Ferge Zsuzsa: A tisztánlátás ereje

Publikálás dátuma
2016.12.24. 08:33
Metzing Eszter: Önarckép macskákkal

"A tények makacs dolgok; és bármik legyenek is óhajaink, vonzalmaink vagy szenvedélyeink tárgyai, nem fogják megváltoztatni a tényeket és evidenciákat” – mondta John Adams, az Egyesült Államok második elnöke. (Igaz, a mondás Lenin elvtárs meg Virág elvtárs nyomán híresült el nálunk, de Adams talán tisztább forrás.) Jó 200 évvel később Angliában az év szava a post-truth lett, Németországban meg a postfaktisch. Mindkettőről igen tekintélyes tudományos testületek döntöttek. Jó magyar fordítást még nem találtam, olyasmit jelentenek, hogy valóság-utáni, igazságon túli, igazság-ignoráló, tények utáni, tény-hárító, tény-mellőző korban élünk. Az oxfordi szótárkészítők szerint „olyan körülményekre vonatkozik, ahol az objektív tények már sokkal kevésbé képesek befolyásolni a közvéleményt, mint az érzelmek vagy a személyes meggyőződések.” A német nyelvtudományi testület ehhez azt teszi hozzá, hogy „mind szélesebb néprétegek készek a tényeket ignorálni, sőt nyilvánvaló hazugságokat készségesen elfogadni.”

Semmi új nincs abban, hogy a közvéleményt objektív tények félrekezelésével igyekeznek befolyásolni. A hatalom, legyen politikai, gazdasági vagy ideológiai, mindig így működött. A manipuláció, ami hazugságokkal, féligazságokkal, elhallgatásokkal operál, régóta szerves része minden olyan propagandának, amely rá akar venni minket, hogy pénzünket egy meghatározott autómárkára, voksunkat egy meghatározott pártra adjuk. A tévesen Chomskynak tulajdonított, de távolról sem téves manipulációs tízparancsolatot régóta tapasztalatból ismerjük. „Az emberek agyát és figyelmét le kell foglalni másod- és harmadrangú problémákkal. Ennek érdekében figyelmüket el kell vonni a valós és súlyos szociális gondokról, mégpedig olyan hírekkel, amelyek társadalmi jelentősége kicsi ugyan, de érzelmileg erősen megérintik őket.” Orbán Viktor két kedvenc témája a hatósági rezsicsökkentés és a bevándorlás elleni harc valóban nem tartoznak a legsúlyosabb gondok közé, de annyira azért fontosak, hogy elvonják a figyelmet a versenyképesség csökkenéséről vagy a 3 milliós szegénységről. A rezsiköltségek csökkentésének (bár valóban volt valami eredménye) nagy érzelmi visszhangja nem lett. Ezért is kellett lecserélni egy olyan témával, ami „az emberek érzelmeire hat, nem a racionális gondolkodásukra. Bátorítani kell mindenféle emocionális megnyilvánulást, mert az érzelmeket sokkal könnyebb manipulálni, mint a rációt.” A két célt együtt jól szolgálta a migráns-válsággá formált menekültügy. A bevándorlási veszély óriásivá nagyítása jó témának bizonyult. Viszonylag rövid idő alatt sikerült jelentősen felkorbácsolni az idegengyűlöletet (és ezzel persze a sosem alvó hazai rasszizmust). Ebben szerepe volt mind az óriási plakátbefektetéseknek, mind a szavaknak, így a miniszterelnök beszédeinek is. Ezek summája a 2015. évi debreceni beszéd egy mondata lehet: „azt akarjuk, hogy ne jöjjenek többen, és akik itt vannak, menjenek haza”. (Igaz, az MTI nem közölte ezt a mondatot.) Az idegenellenesek aránya 2010-ben 29, 2015-ben 46, 2016 áprilisában már soha nem látottan magas, 53 százalék volt, miközben az idegenbarátok aránya 10 körüliről 1 százalékra zsugorodott.

A sikeres manipuláció része, hogy „a népet el kell zárni az objektív, korrekt és teljes tájékozódás/tájékoztatás minden forrásától. Ennek érdekében pénzügyileg támogatni kell azokat a médiumokat, amelyek butítják és félretájékoztatják az embereket, s gazdaságilag el kell lehetetleníteni azokat, amelyek ennek ellenkezőjét próbálják elérni” – írja a tízparancsolat. A Népszabadság elpusztítása, vagy Vajna, Mészáros Lőrinc, illetve a közmédia karrierje elég bizonyítékok. További manipulációs szabály, hogy „az embereket a lehető legnagyobb tudatlanságban és műveletlenségben kell tartani”. A közoktatás reformja, a 18 éves iskolai korhatár 16-ra csökkentése, a magasabb színvonalú tudást nyújtó középiskolák és a felsőoktatás zsugorítása ehhez igazodnak. Azt az eszközt is alkalmazza a kormányzat, hogy „az embereket le kell szoktatni a gondolkodásról, és ennek érdekében a politikai vezetőknek egyszerűen kell megfogalmazniuk üzeneteiket, már-már infantilis módon, minimális szókinccsel, rövid mondatokban”. Vannak ilyen rövid üzeneteink. Magyarország jobban teljesít... A magyar reformok működnek… A turul őskép a magyarok ősképe… Magyarország nyugati gondolkodású, keresztény ország… Van élet az EU-n kívül is…. Hajrá, Magyarország, hajrá, magyarok!

