Kedves – talán eddig még – Olvasó(m)!
Egyelőre bizakodjunk, hogy csak kisül majd valami… ebből a pár beszédes szavamból - szavunkból. Mert társasjátékról lenne szó… „egyedül nem megy”… Ez – ha nem is megyünk az időben nagyon vissza – 1990 óta bebizonyosodott már, szinte naponta. És ha végül nem is kalács sül majd ki ebből a közös próbálkozásunkból, talán remélhetjük, hogy kenyértörésre sem kerül sor. Mert akkor süthetjük… (Jaj, ez túl olcsó…) (az, hogy sületlen is, már le sem írom.) Ezért társasjátékunk alatt kölcsönösen vigyázzunk majd, hogy ne vigyenek el bennünket a szavak. (Esterházyval: ne sza-vak vezessenek világtalant.) És tudjuk, hogy a kimondás és megértés a világ két vége… ezt a szakadékot próbáljuk meg áthidalni most közösen. Javaslom, hogy írjunk innen egy válaszlevelet egy baloldali, egy jobboldali, egy akármilyen és főleg egy semmilyen szerkesztőségnek. Akkor először legyünk túl ezen.
T. SZERKESZTŐSÉG!
„Nem vagyunk egyformák” – című cikküket olvasva: magamra ismertem. Olvasóm, ha majd vállalod ezt a levelet (ugye ez a tegeződés mehet?) írd be a magad nevét az enyém helyett. Én is nem vagyok egyforma. (Te sem.) Elgondolkodtam, mért nem vagyunk egyformák? S rájöttem: mert különbözőek vagyunk. Cikkükből világosan kiderül, hogy két egyforma sohasem lehet különböző. Mert csak a különbözők egyformák. Abban, hogy különbözők. Továbbra is várjuk különböző leveleinkre: (áhá! igen!) (egyforma válaszaikat.)
Fajgerné Dudás Andrea: DADA BABA
Remélem nem lesz – teljesen – önmutogató, ha mostantól pár saját példával illusztrálom az 1990 óta egyre „fokozódó” „sajnálatos” karácsony előtti közállapotot. 1995-ben írta le… de nem személyeskedek… pedig valaki (!), hogy: az viszont már nem Sándor Györgyre, hanem a magyar sajtó mostani világára jellemző, hogy elmefuttatásai egyszerre jelennek meg a szélsőjobboldali Magyar Nemzetben (Magazinban) és a liberális Hócipőben. Mire Csider István Zoltán „Csak nevetés van” – címmel a Népszabadság 2011. január 3-i számában a következőket írja – szinte válaszként – szilveszteri rádiókabaré műsoromról. Csak pár sort másolok: Akárcsak tavaly, idén is Sándor Györgyé (ez én vagyok) az utolsó két perc (szerintem több, de most már mindegy.) A megosztottságról beszél, pedig ő (én) összefogna, ha volna kivel. Legyen a következő évtized már a naivak és hiszékenyek országa. Mégis higgyünk egymás jóindulatában – zárja sorait. Ennél szebbet (ez olyan szép – rám nézve –, hogy megismétlem:) Ennél szebbet mi sem tudunk kívánni (mármint a „mi” még a volt Népszabi, de a mostani Népszava is?) az új évre. Mert ahogy – most jön a lényeg – mert ahogy nincs szocialista, konzervatív, vagy éppen liberális Magyarország, úgy nincs jobboldali nevetés meg baloldali nevetés – nevetés van. Már, ha jó a kabarészám. (Jó!) (Gyertek el a Rózsavölgyi Szalonba, itt kicsit még „komolykodom”.)
Legyen még egy egykori népszabadságos? Nem lesz ez sok(k)? (elbagatelizálom…) Friss Róbert, aki nem „önszántából” és már jóval a zárás előtt igazolt át ide – így árnyaltan hitelesebb, 2008. április 10-én írta le: A Színház- és Filmművészeti Főiskoláról anno kirúgták. Azt mondja, tehetségtelen volt, és az is maradt. (Már bánom, hogy ezt idemásoltam.) Kafkára emlékeztet egy interjújában (megint én… és nem a Margitkára.) Aki a csehek között német volt, a németek között zsidó. Ő meg az írók között előadóművész, az előadóművészek között humorista, a humoristák között humoralista – nem mondja, de az első pillanattól, 1965-től persze, amikor először megjelent az Egyetemi Színpad deszkáin. Mintha nem volna teljesen mindegy, mi ő. Ő – ő. (Nagy Ő-vel írta, de „szerénységem” ezt tiltja.) Titka, ha van, csak annyi: azonos önmagával. És nem is akar kevesebbnek vagy többnek látszani, ami igazán ritka tisztesség. (Jó volna azért többnek…)
De mért írtam eddig ezt az egészet? És miért így? Mi helyett? (Mert a főszerkesztővel abban egyeztünk meg, a karácsonyi Szép Szóba majd írok egy szépet…) Az eredeti munkacímemet a „Gyónás többszemközt”-et végül elvetettem, még karácsonykor is túl „klerikális” lenne… De gyónni azért a hétköznapokon is, fülke nélkül is lehet. (Nem a „fülkeforradalomra” utalok ezzel… már szinte minden szavunk ilyen átpolitizált lett.) Na, nem kerülgetem tovább, hogy mi az, ami megmozdult bennem: a valódi párbeszéd hiánya fáj egyre jobban nekem. De ez a „valódi” is kevés a teljes őszinteséghez. (Lásd J.A. Thomas Mann üdvözlése.) Szóval, az igazat is ki kellene mondani végre.
