a Fiú ismeri a legjobban.

Mindennek az Ószövetségben gyökerező messiási hagyománynak rendkívüli volt a jelentősége az Újszövetségi Szentírás szerzői számára: mind a négy evangélium ismerteti az üdvtörténeti előzményeket reprezentáló előfutár, az Illés próféta szerepkörében fellépő Keresztelő Szent János tevékenységét, amelynek lényege a bűnbánatra való felhívás.

Gyermek születik

„Mert gyermek születik, / fiú adatik nekünk, / s az ő vállára kerül az uralom…Messzire kiterjed majd uralma, és a békének nem lesz vége / Dávid trónján és királyságában, / amelyet megerősít és megszilárdít / a jog és az igazság által” - olvassuk Izajás prófétánál (9,5-6). Ugyancsak ő hirdeti, hogy a Messiás korában a természet rendje is megváltozik: „Akkor majd együtt lakik a farkas a báránnyal, / és a párduc együtt tanyázik a gödölyével… A csecsemő nyugodtan játszadozhat a viperafészeknél, / s az áspiskígyó üregébe is bedughatja a kezét / az anyatejtől elválasztott kisgyerek.” (11,6.8.)

Vergilius IV. eklogája, amely szintén egy gyermek születéséhez köti az aranykor eljövetelét, a bibliai jövendölésekkel meglepő párhuzamot mutat. A vallástörténeti kutatások nem tudnak teljes bizonyosságot nyújtani arra nézve, hogy a zsidó néphit közvetlenül vagy közvetve hatással lehetett-e Vergilius művére, de arról viszont vannak megbízható adataink, hogy Rómában léteztek zsidó közösségek, amelyek – a sírfeliratok egyhangú tanúsága szerint – nem a héber vagy az arám, hanem a görög nyelvet használták. Az sem zárható ki, hogy a művelt polgároknak kezébe kerülhetett a görög nyelvű Szentírás, a Septuaginta is, amiből természetesen képet kaphattak a zsidóság messiásvárásáról. A kereszténység emiatt az ekloga miatt különleges tisztelettel övezte Vergilius személyét. Nem véletlen, hogy ő lett Dante túlvilági kísérője.

A Jézus születéséről szóló evangéliumi beszámolók már az esemény első pillanatától, mintegy előre jelzik, hogy nemcsak az eredeti várakozások teljesülnek, hanem minden korábbiakat is felülmúló természetfeletti megnyilatkozásnak vagyunk tanúi. A Máriában „fogant élet a Szentlélektől van” - írja Máté (1,20), Lukács pedig kijelenti, hogy „a születendő Szentet az Isten Fiának fogják hívni” (1,35). A „Jézus”-nevet mindkét evangélista az Isten üzeneteit közlő angyal szavaira vezeti vissza.

Arra is érdemes felfigyelni, hogy az evangéliumi gyermekség-történetekben feltűnően sokszor szerepelnek az angyalok, s magának a születésnek az eseményét is égi jelenségek adják tudtul a pásztoroknak és a napkeleti bölcseknek.

Habár az ószövetségi Szentírás beszél a nem-zsidók, más szóval a pogányok messiási időkben történő megtéréséről, de ez a gondolat a zsidóság hitbeli meggyőződésében mégsem jutott érvényre. A bölcsek, a mágusok - avagy a három királyok - betlehemi látogatása azonban világosan jelzi azt a keresztény álláspontot, hogy a megváltás nemcsak a választott népre korlátozódik, hanem Isten egyetemes üdvözítő akarata alapján is az egész világra kiterjed.

A mártír Makkabeusok

S míg a zsidó messianizmuson belül egymással ellentétes vélemények fogalmazódnak meg - például, hogy egy általános erkölcsi megtisztulás vagy ellenkezőleg, a gonoszság eluralkodása lesz a megváltás előjele -, addig a kereszténység egy részletesen kidolgozott megváltástant állít föl, amit a hitbeli meggyőződés próbakövének tekint. A zsidó és a keresztény felfogás között az a legnagyobb különbség, hogy míg az előbbi a tapasztalati világban, a történelem színterén lejátszódó, gyökeres változásokhoz köti a maga megváltás-tanát, addig az utóbbi az ember belső világában, szellemében és lelkében végbemenő megújulásra, a megszentelődésre helyezi a hangsúlyt.

A zsidóság részéről nehéz is lenne feladni ezt a meggyőződést, hiszen ebben egy létében számtalanszor veszélyeztetett nép élni akarása és reménye fejeződik ki. A keresztény karácsony táján ünnepelt chanukka éppen egy ilyen, egyszerre tragikus és végkifejletében mégis boldog, eseményre emlékezik: a hét Makkabeus testvér mártíriumára és a zsidóság kiirtását szorgalmazó Antiochus Epiphanes ellen vívott szabadságharc győzelemére, a szentély visszafoglalására.

Meg kell említenünk, mint egészen rendkívüli jelenséget, hogy a Makkabeus testvéreket a katolikus egyház szentté avatta. Ami azért egyedülálló, mert ez a Jézus előtt élő, egyébként nagy tiszteletben álló ószövetségi személyiségek egyikével sem történt meg. Mert a kegyelmi rend - az egyház tanítása szerint - Jézus Krisztusban áll fönn, ezért csak az Ő megváltói művéhez kapcsolódva lehet szentekről beszélni. Anélkül, hogy itt részletes teológiai magyarázatokba bonyolódnánk, idézzük a IV. században élt Nazianszi Szent Gergelynek a Makkabeus testvérekről szóló homíliájának egy részletét: „Bár sokan nem tisztelik, mert Krisztus előtt szenvedtek, mégis méltók arra, hogy mindenki tiszteletben tartsa, mert az ősi törvények megtartásáért, nagy lelki erőt tanúsítottak”. A Makkabeusok magatartása és sorsa ugyanis nagy hasonlóságot mutat a Kr. u.-i első három században zajlott keresztényüldözések mártírjaival.