Metzing Eszter: Önarckép macskákkal

Metzing Eszter: Önarckép macskákkal

Ám ha tényhamisítás és manipuláció mindig voltak, akkor mégis mi az új? Miért érezzük úgy, hogy a Brexit és Trump megválasztása szokatlanok, valami újat jeleznek? Válaszolni persze nem tudok, csak tapogatózom. Talán az a változás, hogy korábban a politikusok a tények ismeretében, a tényeket fontosnak tekintve tagadták le vagy másították meg őket. Tudták, hogy mit miért hazudnak vagy torzítanak el, legyen szó háborús jelentésekről 1942-ben, vagy életszínvonal-jelentésekről 1952-ben. A mai magyar politikában – de úgy tűnik, más autokráciákban is – a tények másodlagossá váltak. Orbán Viktor beszédeiben az ország annyira sikeres, hogy az egész Európai Uniót saját mintája követésére szólítja fel. Szinte soha nem említik a szegénységet, a hajléktalanságot, az egyenlőtlenség növekedését, az egészségügy vagy az oktatás súlyosbodó bajait. Rengeteg szó van viszont a magyarok szabadság-imádatáról, Magyarország bátorságáról, a kormány és az ország sikereiről, a szebb jövőről, amit az új Széchenyi terv így jelöl ki: „Az új kormány által megvalósítandó jövőkép fő célja, hogy 2030-ra Magyarország meghaladja az Európai Unió átlagos gazdasági fejlettségét, fogyasztási szintjét és életminőségét.” (Mintha valamikor már ígérték volna nekünk, hogy „utolérjük és meghaladjuk”…) Konkrét tennivalót jelentő számokkal azonban ritkán találkozunk. Tudom, irracionális számokkal küzdeni egy „szám-talan” felfogás ellen, de ebből a racionalitásból nehéz kibújni. Ami a fő célt illeti, egyelőre inkább távolodunk, nem csak az Uniótól, hanem a környező országoktól is, amit tömérdek, ide nem férő adat igazol.

A számszerű elköteleződésekkel szembeni ódzkodás egyik nagy kivétele az 1 millió piaci munkahely ígérete, amely 2010 óta tartja magát. Ebből 2015-ig közmunkával együtt valósult meg 400 ezer, közmunka nélkül csak 200 ezer, de az egykori cél ma is eredeti formájában van napirenden. A lakások építése szám nélküli, de sokakat biztató ígéret volt 2011-ben : "Az állam családi házak építését kezdi meg hamarosan Budapest környéki állami területeken, amelyeket a bajba jutott jelzáloghitelesek kisegítésére használnak majd fel.” 2010-ben 20 ezer, 2015-ben 7500 lakás épült. (A CSOK se sokat lendít a dolgon.) És noha az állam sok adós lakását felvásárolta, majd a volt tulajdonosnak bérbe adta, a kilakoltatások száma 2016-ban minden korábbinál magasabb volt. A PISA-kudarc után a hivatalosság – őszinte szembenézés helyett – leginkább hárította a felelősséget, a pedagógusokra, a szegényekre, az elmúltnyolcévre, azon belül Magyar Bálintra. A mai kormányra biztosan nem: "A felmérés eredményeit nem lehet a kormány tagjain számon kérni, nem ők tanítottak, és nem ők töltötték ki a tesztet" – mondotta Lázár János. Az igazság-utáni kor lelkületének egy szülői szövetség követelése felel meg legjobban: lépjünk ki a mérésből, mert a PISA-eredmények lejáratják a magyar gyerekeket.

A legújabb valóságon túli magatartás ideáltípusát testesíti meg Matolcsy György, aki úgy válaszol a kellemetlen újságírói kérdésekre, hogy "áldott, békés ádventet" kíván, "még azoknak is, akik kérdezni szerettek volna". A legfurcsább ámító szöveget a miniszterelnök a nép dicséretére mondotta el 2012-ben: „Ez a nép elfogadta, eltűrte, megengedte, hogy a munkanélküli segély időtartamát három hónapra szűkítsük, ez a nép most nem lázadt föl, amikor azt mondtuk, hogy mindenkinek kínálunk közmunkát, de aki nem vállal közmunkát, az nem kaphat segélyt sem. Ez a nép ilyen anyagi helyzetben vállalta azt, hogy az, aki nem küldi iskolába a gyerekét, nem kaphat szociális segélyt”. A szöveg tanítandó, bár magam sem tudom, elfér-e valamilyen meglévő manipulátori kategóriába.

Annyi igaz, hogy a nép nem lázadt fel. Azon már elgondolkodhatunk, hogy helyzetének romlását öntudatosan vállalta-e, vagy még a lázadozáshoz sincs ereje. Az adatok arra utalnak, hogy az átlagpolgárok egyre kevésbé fogadják el a helyzetet. Az Ipsos mérései szerint 2013-ban „sokkal többen gondolták, hogy rossz úton jár az ország (65 százalék), mint ahányan jó irányt érzékeltek (24 százalék).” 2013 óta a „sokkal több” még sokkal több lett: 2016 októberében már nem 65 százalék, hanem 82 százalék, a kérdezettek több mint négy ötöde szerint járt rossz úton az ország. A súlyos problémákat sem egészen a manipulátori szándék szerint értelmezik. A három legégetőbb gond nálunk hosszabb ideje az egészségügy helyzete, a gazdasági és politikai korrupció, valamint a szegénység és a társadalmi egyenlőtlenség. Korábban ezeket 50-60 százalék tekintette nagyon aggasztónak, de 2016 őszén már csaknem két harmadra szökött az egészségügy miatt aggódók aránya.

A valóság-utáni társadalomban a választási kampányban a nagyhatalmú média, a most már személyre szabható internet-üzenetek hatása felülír minden más, nem tisztán zsigeri vélekedést. A mai közvélemény kutatásokból semmilyen következtetést nem lehet levonni a politikai választások majdani kimeneteléről. Mégis vigasztalónak találom, hogy minden folyamatos pszichopata manipuláció ellenére sokan, mind többen átlátnak a fél-igazságok és hazugságok hálóján. Reménykedjünk a tisztánlátás erősödésében.

