A “post-truth” lett a 2016-os év kifejezése a Oxford Dictionaries választásán - jelentette be a patinás kiadványsorozatot menedzselő Oxford University Press. A kifejezés az angol nyelvre jellemző tömör, de frappáns megfogalmazással magában hordozza nemcsak az igazság erodálását, a tények és adatok háttérbe szorulását, hanem egy olyan korszak beköszöntét is, ahol az érzelmek dominálnak, a mérhető, bizonyítható tények pedig irrelevánssá válnak.
A nyugati post-truth korszak (mert Kelet-Európában és Oroszországban ez a jelenség már jó ideje ismerős) talán legjellemzőbb példája az idei év két politikai földrengése, a Brexit szavazás és Donald Trump megválasztása volt. A politikában - és főleg a politikai kampányokban - természetesen nem újdonság a ferdítés, ám e két kampány győztesei teljesen új szintre emelték az igazság nyakatekerését. A meglepő újítás a korábbiakhoz képest nemcsak a factcheckerek által hazugságnak minősített állítások mennyisége, hanem az, hogy ezeket a “tényeket” a jelöltek azután is tovább súlykolták, hogy valóságtartalmuk hiánya kiderült ,egészen odáig, amíg a tényekből érzések nem lettek a választók fejében. Így lett például a nyilvánvalóan torzított “heti 350 millió fontból”, amelybe a Leave kampány szerint az EU tagság a briteknek kerül, Nagy-Britannia függetlenségének szimbóluma, vagy Donald Trump hazugságokkal megtámogatott epitethon ornansaiból (lásd Crooked Hillary) lincselést követelő tömeg.
A post truth korszak egy másik jellemzője, hogy eltűnt a szemérem, és a győzelem ténye, úgy tűnik, mindent megbocsát. Paul Ryan, az amerikai képviselőház elnöke egy a Trump hazugságait firtató újságírói kérdésre nemes egyszerűséggel csak annyit válaszolt: “Nem érdekel, mit mondott Trump a kampányban. Ő nyerte a választást és csak ez számít.” Nigel Farage, a UKIP korábbi vezetője és a Brexit-pártiak prominens képviselője saját maga cáfolta a 350 millió fontos üzenet valóságtartalmát – a szavazás másnapján. Harry Reid, aki sokáig az amerikai szenátus demokrata vezetője volt és a 2012-es elnökválasztás során álhíreket terjesztett Mitt Romney republikánus jelölt adóbevallásáról, elegánsan közölte, hogy cseppet sem bánja tettét, hisz lám, Romney vesztett. Corey Lewandowski, Trump első kampánymenedzsere pökhendien oktatta ki a médiát a választás után, mondván, nem kell mindent szó szerint venni, amit a jelölt mond.
Bocsi Eszter: Poszt-apokaliptikus víziók I. – Otthon
2016 populistái azonban már maguk is csak válaszreakciók voltak egy egyre inkább az igazság torzítására alapuló rendszer visszásságaira. Míg a poszt-szocialista rendszerekben hatalmukat féltő, gyakran a médiát kontrolláló autoriter vezetők felelősek e jelenségért, addig nyugaton a liberális demokráciák válsága és az arra érdemben reagálni képtelen politikai establishment hívta életre a post-truth korszakot. Amerikában a demokraták nyolc éve döngetik a mellüket hivatkozva pozitív gazdasági növekedésre és a munkanélküliség 5 százalék alá szorítására, elhallgatva azt az apróságot, hogy a GDP növekedés majdnem teljes egészében csak a felső 1 százalékot gazdagította, illetve, hogy a munkanélküliségi statisztikák nem számolnak azzal a sok tízmillió amerikaival, akik már feladták és nem is keresnek állást. A másik oldalról említhető a republikánusok történelmi baklövése (Tony Blair kormányának hathatós támogatásával) az iraki háború szükségességének indoklásáról, amelynek alapja az iraki tömegpusztító fegyverek veszélyének félreértése vagy szándékos torzítása volt (melyik a rosszabb?).
