A Váratlan szépség úgy rossz film, hogy akár jó is lehetett volna. Mindenek előtt a fantasztikus szereplőgárdája révén, hiszen olyan színészeket hozott össze David Frankel rendező, aki Az ördög Pradát visel című filmjével szerzett jó nevet magának, akikkel mindig jó találkozni, ha kapnak akárcsak egy valamire való lehetőséget. Ám ebben a filmben, amely a halálhoz, a szeretethez, a múlandósághoz akarna megindító és bölcs gondolatokat fűzni, nem csak a széna keveredik a szalmával, hanem az ocsú is a maggal.
Össze nem illő elemek fura egyvelegét kényszerítik a szerzők a sűrítménybe, amelyben így sem a gondolat, sem az érzések, de még csak a történetdarabkák sem képesek kibomlani, vagy egésszé összeállni. Nincs érvényes logikájuk az eseményeknek, miközben folyik a nagyüzemi lélekmasszírozás és könnyfakasztás. Pedig egy-egy motívumból egész filmet lehetne kitalálni.
Adva van egyszer Will Smith a sztori középpontjában. Ő az a színész, aki tud nagyon jó és nagyon hamis lenni, szereptől függően. Itt hol ilyen, hol olyan. végül már a könnyeivel kell könnyet fakasztania, ami színészi szempontból a legkínosabb. A sikeres üzletembert el tudja magáról hitetni, sőt, a hatéves kislánya halálától mély depresszióba zuhant apát is. De az már nagyon necces, hogy ez a depressziós apa miért az addig remekül működő üzlettársaival szúr ki úgy, hogy belegebedjenek. Ők is, meg az üzlet is. Elzárkózik a munka elől, a tárgyalástól, még a beszédtől is. Viszont levelet ír a halálnak, az időnek és a szeretetnek. Ezt az ötletet a szerzők meghagyják ilyen sután, enyhe idiotizmusnak, habár a levelek szórakoztatóak és szellemesek.
Itt jönnek a képbe az üzlettársak. A fej Edward Norton, de bármily hihetetlen, ez az izgalmas színész majdnem unalmas. Nem kapott túl fényes lehetőségeket azzal, hogy egy besavanyodott elvált férjet alakít, aki attól szenved, hogy a kislánya a válás miatt megtagadja őt. A könnyfakasztásban ő is kiveszi a részét, ami mégiscsak méltatlan az egyéniségéhez, de apukaként cselekszik érzelmekre hatóan, ennyi azért mellette szól. A társaságban a jótét lelket az egész életét a közös cégért feláldozó vénlány kolléganő testesíti meg, őt pedig Kate Winslet játssza. Az ő sugárzó személyiségén múlik, hogy a hosszú, szomorú pillantásokra kényszerített karaktert mégis meleg emberség, segíteni akarás és együttérzés járja át. Mint a kisúttörő, ahol lehet, segít.
Ám igazából hiányzik a mélység a sorsokból. Mindenki szenved valamitől, a társaság negyedik tagja sem lehet kivétel: Michael Pena karakterének már nincs is más dolga, mint hogy halálos beteg legyen. De ezt mélyen titkolja, ezért aztán a film tanítóbácsis igyekezettel az ő példáján ad oktatást abból, hogy nem szabad a család elől eltitkolni a halálos bajt. Ami a színészi lehetőségeit illeti, drámai hatású köhögési rohamokon kívül más dolga nem adódik a sztoriban.
A bajleltár felsorolása érezhetően azon a jó szándékú célon alapul, hogy olyan emberek története kerüljön a kamera elé, akik a nézőben túl mélyen szunnyadó együttérzést elő tudják hívni. Néhány párbeszéd-töredék, egy-egy szituáció arra utal, hogy az érzelmes lelket végképpen túladagolja a film, ám a sikerhez ennél invenciózusabb fantáziára van szükség.
Az invenciózus fantázia egyetlen ötletben csillan fel. Lelki beteg társuk, és a cég megmentése érdekében a kis társaság felbérel egy háromtagú alternatív színházi társulatot. Kutyaharapást s szőrivel elv alapján, saját bolondériájával akarják szembesíteni, gyógyítani a lelki beteget. A színészekkel eljátszatják a zakkant levelei címzettjeit: a halált, az időt és a szerelmet. Az így előadott jelenetek a film éltető részei. Amilyen bizarr az ötlet, olyan mulatságos a megvalósítás. Helen Mirren, a templom egere-társulat legidősebb tagjaként a Halált adja elő. Sőt, ennél jóval-jóval többet. Nagy művészi drámát: azt a színésznőt, aki egész életében csak vágyott a sikerre, a lehetetlent megvalósító szerepre, aki mindent eljátszana egymaga, ám hogy végre nagyot alakíthat, láthatatlannak kell maradnia a világ előtt. Még a videóra vett jelenetből is kitörlik a gyógyhatás kedvéért. Helen Mirren kamarajátékáért érdemes rááldozni a filmidőt – humora és öniróniája csodálatos oázis a hollywoodi könnyáradat közepette.
A szép Keira Knightley a másik címzett, a Szeretet megtestesítőjeként lehangoló. Láthatóan kínlódik a feltűnően rövid szerepben, a kellemetlenül mesterkélt grimaszoláson túl semmi szeretnivaló, nem jutott az eszébe. Élhetünk a gyanúperrel, hogy alaposan meg is nyesték a jeleneteit emiatt. Az Időt viszont ugyancsak remekbe szabja a tejeskávé barna Jacob Latimóre. A nagyon fiatal színész lobog, ég a szerepében, s tőle hihetőek és bölcsek a múlandóságról és az idő haladtának lényegéről elhangzó mondottak. Ráadásul kamaszos bája hihető és természetes formát is kölcsönöz a bolondságnak.
Az baj, hogy a könnyes szemek túlzott mennyiségben kapnak szerepet. Elképzelhető, ha nem erőlteti David Frankel rendező léten-nyomon a könnyek csillanását, kibuggyanását, még meg is hatódnánk. A címbeli váratlan szépség érthető magyarázatával viszont adósunk marad a film.
(Váratlan szépség **)