Szerző

Bródy János: Manapság visszajön a bunkóság is

Publikálás dátuma
2016.12.24. 08:18
FOTÓ: NÉPSZAVA
Bródy János ikonikus dalszerző és előadó szerint a korrupció, az urambátyám rendszer, az elvtelenség, a megalkuvás, a szervilizmus, a lefelé taposás és a felfelé nyalás minden, csak nem autonóm polgári magatartásforma. Az nem nélkülözheti a hatalom megosztását, a sajtó szabadságát, a társulás és gyülekezés szabadságát, az állam és az egyház elválasztását, ezek a törekvések a felvilágosodás óta az európai szellemiség elismert értékei.

- Nemrég azt nyilatkozta, úgy érzi, most van a fénykorban, most kellene abbahagynia a pályáját. Ez mit jelent?

- Számomra is meglepő és igazán felemelő hangulatú koncertsorozattal telt el ez a jubileumi év, és most megjelent erről egy nagyon elegáns kiállítású DVD kiadvány Bródy70 címmel. De mondhatnék olyan példát, hogy az autók korszakában élünk, nincs szebb és jobb, mint az új autó, a három-négyéveseket már mindenki igyekszik lecserélni. Az öt-hatéveseket nagyon olcsón lehet vásárolni, a tízévest kitolják a roncstelepre, a húszéves pedig már rohad, de ha ötvenéves és még mindig működik, akkor már igen komoly értéket képvisel, afféle oldsmobilként fontos jelképe egy korszaknak.

- Ön minek a jelképe? Mondjuk a Kádár korszaknak?

- A huszadik század második felének. Ami nálunk természetesen a Kádár-korral is összefügg. De nem teljesen azonos, mert a század végére már megváltozott a helyzet. Sokat köszönhetünk az '56-os forradalomnak és annak, hogy miénk volt a lágerben a legvidámabb barakk.

- Abban, hogy fénykorának érezheti a mostanit, nem lehet, hogy a történelem is közrejátszik? Visszatérnek bizonyos egykori jelenségek, amik miatt az Ön évtizedekkel ezelőtti dalai most is igencsak aktuálisnak hatnak. Ennek szerzőként örülhet, de mint állampolgár el is keseredhet.

- Nem tudom, hogy emiatt sírjak vagy nevessek. Érzékelem, hogy az Ezek ugyanazok című dal, ami az Illés szekerén című lemezen jelent meg, valamit nagyon eltalált. Úgy érzem, hogy a többi számmal együtt ez az album egy új korszakot nyitott az életemben, pedig azt gondoltam, ez lesz az utolsó nagylemezem. Aztán mégis kellett egy Ráadás, ami szintén jól sikerült. Apám közgazdászként sokat foglalkozott az úgynevezett Kondratyev-féle hosszútávú gazdasági ciklusokkal és matematikai modelleket gyártott hozzájuk. Élete vége felé megosztotta velem azt a gyanúját, hogy a negyven-ötvenévesnél vannak hosszabb, száz vagy akár kétszáz éves ciklusok is. Akik a cikluson belül élnek, ezt nem nagyon érzékelhetik, hiszen benne vannak a folyamatban. Én a Kádár-korszakban eszmélkedtem, és hittem abban, hogy érdemes küzdeni azért, hogy a körülöttem lévő világ megváltozzon. A hatvanas években a rögzített hang versenytársává vált az írott információnak, és a könyvespolcok mellett előkelő helyet foglaltak el a lemezjátszók. A hangrögzítés forradalma visszaadta a dalok ősi erejét, mert az énekelt ritmusos szövegek minden másnál jobban kötődnek az emberi lélekben. Volt némi zenei előképzettségem, tanultam zongorázni és miután műszaki középiskolába jártam, a hangerősítők sem estek távol tőlem. Az elektronika átalakította az akusztikus teret. Elragadott ez a zenei forradalom, ami akkoriban az egész háború utáni generáció ébredésével együtt járt.

- Bíztak abban, hogy a zeneivel együtt valódi forradalmat is lehet csinálni?

- Nagyon sokan érezték úgy, hogy a dalokkal egy olyan forradalom következik, ami ugyan nem használ erőszakot, de mégsem tudja semmilyen erőszak meggátolni a győzelmét.

- Most kikre érti azt, hogy „ezek ugyanazok”? A politikusok mentalitására gondol?

- Nem kizárólag a politikusokra, hanem a magyar uralkodóosztályra gondolok. Spiró György szokta mondani, hogy a magyar polgári forradalom 1848 márciusában elkezdődött, de azóta sem ért véget. Számomra a Kádár rendszer is egy állampárt által irányított rendi társadalom volt, ahol hűbéresek és vazallusok alkották a nomenklatúrát. A rendszerváltás idején a polgári mozgalmak kerültek meghatározó szerepbe, és a köztársaság eszméje egy ideig győztesnek látszott. Most egy olyan korszakba jutottunk, amikor a feudális erők restaurációja zajlik. És az új magyar uralkodóosztály éppen ugyanúgy viselkedik, mint amikor az előző ciklusban hatalmon volt.

- Konkrétan mire gondol?

- A korrupcióra, az urambátyám rendszerre, az elvtelenségre, a megalkuvásra, a szervilizmusra, a lefelé taposásra és a felfelé nyalásra, ami minden, csak nem autonóm polgári magatartásforma. Az ugyanis egyenrangúnak tartja az embereket és így is igyekszik bánni velük. A polgári társadalom alapja a törvény előtti egyenlőség és az emberi jogok tisztelete. És nem nélkülözheti a hatalom megosztását, a sajtó szabadságát, a társulás és gyülekezés szabadságát, az állam és az egyház elválasztását, ezek a törekvések a felvilágosodás óta az európai szellemiség elismert értékei.

- A mostani uralkodóosztály úgy nem sütögethetné a pecsenyéjét, hogy a haladást szolgálja? Miért érdeke az, amit most csinál?

