– Händel Messiása tulajdonképpen egyike a zenetörténet legemblematikusabb alkotásainak, amelyet Ön számos alkalommal vezényelt, rengeteget tanulmányozott. Meg tudná fogalmazni néhány mondatban a műhöz való viszonyát? Hogyan közelít hozzá, illetve még mindig talál benne valami újat?
– Nos, valóban, egy olyan darabról van szó, amit már kisgyermek korom óta ismerek, mivel, ahogyan mondja, emblematikus, ikonikus, és valamennyi angolszász országban, ahol erősen élnek a protestáns hagyományok, ez egy nagyon fontos darab. George Bernard Shaw azt írta több mint száz évvel ezelőtt, hogy a munkásosztály jó részének valójában betéve kellene tudnia a Messiás kórusait. Én hétévesen kerültem közel a darabhoz, Buffalóban, ahol felnőttem, akkortájt, amikor megkaptam az első csembalómat. Édesanyám egy kis templomi kórust vezetett, ők mutatták be a darabot, azóta nagyon szoros viszony fűz hozzá. Zenei értelemben igen bonyolult mű a Messiás, a kórusok nem könnyűek, a szólók meg annyira sem. Ez egy igen virtuóz darab, nem opera seria, de nem is oratórium igazából, hanem annál is nehezebb, vagyis szép dolog, hogy mindezek ellenére éneklik, játsszák az emberek. Hogy lehet-e valami újat mondani vele? Szerintem igen. Händel nagyon nagy humanista volt, olyan, mint Shakespeare. Ahogyan egy Shakespeare-színmű esetében, úgy a Messiás kapcsán is hasonló dolgokról beszélhetünk. Mindig azt mondom, ha arról kell beszélnem, mi a helyzet a régi zenével, hogy tulajdonképpen a korhű hangszerek kontextusában hatalmas előadói szabadságunk van. Ha veszünk egy olyan nagy szerepet, mint amilyen a Lear, de bármelyik másikat is kiragadhatnám, ott is láthatjuk ezt az értelmezési szabadságot. Mióta rögzítettem ezt a művet több mint húsz éve, úgy gondolom, hogy az a leghelyesebb, ha hangsúlyozom a drámai folyamatokat mintegy színházi értelemben. És azt is érzem, hogy a darab üzenete nagyon megindító, és a humanizmus valóban egy lényeges szó, amit használhatunk rá, szerintem emiatt is oly népszerű mind a mai napig. Azt hiszem, értelmet ad az emberi létnek, hiszen tragédiáról, lélekről, örömről, az ember életének leglényegesebb aspektusairól van benne szó.
– Talán nem először kapja meg ezt a kérdést, de hogyan fogadták önt Párizsban annak idején? Hiszen mégiscsak amerikaiként kezdett el foglalkozni a francia barokk zenével.
– Amikor letelepedtem, már ismertem Párizst, mivel a szüleimmel rengeteget utaztunk. De azon túl, hogy imádtam a várost, tudtam, mi merre van, kicsit már beszéltem is franciául, fontos megjegyezni, hogy Párizs 1970-ben még csak két éve volt túl a 68-as eseményeken. Nevezetes időszakban csöppentem a városba, amikorra már a város lerázta a port magáról, sokkal nyitottabbá váltak a franciák, így nagyon jól fogadtak engem is. Franciaország elkezdett kitekinteni a határain túlra. Főleg egy művelt francia számára volt hízelgő, ha egy amerikai, ausztrál vagy brazíliai erősen az országukhoz akart tartozni. Az volt gyakran az elképzelés, hogy a francia kultúra annyira virágzó, mint az olaszországi, és tulajdonképpen önmagukban a franciák nem is lennének elegek az ápolására. Kifejezetten izgatta az embereket, hogy én ennyire szeretem a francia barokk zenét és egyetértettek azzal, hogy még sok a tennivaló. Nem igazán volt ellenállás.
– Hogyan talált rá erre a repertoárra mint legfőbb érdeklődési területére és hogyan fedezi fel az elfeledett műveket?
– Nekem mindig is nagy szerelmem volt Franciaország, és amikor rábukkantam erre a zenére, amikor elkezdtem foglalkozni a XVII. századi francia muzsikával, büszkeség töltött el. Ekkor még az Egyesült Államokban éltem. Nagyon kevés felvétel létezett, csembalistaként pedig először pont Couperin és Rameau művei jutottak el hozzám lemezen. Nagyon kevés kotta volt kiadva, például az édesanyám, amikor 10-11 éves lehettem, vezényelt egy kis Pastorale-t Charpentiertől, amit csak az ötvenes évek közepén adtak ki. Szóval sehol sem volt ez népszerű és ismert muzsika, még Franciaországban sem. Éveket töltöttem el az egyetemeken, hogy ezt tanulmányozzam. A darabok felfedezésével kapcsolatban pedig elmondhatom, hogy a zenetudomány különösen az Egyesült Államokban igen tevékeny, hatalmas meglepetés egy francia vagy magyar számára is egy olyan hely, mint amilyen a Berkeley Kaliforniában, amely már a hatvanas, hetvenes és nyolcvanas években is a francia zenetudomány egyik kiemelt központja volt. Ma már nagyon egyszerűen megy ez a folyamat, mivel az ember iskolába megy, ott megtanulja a módszereket, és minden fent van az interneten, teljes könyvtárak anyagai, legyen az Nápolyban vagy az Államokban, Oxfordban vagy Párizsban. De negyven évvel ezelőtt korántsem ment ez ilyen könnyen, hiszen nekem Párizsba kellett mennem, hogy közel legyek mindehhez. Minden napomat a Bibliothèque Nationale-ban töltöttem és kéziratokat tanulmányoztam, de még mindig bőven van felfedeznivaló.
– Mivel ön szenvedélyes tanár is, ezért érdekel, hogy most, amikor egyre több régi zene együttes alakul szinte hónapról hónapra, több kevesebb támogatással és sikerrel, hogyan látja a régizene-játszás jelenét és jövőjét?
– A jövőt nem igazán tudnám megjósolni, de a jelenről tudok beszélni. Nyilvánvaló, hogy egy olyan szolgáltatást nyújtva, amely igényeket elégít ki, lényegében felfedeztünk és kialakítottunk egy sokkal nagyobb repertoárt. Hiszen a nagyszüleim számára még Mozarttal és Beethovennel kezdődött a zenetörténet és a XX. század elejével fejeződött be. Nagy, modern szimfonikus zenekarok is akarnak Rameu-szviteket játszani, meg Händelt, Bachot és Vivaldit, az operaházak Monteverdit, Cavallit, Cestit és Scarlattit veszik elő. A jövőről nem tudok semmit, de nem gondolom, hogy ez a folyamat egyszer csak megszakadna. A régi zene részét képezi egy valamire való konzervatórium vagy zeneiskola oktatásának is, tehát nem lehet egyszerűen megkerülni. Kiváló, tanult hallgatóink vannak az egész világon, akik ezzel a repertoárral foglalkoznak, szóval nincs okunk az aggodalomra.