Iványi Gábor: Mit tegyünk, ha elégtek a tekercsek?

Kardos Péternek ajánlom

Azt mondják a biblikus teológusok, hogy bár a betűírás Mózes korára, nagyjából az i.e. 1500-as évek környékére tehető (egyesek egyenesen az ő nevéhez kapcsolják ezt a huszonegynéhány jelből álló zseniális kódrendszert), maga az írásbeliség elterjedése mégis inkább jóval a honfoglalás után, a királyság korában, mintegy fél évezreddel később lett általánossá. A megállapítás érthető, hiszen a királyok szerződéseket kötöttek, titkos vagy nyilvános könyvelést készítettek, talán arról is, hogy kinek ígérték ezt vagy azt a földet, kegyvesztettektől elrekvirált manufaktúrát vagy egyéb jószágot. Természetesen dicső tetteiket is meg akarták örökíteni, még ha ezeket az adott korban a nép gazságként és önkényként élte is meg. A szövegek megformálói, az írástudók azok a betűvetésben jártas emberek voltak, akik az uralkodó gondolatait kitalálva, politikai akaratát formába önteni képesnek bizonyultak. Részben ehhez a körhöz tartoztak, s mégis külön említendők azok, akik hol csak szóltak, az Úr törvényeire és a lelkiismeret szavára apellálva, és újra és újra szóltak, hol pedig mindezt papiruszra is vetették, és felolvasták vagy felolvastatták a piacon, a templomban, s ha lehetett, a király udvarában is. Ők voltak a próféták.

Mindig létezhetnek a fenti értelemben vett írástudók (talán ma sajtómunkás a nevük), és akadhatnak közöttük olyanok, akik a kor prófétái lehetnének. A feltételes mód azért indokolt, mert az utóbbihoz szellemi függetlenség is tartozik, illetve egy másik, egy magasabb erkölcsiségtől és éteribb nyilvánosságtól való függés. Amikor tehát az írástudók felelősségéről gondolkodunk, az a kérdésünk, mit kell az adott történelmi korban általában megírni, elmondani, netán mit nem szabad elhallgatni? Vajon befolyásolhatja-e mondanivalónk tartalmát az, hogy mekkora az üzenet társadalmi hatása, illetve hogyan viszonyulnak ahhoz a hatalmon lévők? Amikor az ige hirdetője a szószékre lép, avagy az újságíró gépe elé ül, a parlamenti képviselő, a szakszervezeti szószóló, és más küldöttek szavakba öntik az általuk képviseltek panaszát, érzik-e azt, amit a távoli kor Jeremiása :”… mintha égő tűz volna szívemben, a csontjaimba rekesztve, és erőlködöm, hogy elviseljem azt, de nem tehetem”?

Lehetséges, persze, hogy hiba rögvest aktualizálni a régi szöveget. E nélkül is hallja az igazságot, akinek van füle a hallásra. Talán elegendő mesélni a több mint két és fél évezredes történetet, Jeremiás életének egyik epizódját. A kor, melyben ez a papfiú (kohanita) élt a Jordán menti ország, Izrael történelmének egyik legtörékenyebb időszaka volt. A kis népek sorsát mindig a környező nagyhatalmak határozzák meg. Az ilyen országok felelős politikusai ezért bölcsen keresik népük számára a méltóságot is megtartó mozgásteret. Nem képzelik nagyobbaknak magukat, mint amekkorák. Jeremiás aktuális királya, Jojákim nem ilyen ember volt. Az időszámításunk előtti VI-VII. században a Közel-Kelet világát Egyiptom és Asszíria határozták meg. Hol van már a dávidi aranykor, az ország egysége? A Salamont követő időszak nagy szakítása után az északi és a Jeruzsálem környéki országrész egymástól függetlenül haladt tovább. Jeremiás működése idején pedig az északiak már rég eltűnőben vannak Babilon telhetetlen gyomrában. Most Júdeán a sor. Jeremiás szemtanúja lehet az elnyomó Asszír birodalom végvonaglásának, annak ahogy a káldeusok vezére elfoglalja Babilon trónját, amikor elesik Ninive, (a mai Moszul), ahogy Egyiptom alárendelődik az új nagyhatalomnak, és elkezdődik Nebukadneccár hosszan tartó uralma. A próféta azon kesereg, hogy ebben a drámai, politikai nagyhatalmi játszmában, kora és hazája (kis)királyai az őket körülvevő papság, írástudói és a prófétai kör nem akar a valósággal szembesülni. Nem jól mérik fel a hatalmi viszonyokat. Elhibázott a külpolitikai orientáció. Csak pillanatnyi politikai és gazdasági érdekeiket követik, amikor inkább a már korábban leszerepelt Egyiptomban látják a támaszt, szemben azzal a szövetségi rendszerrel, amely mellett elkötelezték magukat. A pogány normákhoz való erkölcsi visszatérés egekbe emeli a kapzsiságot és korrupciót. A szociális igazságtalanságok szodomita mélységeket érnek el.