- Szerintem szolgálhatná a haladást és azt gondolom, hogy ezt is kellene tennie.

- Sokan azt gondolták, amikor a Fidesz kétharmaddal nyert, hogy majd közép felé tendál, hiszen már nyugodtan megteheti. Miért nem ez történt?

- Azért nem, mert ezek ugyanazok. Ugyanazzal a mondhatnám, hogy hagyományosnak tekinthető mentalitással.

- Kádár proletár gyerek volt, Orbán mégiscsak Angliában is tanult, miért ugyanaz a mentalitás?

- Minden analógia sántít bizonyos szemszögből. Azt mondta egy nagyon jobboldali barátom, „lásd be, hogy a kommunisták is rendkívül bunkók voltak”. Azt válaszoltam erre, hogy hát belátom. Erre ő azt felelte, hogy „de legalább szégyellték”. És hogy visszajön a bunkóság, az is a feudális rend restaurációjának a következménye.

- De a feudális rendszer nyilvánvalóan rosszabb gazdasági helyzetet hoz annál, mintha lépést tartanánk a korral. Csökönyösen nem értem, hogy ez miért érdeke bárkinek is, hiszen ezen valószínűleg a fent lévők is kevesebbet keresnek.

- Ez nem így van, mert a központosított gazdasági hatalom magára szabja a törvényeket. Akik fent vannak, elvehetik a többségtől az erőforrásokat. Egy zárt rendszer, ami végül azért omlik össze, mert nem tud megváltozni. És akkor felépülhet egy nyitott rendszer, amit manapság liberális demokráciának nevezünk, többpártrendszernek, szabad világnak. Ez felszabadítja a társadalmi energiákat, hogy a változásokra mindig adekvát válaszokat keressen. Ha megszilárdul az intézményrendszere, anélkül tudja a vezető gondolatokat és személyiségeket cserélni, hogy ezzel törést okozzon a társadalom életében. Ha nincs szilárd intézményes biztosíték, akkor megint jönnek a tragikus fordulatok.

- Van már internet, mobiltelefon, pillanatok alatt körbemegy egy-egy hír akár a világon is, a közszolgálati média mégis ugyanazt csinálja, mint a Kádár rendszerben, hogy bizonyos számára kellemetlen információkat elhallgat. De most már valahol csak megjelenik az a hír, amiről nem akarják, hogy napvilágra kerüljön. Ugyanakkor az elhallgatás azóta már jó néhány csatornán és frekvencián, sok tekintetben mégiscsak hatásos, annak ellenére, hogy még inkább kilóg a lóláb, mint régen.

- Ha azt nézzük, hogy a Kádár-rendszer – amely részben még hitt is abban, amit hirdetett – mennyit fordított propagandára, akkor szerintem ennek az aránya sokkal kisebb volt, mint amit manapság a propaganda működtetésére és az agymosásra használnak el a nemzeti energiákból, ahelyett, hogy felzárkóztatásra fordítanák. Ami az oktatásban történik, abban nincs ráció, az egészségügy helyzete katasztrofális. Fel fog nőni egy olyan nemzedék, amelyik szinte elölről kezdi a történetet.

- Megkésve ugyan, de a mi oktatásunk is végre többféle tankönyvet használt, mert rájött arra, hogy a gyerekek is többfélék, ezért nem lehet mindenkire ugyanazt a tananyagot ráhúzni, mert esetleg senkire se passzol. Most pedig megint nyomják az egyféle tananyagot. Ennek használatával esetleg tényleg sikerül olyan embereket kitermelni, akik, mint a birkák, oda mennek, ahová hajtják őket, és megszavazzák azt, amit nekik a közszolgálatban sugallnak?

- Tartok ettől. Az emberek befolyásolhatóak, és a mindenkori hatalom rendelkezésére állnak az eszközök. A művészek hagyományosan valamiféle ellensúlyt képeznek a hatalmi manipulációkkal szemben. A király bolondjának az ősi mese szerint is joga van kimondani az igazságot. Igaz, hogy ő az egyetlen, aki megteheti, de valakinek mégiscsak ki kell mondania.

- Ön ilyen bolondként funkcionál?

- Azt gondolom, hogy valami ilyesmi az én szerepem is, igen. Mint a lelkiismeret, ami néha megszólal, de csak ritkán hallgatunk rá.

- Van különbség aközött, amikor még a szocializmusban a hatalomnak nem tetszőt nyilatkozott a BBC-nek, amiért egy időre fekete báránnyá tették a közszolgálat és a hanglemezgyártás számára, és aközött, hogy most a közszolgálat nem játssza a dalait? Ugyanaz a hatásmechanizmus?

- Alapvetően nagyon hasonló. De a hatvanas években a daloknak sokkal nagyobb jelentőségük volt, hiszen akkor kezdődött a modern tömegkommunikáció világot behálózó elterjedése.

- Akkoriban ami bekerült a tévébe, rendszerint közismertté vált. Azóta a sok csatorna miatt mindinkább rétegződik az előadók közönsége.

- Így van. Attól, hogy mi egy új műfajban először írtunk magyar szövegeket, az Illés hosszú időre nemcsak egy zenekarnak számított, hanem a társadalompolitikai erőtérben is fontos jelenséggé vált. Hogy az Illéshez hogyan viszonyult valaki, nemcsak zenei minőséget jelentett, hanem szemléletet is. A rockzene a hatvanas évektől kezdve kiemelkedett a szórakoztatóiparból, szerény véleményem szerint a mikrobarázdás nagylemezformátum elterjedésével rendkívül progresszív és jelentős műalkotásokat hozott létre.

- Ma hogyan van ez a dalaival kapcsolatban?