Azt hiszem sikerült felcsigázni az érdeklődést ezzel. Gyorsan bevallom, lassan belerokkanok ebbe az 1990 óta vállalt hídszerepembe… egymás felé közeledni csak kölcsönös őszinteséggel lehet. („Bűn az, minek nyomát is sikerül eltüntetnünk.”) Bekattan Lőrinc barát intelme, valami ilyesmit mond ugye Rómeónak: Ha rébuszokban gyónsz minduntalan, majd rébuszokban oldlak fel, fiam. Mindjárt folytatom, de előtte a Népszabadságban megjelent szilveszteri szövegemet még „elvarrom”. Összefognék, ha volna kivel – idéznek szóról szóra, nemcsak „politikailag korrekten”. A folytatása ennek a monológnak a mostani Rózsavölgyi-s estemben is így hangzik el. Tehát: Összefognék, ha volna kivel. De valakiért? vagy valaki-valakik ellen?! Lehet mindenkinél jó az ember?! Csak jellemtelenség árán sikerülhet?!! És, hogy valaki az, vagy az ellenkezője, van ember?! aki megállapíthatja ezt?!! Ki nem istene és nem papja se magának, sem senkinek – idézem József Attilát és utána a mögöttem lévő ablakon kinézek a Szervita térre és közlöm a közönséggel, hogy: esik! (A műsor.) Egy késdobálással még próbálkozhatok? – kérdezem. Nem onnan, ide… Nem lehet félvállról venni… mert a másik váll mellé is kell, hogy menjen. És itt kezdődik a palánk felelőssége: meg kell akadályoznia, hogy kirepüljön a kés az életbe. Lásd „hosszú kések éjszakája”! (majd elmondom a következőket:) A náci koncentrációs tábor egyik túlélője meglátogatta barátját, aki szintén kivette a részét azokból a borzalmakból. – Megbocsátottál-e már a náciknak? – Igen. – Hm, én nem! Engem még mindig emészt az irántuk való gyűlölet! – Akkor – válaszolta szelíden barátja: – Téged még most is fogva tartanak…
Szóval, a jobb-bal – egyszerűbben – a népi-urbánus… még egyszerűbben… a zsidó-keresztény párbeszéd se folyhat úgy le, esetemben sem, hogy mint a bolond, csak magamban beszélek. Egyébként múltkor – úgy 1992 fele – találkoztam egy régi jó ismerősömmel. Ő is velem. Mondtam, mi alighanem fel vagyunk cserélve. Neked kellene ezen az „oldalon” állni… és nekem a „másikon”… és akkor ugyanígy nem értenénk egyet, mint most. Történelmünk folyamán többször próbáltak összeuszítani bennünket. (Aztán évekig nyögtük, évtizedekig, századokig…) Hol engem játszottak ki ellene, hol őt velem szemben, miközben a harmadik… Holott, ha összefognánk ellene… mert lassan már csak valaki-valakik ellen lehet szövetségest találni.
