Nézzük a kvóták ügyét. Több mint egy éve született döntés arról, hogy a korábban Olaszországba és Görögországba bejutott százezrek közül azokat, akik valóban életük, szabadságuk, emberi méltóságuk megóvása céljából menekültek Európába, elosszák az uniós tagállamok között. Nem valamiféle "kényszerbetelepítésről" van szó, hanem a befogadásukkal járó terhek igazságos és méltányos megosztásáról. A 160 ezer főből Magyarországnak 1294 főt kellene befogadnia. Ennek visszautasítása érdekében folytatott csaknem 20 milliárd forintba kerülő gyűlöletkampányt és szervezett népszavazást az Orbán-kormány. Idehaza és Brüsszelben is arra hivatkoznak, hogy több mint 3 millió választópolgár elutasító szavazatát a kormány nem hagyhatja figyelmen kívül. Joggal kérdezhetjük, hogy viszont annak a több mint 5 milliónak a véleményét, aki nem támogatta a kormány elutasító álláspontját, figyelmen kívül lehet-e hagyni?
Méltányos-e az, hogy Magyarország, amely a 2004-es csatlakozása óta az egyik legtöbb uniós támogatást kapó tagállam, kivonja magát a közös teherviselésből. Az is nehezen magyarázható, hogy az az Orbán Viktor utasítja el akár egyetlen muzulmán menekült befogadását is, aki tavaly nyáron a muzulmán többségű Kazahsztán fővárosában úgy nyilatkozott, hogy ő ott, Asztanában otthonosabban érzi magát, mint Brüsszelben, ami viszont egy keresztény ország fővárosa. Az is köztudott, hogy immár csaknem 20 ezer letelepedési kötvényt vásárló arab, kínai és más országokból érkezőt, köztük sok ezer muzulmán vallásút is befogadott a kormány, noha ebből nem az ország, csak az abban érdekelt Fidesz-közeli üzleti körök húznak hasznot.
A kvótáról szóló döntést az uniós szabályoknak megfelelően az Igazság- és Belügyminiszterek Tanácsa hozta, az előírt minősített többséggel. Az ilyen döntéseket kellő támogatottság hiányában el lehet utasítani, de nem lehet megvétózni. Megvétózni csak olyan döntéseket lehet, akár egyetlen szavazattal is, amelyek a szabályok szerint egyhangú támogatást igényelnek. A menekültek befogadása nem ilyen ügy, ezért tisztességtelen a vétó emlegetésével a hazai és a nemzetközi közvéleményt folyamatosan félrevezetni.
Ahogy a kötelező kvóta, úgy a rezsicsökkentés ügye sem szerepelt a csúcs napirendjén. Abban valóban van vita az Európai Bizottság és Magyarország kormánya között, hogy az áramszolgáltatási díj egy kis részét kitevő rendszerhasználati díjat hogyan lehet csökkenteni. A magyar kormány ezt kormányzati döntéssel, míg az Európai Bizottság piaci eszközökkel tartja kívánatosnak. De ez egyébként is csak kis része a rezsiköltségeknek. Az Európai Unió az energiatakarékosságot, így a fogyasztás csökkentését a hőszigetelés támogatásával kívánja megoldani.
A csúcs napirendjén szerepelt az Ukrajnával szemben tett orosz lépéseket, így a Krím-félsziget katonai erővel történő elfoglalását megtorló és a hasonlóktól Putyin elnököt visszatartó szankciók meghosszabbítása. A most született döntés szerint ezek 2017 közepéig mindenképpen életben maradnak. Ebben Orbán Viktor ezért nem hirdetheti ki saját győzelmét, mert eddig is a szankciók ellenzői közé tartozott.
Néhány kérdésben történt némi előrelépés a csúcstalálkozón. Egyetértés volt az Európai Unió külső határainak közös védelmével, a menekültpolitika jobb összehangolásával, a korábban vállalt kötelezettségek maradéktalan teljesítésével, vagyis a közös lépésekkel. Ennek dicsőségét viszont azért nem tudja Orbán Viktor learatni, mert kezdettől a közös megoldások ellen, a nemzeti megoldásokért szállt síkra.
Jogosnak tűnik a kérdés: miért baj az, ha egy kormányfő saját országának nemzeti érdekeit helyezi előtérbe? Ez valóban nem baj. Csak akkor, ha az adott kérdésben a nemzeti érdek érvényesítése a közösség egészének érdekeit veszélyezteti. A menekültválság ugyanis nem egy-két ország nemzeti ügye, hanem az egész Európai Unióé. Egyetlen tagállam sem tudja a válságot egyedül, mások rovására megoldani. Emlékezzünk csak: Orbán Viktor a válság kezdetétől a közös megoldások ellen, az egyedi, nemzeti megoldások mellett érvelt. Magyarország nemzeti érdekeire hivatkozva döntött a kerítés megépítéséről is, ami nem megoldotta, csupán más országok felé terelte a problémát, azaz a menekültek áradatát. Az ilyen magatartást minősítette a kormányfők többsége önzőnek. Az Európai Unió, azaz a közösség érdekeit az szolgálta volna igazán, ha kezdettől valamennyi tagállam a gondosan ellenőrzött és csak a tényleges menekülteket beengedő, vagy átengedő beléptetést, továbbá a menekültek hosszútávra szóló integrálását támogatta volna.
Orbán Viktor a kormányfők nagy többségével ellentétben a válság kezdete óta egyenlőségjelet tett a tényleges menekültek, a gazdasági bevándorlók és a terroristák között. Az első csoportba tartozókat az ENSZ és az EU normáival összhangban valamennyi országnak be kell fogadnia. A második csoportba tartozókat azokban az országokban, ahol erre igény van, be lehet engedni, de ez nem kötelező. A terrorveszélyt jelentőket ki kell szűrni, belépésüket meg kell akadályozni.
Ne felejtsük el, hogy az Európai Unió egyetlen országot sem kényszerített a csatlakozásra. Hazánk is maga kérte, még az Antall-kormány idején, valamennyi parlamenti párt egyetértésével a csatlakozást, ami 2004. május 1-jén meg is történt. A tagságunknak köszönhető a felzárkózásunkat segítő, sok ezer milliárd eurós támogatás, és számos más előny. De az uniós tagság kötelezettségekkel is jár. Orbán Viktor gyakran mondja, hogy csak erős tagállamok biztosíthatják az Európai Unió erejét. Ez igaz, de csak akkor, ha az erős tagállamok nem gyengíteni, hanem erősíteni igyekeznek a közösséget.