- Ma már sokféle formában terjed a világhálón az információ. Az agymosás technikái is kifinomultak, komoly tudománya van a bármire rábeszélő technikáknak. A hatvanas években még szinte spontán módon jöttek létre a nagy hatású produkciók. A dalok voltak az első, széles körben terjedő, sűrített információk, melyek behálózták a világot. A hangzó anyag törte át az írásbeliséget szigorúan ellenőrző cenzúrát.

- Miközben az a rendszer mégiscsak magas kultúrával próbálta „tömni” az embereket. Tévéjátékokkal, hangverseny közvetítésekkel, operafilmekkel, olcsón kapható, színvonalas irodalommal. Míg a mostani rendszer valószínűleg valami miatt ettől tart, és inkább az üres szórakoztatást, a gagyit preferálja.

- Sajnos így van. Az egykori rendszer az információt az elfojtás kontrolljával szabályozta. A számára nem kívánatos tényeket kiiktatta a rendszerből. A mai rendszer felülírja az információt. Ez ősi módszer. Amikor jön egy új hatalmi rendszer, a régi ünnepeket vagy betiltja, vagy felülírja és a maga számára kisajátítja.

- A felülírás akár azt jelenti, hogy álvalóságshowkkal, áltehetség-kutatókkal támad, melyekben olyan zenei elemek is megjelenhetnek, mint amilyeneket önök használnak, csak hatásvadász módon, grandiózusabban, csillogóbban-villogóbban, és persze sokkal kevésbé elgondolkodtatóbban, agymosóan? Ezzel hatástalanítani próbálják például azt, hogy ön kiáll egy szál elektronikus gitárral?

- Igen, de itt nemcsak rólam van szó. Most azért, ha feltűnik valami igazságtartalom, azt nem lehet teljesen elfojtani, meg fog jelenni, a modern információs technika valahol utolérhetővé teszi. De hogy ez ne keltsen feltűnést és ne legyen jelentős hatása, egyes elemeit kiemelve, átalakítva, szétcincálva, sokkal erőteljesebb média sugárzással fölülírják, olyan formában, hogy a jelenség jól összemaszatolva már ne jelentsen komoly kihívást. Ehhez persze arányaiban ugyanolyan erős médiafölény kell, mint amilyen annak idején volt.

- Azt gondolom, ha a késő Kádár korszakban lett volna hetven éves, és ennek alkalmából, ahogy tavasszal a Sportarénában, ad egy jubileumi koncertet, a közszolgálati tévé ezt leadta volna. Tízezer ember előtt még koncertezhet, de jóval nagyobb közönségnek egyelőre senki nem vállalja, hogy közvetítse. Jelent tényleges veszélyt, vagy a koncertjeire úgyis csak azok kíváncsiak, akik körülbelül ugyanazt gondolják, mint ön?

- Azt gyanítom, hogy nem jelentek veszélyt. Azért nem, mert a hatvanas-hetvenes években, a letiltásokkal együtt is, sokkal nagyobb jelentősége volt a dalokba sűrített üzeneteknek. Manapság a zenészek jelentős többsége inkább távol tartja magát a politikailag is értelmezhető gesztusoktól, és a különféle állami támogatások eredményeképpen érzékelhető, hogy a műfaj meg van szelídítve.

- És igencsak elüzletiesítették.

- Én azt is mondanám, hogy ártalmatlanítva van. Rengeteg tehetséges formáció, zenész van, belőlük azokat lehet folyamatosan a felszínen tartani, akik komoly problémát nem jelentenek. Azt a néhányat, aki megpróbál a rendszer számára kényelmetlen hangot megütni, akár ilyen öreg, mint én, akár pár fiatal, azokat el lehet tüntetni. Játszhatnak kis klubokban, az én esetemben még az Arénában is lehet koncertem, és megszólalhatok a Klubrádióban, de máshol már nem nagyon. Azt tapasztalom, hogy a fiatalabb korosztályok jelentős része már azt sem tudja, hogy volt egyszer egy Illés zenekar. Nem kíváncsi arra, hogy mit csináltam negyven-ötven évvel ezelőtt. Azt látja, hogy van egy öreg pasi, egy rezignált nyugger, aki afféle alternatív retró típusú dalokat énekel, amelyekre se táncolni, se szeretkezni, se szórakozni nem lehet. Számukra ez már teljesen érdektelen.

- Ahogy sokuk számára a politika is az.

- Majd kiderül, mennyire kellett volna, hogy érdekelje őket, mert így aztán ők lesznek a történelmi átverés szenvedő alanyai.

- A Koncz Zsuzsának írt dalszövegeiben, ugyanazon a lemezen az is szerepel, muszáj már, hogy jöjjön a változás, és az is, hogy ez még sok idő. Létezhet belátható időn belül kilábalás?

- Azt gondolom, hogy történelmi lehetőséget szalasztott el az ország az elmúlt huszonöt évben. Hogy a lehetőség megvolt, az azért nagyon valószínű, mert van néhány ország, amelyik élt vele és jobban járt, mint mi. Az a félelmem, ahogyan most Magyarország a világ színpadán feltűnik, azt a szerepet és benyomást nagyon sokáig nem lehet majd lemosni magunkról. Felelősséget érzek a hazámért, a nyelvemért, a kultúráért, aminek a teremtménye és a művelője vagyok. Azt szeretném, ha ez a kultúra még sokáig fent maradna. De csak úgy maradhat fent, ha nem zárkózik be, és megfogadja államalapító Szent István királyunk intelmeit, mely szerint az egy nyelvű és egy szokású ország gyenge és esendő. A magyar nemzet legjelesebb alakjai ezt mindig tudták, és ha kisebbségben maradtak is, nem adták fel. Ezért álltak ki, ebbe őrültek bele. Vannak idők, amikor jobban hallgatnak a bölcsek szavára, és hát vannak idők, amikor sajnos bolondoknak tekintik őket.