Lehetne egy olyan önálló est címem a jövőben, hogy: Én már akkor..! Mert ugye ez a találkozás is a „másik oldalassal” 1992-ben volt. Hogy én már akkor láttam, amit esetleg csak holnapután kezdenek észrevenni majd mások. Persze nem az én erényem, de szégyenem se, hogy amit a több mint ötven éves pályán futásom közben, mondjuk már az elején megírtam, és el is mondtam, az aktuálisabb ma, mint valaha. Például – remélem még időben és nem az utolsó percekre hagyva – megírtam 1991 vége felé a nekrológomat, ugyanis már akkor, az akkori megosztott világunkban komoly fejtörést okozott olyan nekrológ-temetés megírása, mely halálom esetén megjelenhet majd minden újságban. (És akkor – még halálom előtt – most itt is:) Hosszas szenvedés után – mert nyilván szenvedés volt neki egyszerre írni a Hócipőbe és a Magyar Nemzet Magazinjába –, elhunyt Sándor György a jeles-közepes-elégtelen író-előadó művész. Még leírni is borzalmas – elolvasni gyönyörűség –, hogy már soha nincs többé - örökké él. Szinte minden megemlékező szónok gyászbeszédében kiemelte: erénye volt tulajdonképpen a fogyatékossága, illetve fogyatékossága az erénye. (Kinek melyik.) Költőlelkületű ember… – pillanat, igen, most már nyugodtan mondhatom – volt, elnézést, megkönnyebbültem, remélem a jelenlévők is, akik – valljuk be – csupán kíváncsiságból kísértük el ide, hogy meggyőződjünk személyesen, végérvényesen: biztos-e?! (Mert lapon, rádión, tévén keresztül már magunknak sem hiszünk.) Egyik felünk gyűlölte benne a szeretetet, másik felünk éppen gyűlölete miatt szerette. Te melyik miatt? (magamat e kérdés feltétele miatt…) Szinte nincs, akit ne nevettetett-ríkatott volna meg. Most azok sírnak, akiket megnevettetett, s azok nevetnek, akiket már nem tud megríkatni. Nem volt olyan barátja, aki ne haragudott volna rá időnként, de nem volt olyan ellenfele sem, aki… szintén. (S mindkét fél ráadásul másért.) De, mondják, a halál összehozza a korábban még legvehemensebben egymás ellen fenekedőket is. Legyen ő is eszköz-példa arra nézve: nincs az az ellentét, amely tovább már nem mérgesedhet!
(Pár évvel később írtam le – de nem lehet elégszer –, hogy az antiszemitizmus a legnagyobb bűnök egyike, éppen ezért ugyanolyan bűn, ha ártatlanokat is sújtanak ezzel.)
A „pikantériája” az lesz a most következő szövegrészemnek, hogy ez 1990. X. hó 10-én, az akkori Magyar Hírlapban (jóval hosszabban ugyan), de már megjelent. Egyébként a további pikantéria, hogy az akkori Magyar Hírlap-os főszerkesztő, Németh Péter, megegyezik a mostani népszavással. Csak pár mondatot ebből, szövegösszefüggéseiből kiragadva (…). Remegek zsidóságunkért, és nemcsak megértem, de érzem is, sorstársként, az érzékenységeket, amik sajnos nem múlhattak el – illetve bennem úgy tűnik föl, elmúltak –, de akiben nem, még ha máshonnan is véli a támadást, mint ahonnan valóban van, ha van, azt nem észrevenni, ezt az érzékenységet nem megérteni, összmagyarságunk elleni vétkes-végzetes merényletnek érzem. Édesanyám az Auschwitz felé terelt sorból kilépve mentette meg életét. Édesapám zsidó munkaszolgálatosként halt meg Voronyezsben. Családomban többen lettek áldozatai a fasizmusnak. Számos barátomnak szülei 1945 után, a bosszú következtében váltak, szintén ártatlanul, áldozattá. Az indulatokat mindig meg lehet indokolni, de soha sehova sem vezethetnek. Ugyanígy ez a már kialakult „végleges” (1990 vége fele!) polarizálódás, megosztottság sem. Elhatároztam hát, életem hátralévő részét, még markánsabban – jobb szó híján – a zsidó-keresztény párbeszédnek szentelem.
Kérem m i n d e n k i segítsen ebben! „Mondjátok hát, hogy nem reménytelen.”
Mert – Radnóti után Pilinszkyvel – minden acsarkodásunk ellenére, egy égi(bb) publicisztika fényében: menthetetlenül egyek vagyunk.
Ezután sem „szentségtörés” talán, de nem bírom ki, hogy ne egy zsidó viccel fejezzem be: A hadnagy feltüzeli katonáit: – Katonááák! Most ember ember ellen fognak harcolni! –Mire Kohn gyalogos: – Főhadnagy úr, nem tudná megmutatni az én emberemet, hátha barátsággal megbeszélhetnénk az egészet!
Vagyis bárkinek bármilyen is legyen a világnézete: két – önismeretből adódó – alázatnak, alázatos embernek egymással soha semmilyen baja sem lehet.
(Utóiratként csendben megjegyzem, karácsonykor karácsonyról annyi szép írás jelenik meg, elhallgatva közben a karácsony előtti „sajnálatos eseményeket”… Most megfordítottuk és így – szabálytalanul ugyan –, de talán közelebb kerültünk az Ünnep igazi lelkületéhez.)