Jeremiás nem hallgathat. Van, aki odafigyel szavaira, van, aki titkon kikéri tanácsait. Van, aki börtönbe vetteti és hazaárulással vádolja. Történetünk idején – mint fentebb említettem - Jójákim a király. Apja kegyes, istenfélő ember volt, aki az önkényuralom helyett, amit elődei is oly szívesen alkalmaztak, helyreállította a mindenkit egyformán védelmező vagy éppenséggel korlátozó törvények uralmát, betartotta és betartatta azokat. Fia szakított ezzel a szabadelvű és idejét múlt szemlélettel, igyekezett felmondani a politikai tisztességet. Arra törekedett, hogy mindenkivel szemben elérje a saját játékszabályai érvényesítését. Hemzsegtek körülötte a jól fizetett írástudók és a hatalom megegyezéses rendszerébe bevett álpróféták.

Jeremiás eddig csak szónokolt, most azonban belső késztetést érez arra, hogy azt, amit eddig mondott, le is írja. Mintha Isten is erre buzdítaná: „hátha meghallja a Júda háza mindazokat a veszedelmeket, amelyeket én néki szerezni szándékozom, hogy ki-ki megtérjen az ő gonosz útjáról és megbocsássam az ő bűnüket és az ő vétküket.” Magához hívja hát munkatársát, Bárukot, és lediktál neki egy hosszú jeremiádát. Hogy mi is volt ebben a médiatartalomban, az nem teljesen világos. Talán eddigi beszédeinek gyűjteménye vagy az igazi kesergések, amiket Jeremiás siralmaiként ismerünk. Ha az utóbbi, akkor ez egy öt szakaszból álló panaszdal gyűjtemény. Az elsőben siratja a fővárost: „Jaj, de árván ül a hajdan nagynépű város. A másodikban belesír a szellemi világosságát vesztett, ki tudja, mikor hajnalodó világba: jaj de sűrű felhőt borított az Úr … Sion leányára, …megutált haragja hevében királyt és papot … nincsen törvény, sőt prófétái sem nyernek kijelentést az Úrtól. A harmadikban elszigetelődésén kesereg: én vagyok az az ember, aki nyomorúságot látott az ő haragjának vesszeje miatt - az ország lassan kiürül, a fiatalok és szakemberek száműzetésbe mennek, az elvtelen nemzeti együttműködésre képtelen, az igazságtalanságok gyehennájává torzuló ország vezetésével törvényszerűen konfliktusba keveredő próféta ezt éli meg: Vadászva vadásztak reám, mint valami madárra, ellenségeim ok nélkül. A negyedikben az általános értékvesztést gyászolja: jaj de meghomályosodott az arany…kiszórattak a szent hely kövei. Végül az ötödik ének arról szól, hogy: „szolgák uralkodnak rajtunk, és vezetőnk ellenségei lesznek vezérek”. Tételezzük fel, hogy ez a kis kesergő dalgyűjtemény az, ami Jeremiás diktálásával Báruk tolla alól kikerül, s amit a „szerkesztő” elvisz a templomba felolvasni. Azért ő, mert Jeremiás - a korábbi szavaiért - jelenleg is házi őrizetben (vagy előzetes letartóztatásban) van.

A templomi sajtótájékoztató eredménye a jelenlévő befolyásos személyek mélységes rémülete. Közlik, hogy nem hallgathatják el ezeket a szavakat a király elől sem. Illegalitásba vonulásra beszélik rá a szerzőt és a kiadót, ők pedig eljuttatják az anyagot az udvarba. Tél van, a király előtt a kandallóban lobog a tűz. Sajtófőnöke, Jehudi, olvasni kezdi az íveket. A király elveszi az írástudó tollfaragó kését és az elhangzott szövegeket rendre lenyisszantja a tekercsről majd a lángok közé veti. Sem az ő, sem udvaroncai arcizma nem rezdül. Talán az ötödik versszak fájt legjobban, amelyben azt kell hallania, hogy „szolgák uralkodnak rajtunk…. Sion hegyén rókák futkosnak … örökségünk idegenekre száll.” Ki meri feltételezni, hogy a hatalma a közeljövőben csúfos véget ér? Jeremiást természetesen halálra keresik, hazaárulónak, idegen hatalmak bérencének tekintik.

De nem ez az érdekes. Hogy úgy mondjam, az a természetes egy természetellenes világban. Amiért mindezt fontosnak gondoltam papírra vetni, az a folytatás. Jeremiást arra készteti az Úr, hogy vásároljon új papiruszokat vagy hártyákat és öntse szavakba a megégetett szöveg bővített változatát. Sőt, csatoljon egy személyes kommentárt is a király számára az Úr üzenetével: „Megbüntetem őt és az ő magvát, és az ő szolgáit az ő bűneikért, és rájuk bocsátom …. mind azt a veszedelmet, amelyről szólottam nekik, de nem hallgattak meg”.

Hova lett Jojákim vagy szervilis, jó pénzért megvett írástudói, s a hatalom bástyái közé bevett papjai? Mint a madártojás héja, roppant össze és tűnt el nyomtalanul hatalmuk, befolyásuk. De Jeremiás sem ússza meg. Gyanítom, kezdettől számított erre. Nincs diadalmas végkimenetel. Megverik, bebörtönzik halálra ítélik, és végül eltűnik a javíthatatlan hősködők túszaként valahol Egyiptomban. De a könyve, a betűk, a tűzből mentett szavak máig élnek.