Szerző
Témák
Bródy János

Bródy János: Manapság visszajön a bunkóság is

Publikálás dátuma
2016.12.24. 08:18
FOTÓ: NÉPSZAVA
Bródy János ikonikus dalszerző és előadó szerint a korrupció, az urambátyám rendszer, az elvtelenség, a megalkuvás, a szervilizmus, a lefelé taposás és a felfelé nyalás minden, csak nem autonóm polgári magatartásforma. Az nem nélkülözheti a hatalom megosztását, a sajtó szabadságát, a társulás és gyülekezés szabadságát, az állam és az egyház elválasztását, ezek a törekvések a felvilágosodás óta az európai szellemiség elismert értékei.

- Nemrég azt nyilatkozta, úgy érzi, most van a fénykorban, most kellene abbahagynia a pályáját. Ez mit jelent?

- Számomra is meglepő és igazán felemelő hangulatú koncertsorozattal telt el ez a jubileumi év, és most megjelent erről egy nagyon elegáns kiállítású DVD kiadvány Bródy70 címmel. De mondhatnék olyan példát, hogy az autók korszakában élünk, nincs szebb és jobb, mint az új autó, a három-négyéveseket már mindenki igyekszik lecserélni. Az öt-hatéveseket nagyon olcsón lehet vásárolni, a tízévest kitolják a roncstelepre, a húszéves pedig már rohad, de ha ötvenéves és még mindig működik, akkor már igen komoly értéket képvisel, afféle oldsmobilként fontos jelképe egy korszaknak.

- Ön minek a jelképe? Mondjuk a Kádár korszaknak?

- A huszadik század második felének. Ami nálunk természetesen a Kádár-korral is összefügg. De nem teljesen azonos, mert a század végére már megváltozott a helyzet. Sokat köszönhetünk az '56-os forradalomnak és annak, hogy miénk volt a lágerben a legvidámabb barakk.

- Abban, hogy fénykorának érezheti a mostanit, nem lehet, hogy a történelem is közrejátszik? Visszatérnek bizonyos egykori jelenségek, amik miatt az Ön évtizedekkel ezelőtti dalai most is igencsak aktuálisnak hatnak. Ennek szerzőként örülhet, de mint állampolgár el is keseredhet.

- Nem tudom, hogy emiatt sírjak vagy nevessek. Érzékelem, hogy az Ezek ugyanazok című dal, ami az Illés szekerén című lemezen jelent meg, valamit nagyon eltalált. Úgy érzem, hogy a többi számmal együtt ez az album egy új korszakot nyitott az életemben, pedig azt gondoltam, ez lesz az utolsó nagylemezem. Aztán mégis kellett egy Ráadás, ami szintén jól sikerült. Apám közgazdászként sokat foglalkozott az úgynevezett Kondratyev-féle hosszútávú gazdasági ciklusokkal és matematikai modelleket gyártott hozzájuk. Élete vége felé megosztotta velem azt a gyanúját, hogy a negyven-ötvenévesnél vannak hosszabb, száz vagy akár kétszáz éves ciklusok is. Akik a cikluson belül élnek, ezt nem nagyon érzékelhetik, hiszen benne vannak a folyamatban. Én a Kádár-korszakban eszmélkedtem, és hittem abban, hogy érdemes küzdeni azért, hogy a körülöttem lévő világ megváltozzon. A hatvanas években a rögzített hang versenytársává vált az írott információnak, és a könyvespolcok mellett előkelő helyet foglaltak el a lemezjátszók. A hangrögzítés forradalma visszaadta a dalok ősi erejét, mert az énekelt ritmusos szövegek minden másnál jobban kötődnek az emberi lélekben. Volt némi zenei előképzettségem, tanultam zongorázni és miután műszaki középiskolába jártam, a hangerősítők sem estek távol tőlem. Az elektronika átalakította az akusztikus teret. Elragadott ez a zenei forradalom, ami akkoriban az egész háború utáni generáció ébredésével együtt járt.

- Bíztak abban, hogy a zeneivel együtt valódi forradalmat is lehet csinálni?

- Nagyon sokan érezték úgy, hogy a dalokkal egy olyan forradalom következik, ami ugyan nem használ erőszakot, de mégsem tudja semmilyen erőszak meggátolni a győzelmét.

- Most kikre érti azt, hogy „ezek ugyanazok”? A politikusok mentalitására gondol?

- Nem kizárólag a politikusokra, hanem a magyar uralkodóosztályra gondolok. Spiró György szokta mondani, hogy a magyar polgári forradalom 1848 márciusában elkezdődött, de azóta sem ért véget. Számomra a Kádár rendszer is egy állampárt által irányított rendi társadalom volt, ahol hűbéresek és vazallusok alkották a nomenklatúrát. A rendszerváltás idején a polgári mozgalmak kerültek meghatározó szerepbe, és a köztársaság eszméje egy ideig győztesnek látszott. Most egy olyan korszakba jutottunk, amikor a feudális erők restaurációja zajlik. És az új magyar uralkodóosztály éppen ugyanúgy viselkedik, mint amikor az előző ciklusban hatalmon volt.

- Konkrétan mire gondol?

- A korrupcióra, az urambátyám rendszerre, az elvtelenségre, a megalkuvásra, a szervilizmusra, a lefelé taposásra és a felfelé nyalásra, ami minden, csak nem autonóm polgári magatartásforma. Az ugyanis egyenrangúnak tartja az embereket és így is igyekszik bánni velük. A polgári társadalom alapja a törvény előtti egyenlőség és az emberi jogok tisztelete. És nem nélkülözheti a hatalom megosztását, a sajtó szabadságát, a társulás és gyülekezés szabadságát, az állam és az egyház elválasztását, ezek a törekvések a felvilágosodás óta az európai szellemiség elismert értékei.

- A mostani uralkodóosztály úgy nem sütögethetné a pecsenyéjét, hogy a haladást szolgálja? Miért érdeke az, amit most csinál?