Politikusok szerte a nyugati világban félre kezelték a liberális demokrácia válságjelenségeit, majd ködösítettek azokról, többek között a globalizáció és szabadkereskedelem mellékhatásairól, az iraki és afganisztáni háborúkról, a közel-keleti káoszról, a terrorizmus veszélyéről és a migránsválságról. Bizarr és paradox az a helyzet, amelyben a tényeket igencsak könnyedén kezelő, populista Donald Trump vagy Nigel Farage tűnik autentikusabbnak, mint mondjuk Hillary Clinton vagy David Cameron. Ez csak és kizárólag annak köszönhető, hogy a nyugati demokráciák establishment politikusai teljesen lejáratták magukat a választók szemében.
A dilettáns és hazug politikai establishment mellett azonban kellettek más tényezők is ahhoz, hogy Amerikában és Nyugat-Európában is beköszöntsön a post-truth korszak. A technológia fejlődésével megszaporodott az információ mennyisége, de romlott a minősége. Újságból, rádióból, TV csatornából, közvélemény-kutatóból, blogból már nemcsak néhány van, hanem rengeteg. Az információs túlkínálat inkább összezavar, semmint segít a tények felderítésében.
Ráadásul az információáramlás felgyorsulásával a fogyasztó figyelme megoszlik: egyre kisebb a kereslet a pártatlan, magyarázó elemzésre. Bonyolult kérdéseket egy Facebook posztból vagy egy 140 karakteres Twitter bejegyzésben próbálunk megérteni. A hagyományos újságírás üzleti modellje haldoklik. A digitális korszakban egyre kevesebben hajlandók fizetni a hírekért, elemzésekért. Helyette a média pártossá vált és elbulvárosodik. Amerikában az elnökválasztási kampányban a nagy kereskedelmi csatornák (CNN, Fox News, MSNBC) estéken keresztül beszéltek ideológiai beállítottságuknak megfelelően Clinton email szerveréről vagy Trump nőügyeiről, de egy repülőgép-szerencsétlenség vagy természeti katasztrófa is hetekig képes dominálni a híreket. Eközben a dezinformáció “gyártása” is egyszerűbbé vált. A Facebook, a Twitter és egyéb közösségi oldalak hemzsegnek az álhírektől, összeesküvés elméletektől. Egyre több információt fogyasztunk egyre kevesebb igazságtartalommal.
Mindenezen tényezők összhatása az, hogy már a nyugati társadalmakban is nagyfokú bizalmatlanság alakult ki a demokrácia intézményeivel szemben. A politikusok, a sajtó, a közvélemény-kutatók, a hitelminősítők, a bíróságok, az őrző-védő szervek mind-mind egy olyan establishment részei, amely nem tudta hitelesen és demonstrálhatóan megvédeni a kisember érdekeit. Donald Trump ez ellen az elit ellen indította mozgalmát. A rendszer manipulált (the system is rigged) – hangoztatta unos-untalanul. A pártok az establishmentet védik, a politikusok korruptak, a kongresszust a lobbik és különérdekek tartják a kezükben, a sajtó elfogult, az illegális bevándorlók kijátsszák a törvényeket, nagy cégek külföldre viszik az állásokat, a közvélemény-kutatások hamisak, a jogszabályok túl puhák a terroristákkal szemben, a választást elcsalhatják. Trump mindegyik bombasztikus kijelentése arra érzésre alapozott, hogy a rendszer cserben hagyta az embereket.
Kelet-Európával szemben Nyugat-Európában és Amerikában mindig is magasabb volt a normakövetési hajlandóság, a szabályok betartása, mert erős(ebb) volt a hit, hogy a szorgalom, a becsületesség és a játékszabályok betartása tisztességes előremenetelt biztosít. Ez a hit most a nyugati demokráciákban is meginogni látszik.
A post-truth korszakban megnő az egyén felelőssége. A demokratikus intézményekbe vetett hit erodálásával - lehetőségeihez mérten - az állampolgárnak kell átvenni a hatalom feletti ellenőrző szerepet. Beszélni kell, írni, vitatkozni, demonstrálni, protestálni, arra érdemes szervek számára jótékonykodni, önkénteskedni. Mert az igazság törékeny és megőrzése mindenki felelőssége.
