Nobu

Itt legfeljebb egy talponállónak vagy egy házi kifőzdének tudnánk reklámot csinálni. Aki ezt a lapot olvassa, az életben nem jut el a Nobu nevű luxusétterembe. Így hát leírjuk a nevét annak a helynek, amely egyszerre van a Kempinski szállodában és Andy Vajna érdekeltségében, s talán ezért is, hogy ott, és nem egy eldugott irodában, vagy tágas magánlakás dolgozószobájában találkozott csütörtökön Németh Sándor, az ATV tulajdonosa, Habony Árpád - akinek kormányfő főtanácsadói szerepéről csak annyit tudni, hogy titkos - és maga a filmcézár, a TV2 tulajdonosa. Az az ember, aki éppen a paprikás krumpliját kevergeti - benne a kormányfő karácsonyi ajándékutalvány virslijével -, erre megvonja a vállát. Na és, mi van abban, ha az elit együtt ebédel.

Minden látszat ellenére azt gondoljuk, ez egy normális ország. Vagy legalább is maradt benne még annyi normalitás, hogy egy ilyen vállveregetős ebédet normálisnak lásson. Még akkor is, ha az életlen képen, amely a Nobuban készült, a homlokok gondterhelten ráncosak. Még akkor is, ha maga Juhász Péter, az Együtt alelnöke mindjárt bizonyítékot lát benne arra, hogy beigazolódott, amit Friderikusz Sándor korábban mondott az ATV belső életének borzalmairól. Állami támogatások, menekültek elleni uszítás és az ellenzék hamis színben való feltüntetése volt a menü, mondja Juhász nem túl csillogóan, mi pedig, akik még nem süllyedtünk egzisztenciálisan az ünnepi paprikás krumpli mélyére, vállvonogatás helyett hajlamosak volnánk mindenféle összeesküvésre gondolni. Hogy nyúltagyunkban összeérjen Friderikusz hátsóudvari beszámolója az ATV képernyőjén látottakkal, a menekült-ellenes és az ország gyarapodik kormánykampány az ATV képernyőjén utolsó napjait töltő Kálmán Olga nem éppen őszinte mosolyával, meg azzal, hogy Havas Henrik is betévedt magánlátogatásra Simicska Lajos Hír TV-jébe ("hülyeség", kommentált), Rónai Egon és Beleznay Endre csábítgatásával, és hát most itt ez az ebéd, amiről fejvakargatva meditálunk: most tényleg kovácsolják ezt a Simicska elleni médiaabroncsot, vagy az van, amit a tévétulajdonos hírigazgató fia állít: "az ATV nem kíván a kormány szócsöve lenni."

A kutyát nem érdekelné a luxushely hiábavaló, ámde teljesen felesleges irigységén kívül a nagyfejűek közös diétája, ha maga a hatalom nem ültette volna el a paprikás krumplira még éppen nem szoruló értelmiségi fejekbe a gyanút és a bizalmatlanságot mindennel szemben, aminek bármi köze lehet a kormányzathoz. Mert hát, amit az idén csak a médiában láttunk, meglehetősen gyanakvóvá tett bennünket. A hatalom, miközben sajtószabadságról és szabad piacról hazudozik, gyakorlatilag megszállta a magyar nyilvánosságot. Ott tartunk, hogy vadászni kell néhány őszinte szóra. A nyilvánosság elvesztése miatti tiltakozásnak pedig alig van nyoma, pedig azt a hazugságot, amit ebben a konyhában a vezérlő koponyák kifőztek, kajáljuk mindannyian reggel, délben, este, és nincs olyan távol a hétköznapjainktól, mint a megfoghatatlan felcsúti gázszerelő, aki a magyar szabad piac dicsőségére halmozza igencsak szerteágazó vagyonát. Ott tartunk, hogy okkal vagy ok nélkül egy egyszerű ebédben is világméretű összeesküvést látunk, a maradék nyilvánosság ezt csócsálja anélkül, hogy maga a csócsálás tárgya emészthetőbbnek tűnne mint a krumplipaprikás. És, amíg emészthetőbbnek nem tűnik, aligha fog bármi történni.

Mielőtt belefeledkeznénk abba, amint az ország két táborra szakadt nemzete azt kutatja, milyen összeesküvést szövöget a másik, emlékeztessünk arra, a Nobu japán férfinév. Mint ilyen, annyit tesz, hűség, hit. A kérdés, kihez, mihez? Egyebekben több mindent jelent. Többek között azt: eldug, eltakar. Ami legalábbis gyanús. Aztán daganatot is, amely gyógyír híján halálosan el tud terjedni az emberben. Akkor is, ha amúgy teljesen normálisnak tűnik.

Szerző

Ünnepi jókívánságok

Noha magyar labdarúgópályán már majd’ két teljes hete nem rúgtak labdába az élvonal képviselői, izgalom és történés az ünnepeket megelőző hétre is jutott a játék hazai változatát kedvelőknek.