- Szerintem szolgálhatná a haladást és azt gondolom, hogy ezt is kellene tennie.

- Sokan azt gondolták, amikor a Fidesz kétharmaddal nyert, hogy majd közép felé tendál, hiszen már nyugodtan megteheti. Miért nem ez történt?

- Azért nem, mert ezek ugyanazok. Ugyanazzal a mondhatnám, hogy hagyományosnak tekinthető mentalitással.

- Kádár proletár gyerek volt, Orbán mégiscsak Angliában is tanult, miért ugyanaz a mentalitás?

- Minden analógia sántít bizonyos szemszögből. Azt mondta egy nagyon jobboldali barátom, „lásd be, hogy a kommunisták is rendkívül bunkók voltak”. Azt válaszoltam erre, hogy hát belátom. Erre ő azt felelte, hogy „de legalább szégyellték”. És hogy visszajön a bunkóság, az is a feudális rend restaurációjának a következménye.

- De a feudális rendszer nyilvánvalóan rosszabb gazdasági helyzetet hoz annál, mintha lépést tartanánk a korral. Csökönyösen nem értem, hogy ez miért érdeke bárkinek is, hiszen ezen valószínűleg a fent lévők is kevesebbet keresnek.

- Ez nem így van, mert a központosított gazdasági hatalom magára szabja a törvényeket. Akik fent vannak, elvehetik a többségtől az erőforrásokat. Egy zárt rendszer, ami végül azért omlik össze, mert nem tud megváltozni. És akkor felépülhet egy nyitott rendszer, amit manapság liberális demokráciának nevezünk, többpártrendszernek, szabad világnak. Ez felszabadítja a társadalmi energiákat, hogy a változásokra mindig adekvát válaszokat keressen. Ha megszilárdul az intézményrendszere, anélkül tudja a vezető gondolatokat és személyiségeket cserélni, hogy ezzel törést okozzon a társadalom életében. Ha nincs szilárd intézményes biztosíték, akkor megint jönnek a tragikus fordulatok.

- Van már internet, mobiltelefon, pillanatok alatt körbemegy egy-egy hír akár a világon is, a közszolgálati média mégis ugyanazt csinálja, mint a Kádár rendszerben, hogy bizonyos számára kellemetlen információkat elhallgat. De most már valahol csak megjelenik az a hír, amiről nem akarják, hogy napvilágra kerüljön. Ugyanakkor az elhallgatás azóta már jó néhány csatornán és frekvencián, sok tekintetben mégiscsak hatásos, annak ellenére, hogy még inkább kilóg a lóláb, mint régen.

- Ha azt nézzük, hogy a Kádár-rendszer – amely részben még hitt is abban, amit hirdetett – mennyit fordított propagandára, akkor szerintem ennek az aránya sokkal kisebb volt, mint amit manapság a propaganda működtetésére és az agymosásra használnak el a nemzeti energiákból, ahelyett, hogy felzárkóztatásra fordítanák. Ami az oktatásban történik, abban nincs ráció, az egészségügy helyzete katasztrofális. Fel fog nőni egy olyan nemzedék, amelyik szinte elölről kezdi a történetet.

- Megkésve ugyan, de a mi oktatásunk is végre többféle tankönyvet használt, mert rájött arra, hogy a gyerekek is többfélék, ezért nem lehet mindenkire ugyanazt a tananyagot ráhúzni, mert esetleg senkire se passzol. Most pedig megint nyomják az egyféle tananyagot. Ennek használatával esetleg tényleg sikerül olyan embereket kitermelni, akik, mint a birkák, oda mennek, ahová hajtják őket, és megszavazzák azt, amit nekik a közszolgálatban sugallnak?

- Tartok ettől. Az emberek befolyásolhatóak, és a mindenkori hatalom rendelkezésére állnak az eszközök. A művészek hagyományosan valamiféle ellensúlyt képeznek a hatalmi manipulációkkal szemben. A király bolondjának az ősi mese szerint is joga van kimondani az igazságot. Igaz, hogy ő az egyetlen, aki megteheti, de valakinek mégiscsak ki kell mondania.

- Ön ilyen bolondként funkcionál?

- Azt gondolom, hogy valami ilyesmi az én szerepem is, igen. Mint a lelkiismeret, ami néha megszólal, de csak ritkán hallgatunk rá.

- Van különbség aközött, amikor még a szocializmusban a hatalomnak nem tetszőt nyilatkozott a BBC-nek, amiért egy időre fekete báránnyá tették a közszolgálat és a hanglemezgyártás számára, és aközött, hogy most a közszolgálat nem játssza a dalait? Ugyanaz a hatásmechanizmus?

- Alapvetően nagyon hasonló. De a hatvanas években a daloknak sokkal nagyobb jelentőségük volt, hiszen akkor kezdődött a modern tömegkommunikáció világot behálózó elterjedése.

- Akkoriban ami bekerült a tévébe, rendszerint közismertté vált. Azóta a sok csatorna miatt mindinkább rétegződik az előadók közönsége.

- Így van. Attól, hogy mi egy új műfajban először írtunk magyar szövegeket, az Illés hosszú időre nemcsak egy zenekarnak számított, hanem a társadalompolitikai erőtérben is fontos jelenséggé vált. Hogy az Illéshez hogyan viszonyult valaki, nemcsak zenei minőséget jelentett, hanem szemléletet is. A rockzene a hatvanas évektől kezdve kiemelkedett a szórakoztatóiparból, szerény véleményem szerint a mikrobarázdás nagylemezformátum elterjedésével rendkívül progresszív és jelentős műalkotásokat hozott létre.

- Ma hogyan van ez a dalaival kapcsolatban?