A karácsony üzenete

A vallások hitvilágának általános jellemzője, hogy az embernél egy nagyobb hatalmat feltételez, amely mintegy kívülálló erőként beleavatkozik a teremtmény életébe: parancsokat ad és követelményeket állít, áldozatokat kíván és megalázó szolgálatokra kényszerít. Ha szabadságra hivatottságunk tudatában fellázadunk ellene, kegyetlenül megbüntet, esetleg el is pusztít. Meglehetősen kiszámíthatatlanul bánik az emberrel, nehéz a kedvére tenni, hiszen a követelményeit önmagához, a nálunknál erősebbhez és tökéletesebbhez igazítja, s nem hozzánk, esendőkhöz, akiknek nélküle is megvan a magunk baja.

A nagykorúságára és önálló gondolkodására méltán büszke emberhez nem illik ez az alávetettség. Mint ahogy az sem, hogy az elnyomást és a megalázó méltánytalanságokat egy túlvilági viszonzás reményében passzív belenyugvással viselje.

A karácsony üzenete azonban éppen az, hogy a vallások világában egy különleges esemény történik: az Isten nem egy külső hatalomként jelentkezik, hanem belép a történelembe, sorsközösséget vállal az emberrel: vele és érte szenved, sőt, vállalja a halált is.

S itt érdemes néhai professzoromnak, a neves filozófusnak, Nyíri Tamás akadémikusnak egy éppen fél évszázaddal ezelőtti homíliájából idézni: „A karácsony nem illúzió, hanem hitvallás. Annak a hitnek a megvallása, ami egyedül képes megmenteni az embert, hogy eljött az Isten és ember lett. Az ünnepi hangulat a lélek szavának visszhangja, amivel elfogadjuk, hogy ember lett. Ha kimondjuk ezt az „amen”-t Isten szép szavára, akkor feltárjuk szívünk ajtaját…Akkor nekem személy szerint is elmondja, amit kegyelmi születése mondott az egész világnak: veled vagyok…Ha saját magatok felől akarjátok megérteni sorsotokat, nem lehettek elég pesszimisták. De abszolút jövőtök az én jelenem, ami ma kezdődött és nem múlik el soha többé. Éppen ezért, az a reális, ha Isten optimista valóságára építetek, az egész valóságra, amit ma hoztam le a szűk, hideg, sötét betlehemi istállóba. Itt vagyok, veled vagyok. Legyőzhetetlen szeretettel szeretlek, ember. Ünnepeljetek. Gyújtsátok meg a gyertyákat. Mert karácsony óta a gyertyáknak van igazuk, a tündökletes fénynek, és nem a sötétségnek.”

De mint mindig, maradhatnak bennünk kérdések és kételyek. Hiszen a párduc nem legelészik együtt a gödölyével és az oroszlán sem eszik szalmát, s akkor vajon tekinthetjük-e megváltottnak ezt a sokszor inkább gonosznak és kegyetlennek, semmint jónak és igaznak mutatkozó világot? Mert tudjuk ugyan, hogy fejlődő világban élünk és az emberiség előrehaladó történetében a humanizmus is erősödik, de ha csak a közelmúltunkat, a 20. század eseményeit nézzük, tudomásul kell vennünk, hogy az embertelenség is képes növekedni.

Szeressük egymást!

A kereszténység a Messiás végidőbeli eljövetelétől várja a világrend gyökeres megváltozását, a zsidóság pedig – kiváltképp az ortodoxia – ugyancsak erre a jövőbeli eseményre tekint bizalommal. S ez a jövőre irányuló reményteljes várakozás sokkal erősebben köti össze a zsidóságot és a kereszténységet, mint amennyire a hitbeli különbözőségek szétválasztják.

A jelen állapot az ember küzdelmének az ideje, amit azonban – karácsony óta – nem magára hagyottan, egyedül kell megvívnia. A karácsony üzenete – ha különböző módon és mértékben is, de - mindenkit meg tud érinteni, akihez elért. Hivatkozhatunk itt a művészetek világára, amely páratlan gazdagságával és változatosságával közvetíti ezt az üzenetet - a vallási és világnézeti különbségek ellenére is.

Ha másutt nem, az emberek egymás iránti szeretetében és segítőkészségében akár „névtelenül” is jelentkezik. Tagadhatatlan, hogy karácsony táján fölerősödik a szolidaritás: nemcsak egyházi, hanem civil szervezetek vagy szervezeti formát nem is öltő magánemberek egy-egy csoportja is indíttatást érez, hogy a rászorulókat fölkeresse.

És persze ott van a magánéletünk mások számára hozzáférhetetlen és titokzatos világában is. Amiről a keresztény vagy katolikus költőnek aligha nevezhető – vagy ki tudja? - Ady írt „Az Úr érkezése” című versében: „Mikor elhagytak, / Mikor a lelkem roskadozva vittem, / Csöndesen és váratlanul / Átölelt az Isten.”