Szunyogh Szabolcs;
1956;
2016-12-17 08:00:00
Lezajlott a holokauszt-emlékév, lassan végéhez közeledik az 1956-os forradalom 60. évfordulóját idéző idei ünnepségsorozat is. Talán kevesebb fény esett az emlékezések során a nőkre. Nagyszerű, heroikus, tiszteletre méltó életművekről feledkezünk meg.
Szinte teljesen megfeledkeztünk például Jane Haining-ről. Ő a Skót Episzkopiális Egyház budapesti misszióján dolgozott 1932-től, ez a misszió iskolát tartott fenn a magyar fővárosban, keresztény és zsidó gyerekekkel foglalkoztak. Amikor kitört a háború, Jane Haining éppen szabadságát töltötte otthon Nagy-Britanniában, de visszatért a magyar fővárosba, hogy munkáját folytassa. 1944-ben figyelmeztették, hogy az élete veszélyben van, de ő a rábízott gyerekekkel maradt, velük együtt hurcolták el Auschwitzba, ahol augusztus 16-án egy gázkamrában megölték. A németek hazudtak a haláláról, azt írták a skót egyháznak, hogy Jane Hainingot kémkedés vádjával letartóztatták és a börtönben egy korábbi bélbetegsége miatt halt meg július 17-én. Ezen a napon Jane Haining még élt, de a sorsa már megpecsételődött, miként azoké a magyar gyerekeké is akiknek utolsó lehelletéig gondját viselte. Emlékét csak egy kis táblácska őrzi a Vörösmarty utcában.
Volt egy kassai német lány, Schalkház Sára, aki mélyen vallásos katolikus nőként életét Istennek szentelte, számára ez alapvetően szociális munkát jelentett. 1944. december 27-én zárták körül (feljelentés alapján) a nyilasok a Bokréta utcai munkásnő-otthont, amelyet az akkor már – a német nácizmus elleni tiltakozásul – Salkaházira magyarosított névvel vezetett. Az volt a vád, hogy a munkásnő-otthonban zsidó gyerekeket rejtegetnek. Mivel a vezetőnő éppen élelmiszerszerző körúton volt, a nyilasok Bernovits Vilma hitoktatónőt tartóztatták le. Ekkor érkezett haza Salkaházi Sára, akit jóindulatú emberek figyelmeztettek: „ne menjen oda, nővér! A nyilasok most lövik a vízbe a zsidókat!” Akkor annál inkább oda kell mennem – felelte Salkaházi Sára. A Szabadság hídtól délre, a valamikori Matróz csárda előtt állították őket a rakpart peremére. Meztelenre kellett vetkőzniük, aztán mindenkit legéppuskáztak.
Nem fordult ilyen tragikusra a sorsa Slachta Margitnak, de talán ő is többet érdemelne annál, mintsem hogy teljesen elfelejtsük. Lengyel nemesi származású, katolikus asszony volt, egész életében a munkásnők jogaiért küzdött. A Keresztény Nemzeti Egyesülés Pártja jelöltjeként ő lett az első női képviselő a magyar országgyűlésben. 1940-ben a Keresztény Női Tábor nevében tiltakozott a munkaszolgálatosokkal szemben alkalmazott brutális bánásmód miatt. Nyilvánosan felemelte a szavát a kamenyec-podolszki (kőrösmezői) kiszállítások ellen. Amikor 1943-ban Szlovákiában megkezdődtek a deportálások, Slachta Margit Rómába utazott, hogy személyesen próbálja meggyőzni a pápát arról, közbe kell lépnie. Az általa vezetett rendházban üldözötteket bújtatott, többek között Heltai Jenőt és Radnóti Miklós feleségét. A háború után ismét képviselő lett, az általa szervezett keresztény női párt színeiben jutott be a Parlamentbe, de mivel továbbra is elvszerű politikát folytatott, az élete ismét veszélybe került. Kizárták az országgyűlésből, mentelmi jogát felfüggesztették, megértette, mi vár rá. 1949 június 22-én éjjel, egy szénásszekérben elrejtőzve menekült Ausztriába.
Kéthly Anna volt a második nő, aki mandátumot szerzett Magyarországon. Ő nem keresztény, hanem szociáldemokrata képviselőnő volt, rendkívül bátor, következetes, meg nem alkuvó, kiváló ember. Az újvidéki vérengzés ellen ketten mertek tiltakozni az országgyűlésben, Bajcsy-Zsilinszky Endre és Kéthly Anna. Ő volt az egyetlen, aki 1944-ben szóvá merte tenni, hogy „eltűnt” az ország miniszterelnöke (a németek elhurcolták, mert megpróbált különbékét kötni az angolokkal). Az üldözöttek mentéséért és a háború után Izrael-barát tevékenységéért Golda Meirtől magas kitüntetést kapott. Mindez nem mentette meg: mivel következetes szociáldemokrataként politizált, mandátumát elvesztette, majd bebörtönözték, négy évet ült anélkül, hogy egyáltalán tárgyalást tartottak volna. A kihallgatáson nem akarta „bevallani a bűneit”, ezért azzal fenyegették, hogy behozzák a húgát, és addig verik előtte, amíg mindent alá nem ír. 1956-ban Nagy Imre államminiszternek kérte föl. November 3-án Bécsbe utazott, hogy a nemzetközi szociáldemokrácia segítségét megszerezze a magyar forradalomnak, november 4-én bevonultak a szovjet csapatok, Kéthly Anna 24 óráig volt államminiszter. Külföldön olyan erőteljes aktivitást fejtett ki a magyar ügy érdekében, hogy a belügy lejáratókampányt indított ellene, ebben azokat a „beismeréseket” is felhasználták, amelyeket a börtönben csikartak ki tőle. Kéthly Anna honvágytól gyötörve halt meg külföldön, soha nem térhetett haza.
Miért nem emlékezik rájuk jobban Magyarország? Melyikük emléktáblájánál hajtott fejet a két emlékév során a miniszterelnök, a köztársasági elnök vagy az Országgyűlés elnöke? Miért felejtjük ki őket rendszeresen az ünnepi megemlékezésekből? Becsületes, elvszerű életet éltek és tisztességes, meg nem alkuvó életmű emlékét hagyták maguk után, nehéz az ilyesmit napi politikai célra kisajátítani. És nők voltak.
Ez elégséges ok a felejtésre?