- Ma már sokféle formában terjed a világhálón az információ. Az agymosás technikái is kifinomultak, komoly tudománya van a bármire rábeszélő technikáknak. A hatvanas években még szinte spontán módon jöttek létre a nagy hatású produkciók. A dalok voltak az első, széles körben terjedő, sűrített információk, melyek behálózták a világot. A hangzó anyag törte át az írásbeliséget szigorúan ellenőrző cenzúrát.

- Miközben az a rendszer mégiscsak magas kultúrával próbálta „tömni” az embereket. Tévéjátékokkal, hangverseny közvetítésekkel, operafilmekkel, olcsón kapható, színvonalas irodalommal. Míg a mostani rendszer valószínűleg valami miatt ettől tart, és inkább az üres szórakoztatást, a gagyit preferálja.

- Sajnos így van. Az egykori rendszer az információt az elfojtás kontrolljával szabályozta. A számára nem kívánatos tényeket kiiktatta a rendszerből. A mai rendszer felülírja az információt. Ez ősi módszer. Amikor jön egy új hatalmi rendszer, a régi ünnepeket vagy betiltja, vagy felülírja és a maga számára kisajátítja.

- A felülírás akár azt jelenti, hogy álvalóságshowkkal, áltehetség-kutatókkal támad, melyekben olyan zenei elemek is megjelenhetnek, mint amilyeneket önök használnak, csak hatásvadász módon, grandiózusabban, csillogóbban-villogóbban, és persze sokkal kevésbé elgondolkodtatóbban, agymosóan? Ezzel hatástalanítani próbálják például azt, hogy ön kiáll egy szál elektronikus gitárral?

- Igen, de itt nemcsak rólam van szó. Most azért, ha feltűnik valami igazságtartalom, azt nem lehet teljesen elfojtani, meg fog jelenni, a modern információs technika valahol utolérhetővé teszi. De hogy ez ne keltsen feltűnést és ne legyen jelentős hatása, egyes elemeit kiemelve, átalakítva, szétcincálva, sokkal erőteljesebb média sugárzással fölülírják, olyan formában, hogy a jelenség jól összemaszatolva már ne jelentsen komoly kihívást. Ehhez persze arányaiban ugyanolyan erős médiafölény kell, mint amilyen annak idején volt.

- Azt gondolom, ha a késő Kádár korszakban lett volna hetven éves, és ennek alkalmából, ahogy tavasszal a Sportarénában, ad egy jubileumi koncertet, a közszolgálati tévé ezt leadta volna. Tízezer ember előtt még koncertezhet, de jóval nagyobb közönségnek egyelőre senki nem vállalja, hogy közvetítse. Jelent tényleges veszélyt, vagy a koncertjeire úgyis csak azok kíváncsiak, akik körülbelül ugyanazt gondolják, mint ön?

- Azt gyanítom, hogy nem jelentek veszélyt. Azért nem, mert a hatvanas-hetvenes években, a letiltásokkal együtt is, sokkal nagyobb jelentősége volt a dalokba sűrített üzeneteknek. Manapság a zenészek jelentős többsége inkább távol tartja magát a politikailag is értelmezhető gesztusoktól, és a különféle állami támogatások eredményeképpen érzékelhető, hogy a műfaj meg van szelídítve.

- És igencsak elüzletiesítették.

- Én azt is mondanám, hogy ártalmatlanítva van. Rengeteg tehetséges formáció, zenész van, belőlük azokat lehet folyamatosan a felszínen tartani, akik komoly problémát nem jelentenek. Azt a néhányat, aki megpróbál a rendszer számára kényelmetlen hangot megütni, akár ilyen öreg, mint én, akár pár fiatal, azokat el lehet tüntetni. Játszhatnak kis klubokban, az én esetemben még az Arénában is lehet koncertem, és megszólalhatok a Klubrádióban, de máshol már nem nagyon. Azt tapasztalom, hogy a fiatalabb korosztályok jelentős része már azt sem tudja, hogy volt egyszer egy Illés zenekar. Nem kíváncsi arra, hogy mit csináltam negyven-ötven évvel ezelőtt. Azt látja, hogy van egy öreg pasi, egy rezignált nyugger, aki afféle alternatív retró típusú dalokat énekel, amelyekre se táncolni, se szeretkezni, se szórakozni nem lehet. Számukra ez már teljesen érdektelen.

- Ahogy sokuk számára a politika is az.

- Majd kiderül, mennyire kellett volna, hogy érdekelje őket, mert így aztán ők lesznek a történelmi átverés szenvedő alanyai.

- A Koncz Zsuzsának írt dalszövegeiben, ugyanazon a lemezen az is szerepel, muszáj már, hogy jöjjön a változás, és az is, hogy ez még sok idő. Létezhet belátható időn belül kilábalás?

- Azt gondolom, hogy történelmi lehetőséget szalasztott el az ország az elmúlt huszonöt évben. Hogy a lehetőség megvolt, az azért nagyon valószínű, mert van néhány ország, amelyik élt vele és jobban járt, mint mi. Az a félelmem, ahogyan most Magyarország a világ színpadán feltűnik, azt a szerepet és benyomást nagyon sokáig nem lehet majd lemosni magunkról. Felelősséget érzek a hazámért, a nyelvemért, a kultúráért, aminek a teremtménye és a művelője vagyok. Azt szeretném, ha ez a kultúra még sokáig fent maradna. De csak úgy maradhat fent, ha nem zárkózik be, és megfogadja államalapító Szent István királyunk intelmeit, mely szerint az egy nyelvű és egy szokású ország gyenge és esendő. A magyar nemzet legjelesebb alakjai ezt mindig tudták, és ha kisebbségben maradtak is, nem adták fel. Ezért álltak ki, ebbe őrültek bele. Vannak idők, amikor jobban hallgatnak a bölcsek szavára, és hát vannak idők, amikor sajnos bolondoknak tekintik őket.

Szerző
Témák
Bródy János