Ismert: hétfő este a bajnokság őszi idényében alulteljesítő, jelenleg 10. helyezett Debreceni VSC vezetősége egyheti gondolkodás után végül megerősítette pozíciójában a csapat vezetőedzőjét, Leonel Pontest, kedden pedig hivatalosan is bejelentette a debreceniekkel azonos pontszámmal álló, már kieső helyen szerénykedő MTK vezetése, hogy az eredménytelenségre való tekintettel a fővárosi együttes élén Teodoru Vasziliszt Tamási Zsolt váltja vezetőedzőként. Szerdán eldőlt, hogy a korábbi többszörös NB I.-es gólkirály, az ősszel egyedüli magyarként a Bajnokok Ligájában szereplő Nikolics Nemanja – sokak szerint tehetségéhez mérten, pályafutása szempontjából nem a legmegfelelőbb országba – az Egyesült Államokba szerződik, csütörtökön pedig pont került Pintér Attila hetek óta sejthető csapatváltásának végére: a volt szövetségi kapitány mezőkövesdi állását másodosztályú feladatra cserélte. Méghogy holtszezon!

Miközben egy-egy meghökkentő – mondjuk ki: inkább anyagi érdekek által vezérelt – csapatváltás nemzetközi futballvilágban sem példátlan (lásd a lap alján: Oscar Kínába megy), állandósulni látszik a tendencia, mely szerint a magyar futball reprezentánsai, ha nem hazai berkeken belül váltanak, választásukkal egyszerűen leradírozzák magukat az európai futballtérképről. Mindezt persze nem mindig önszántukból: még ha az aktuális alanyok részéről titkon volna is kereslet egy-egy jobb lehetőségre, sportszakmai előrelépéssel kecsegtető ajánlatok közül sajnos a legritkább esetekben válogathatnak (emlékeztetőül: Dzsudzsák Balázsért egy sikeresnek ítélhető Európa-bajnokság után sem kapkodtak a kérők). Így, jobb híján, ha váltásra kerül a sor, a „mi asztalunkon” többnyire marad a telinek tetsző, szakmailag mégis félig üres pohár.

Régóta tudható, így nem újdonság, hogy a magyar csapatok és labdarúgók pozitívabb megítéléséhez elsősorban rendszeres eredményesség szükséges. Mi mást is kívánhatna a magyar futball barátja az évzáró ünnepek meghitt, ünnepélyes hangulatában, mint jobb játékot, több nézőt és az Eb-eufóriához hasonló örömöket klubszinten is: egy olyan évet, amelynek végén a népszerű csatár nem másik kontinensre, hanem egy olyan országba igazol, ahol hétről hétre fejlődhet.

Szerző

Ünnepi jókívánságok

Noha magyar labdarúgópályán már majd’ két teljes hete nem rúgtak labdába az élvonal képviselői, izgalom és történés az ünnepeket megelőző hétre is jutott a játék hazai változatát kedvelőknek.

Ismert: hétfő este a bajnokság őszi idényében alulteljesítő, jelenleg 10. helyezett Debreceni VSC vezetősége egyheti gondolkodás után végül megerősítette pozíciójában a csapat vezetőedzőjét, Leonel Pontest, kedden pedig hivatalosan is bejelentette a debreceniekkel azonos pontszámmal álló, már kieső helyen szerénykedő MTK vezetése, hogy az eredménytelenségre való tekintettel a fővárosi együttes élén Teodoru Vasziliszt Tamási Zsolt váltja vezetőedzőként. Szerdán eldőlt, hogy a korábbi többszörös NB I.-es gólkirály, az ősszel egyedüli magyarként a Bajnokok Ligájában szereplő Nikolics Nemanja – sokak szerint tehetségéhez mérten, pályafutása szempontjából nem a legmegfelelőbb országba – az Egyesült Államokba szerződik, csütörtökön pedig pont került Pintér Attila hetek óta sejthető csapatváltásának végére: a volt szövetségi kapitány mezőkövesdi állását másodosztályú feladatra cserélte. Méghogy holtszezon!

Miközben egy-egy meghökkentő – mondjuk ki: inkább anyagi érdekek által vezérelt – csapatváltás nemzetközi futballvilágban sem példátlan (lásd a lap alján: Oscar Kínába megy), állandósulni látszik a tendencia, mely szerint a magyar futball reprezentánsai, ha nem hazai berkeken belül váltanak, választásukkal egyszerűen leradírozzák magukat az európai futballtérképről. Mindezt persze nem mindig önszántukból: még ha az aktuális alanyok részéről titkon volna is kereslet egy-egy jobb lehetőségre, sportszakmai előrelépéssel kecsegtető ajánlatok közül sajnos a legritkább esetekben válogathatnak (emlékeztetőül: Dzsudzsák Balázsért egy sikeresnek ítélhető Európa-bajnokság után sem kapkodtak a kérők). Így, jobb híján, ha váltásra kerül a sor, a „mi asztalunkon” többnyire marad a telinek tetsző, szakmailag mégis félig üres pohár.

Régóta tudható, így nem újdonság, hogy a magyar csapatok és labdarúgók pozitívabb megítéléséhez elsősorban rendszeres eredményesség szükséges. Mi mást is kívánhatna a magyar futball barátja az évzáró ünnepek meghitt, ünnepélyes hangulatában, mint jobb játékot, több nézőt és az Eb-eufóriához hasonló örömöket klubszinten is: egy olyan évet, amelynek végén a népszerű csatár nem másik kontinensre, hanem egy olyan országba igazol, ahol hétről hétre fejlődhet.

Szerző