Képmutatás

A magyar kormány és egyházaink viszonya kicsit olyan, mint amikor Karinthy Frigyes Tanár úr kérem című felülmúlhatatlan művében a jó tanuló, azaz Steinmann, a grófnő felel. „Félszavakban beszélnek egymással, értik egymást, lassanként intim dialógus alakul ki a tanár és a jó tanuló közt: mi már nem is értjük, ez az ő kettejük dolga, két rokon lélek, mely itt előttünk egyesül, a differenciálegyenletnek éteri légkörében. Egy mondat közepén eszmél rá a tanár, hogy miért is beszélgetnek ők, hogy ez felelés, az előmenetel megítélése.” A kormány is összekacsint az egyházakkal, odaad nekik pár iskolát (aminek azért sokan nem örültek annyira a katolikus egyház vezetésében), növeli az állami támogatást, mindent elkövet azért, hogy ezt a viszonyt senki és semmi se árnyékolhassa be. Még arra is odafigyel, hogy a legfőbb közjogi méltóságok között legalább egy katolikus is maradjon.

Látszólag minden tökéletes a magyar kormány és az egyházak között. Ha azonban Budapest és a Vatikán, illetve Ferenc pápa kapcsolatát vesszük alapul, akkor már jóval árnyaltabb a kép.

Tapasztalatból tudjuk, sok mindent el lehet adni a magyar közvéleménynek. Egy korábbi miniszterelnök egykor részletesen beszámolt arról, miről tárgyalt II. János Pállal, miket mondott neki a magyar viszonyokról a katolikus egyház feje, miközben a lengyel származású egyházfő a vizit idején konkrétan már beszélni sem tudott. De nincs ez másként manapság sem. Amikor 2013 szeptemberében Áder János köztársasági elnök 2016-ra Magyarországra invitálta Ferenc pápát, s az egyházfő el is fogadta a meghívást, a jobboldali sajtó lelkesen írta, hogy 2016 a pápalátogatás éve lesz. Készpénznek vették, hogy Ferenc pápa Magyarország vendége lesz, nem törődve azzal a nem éppen elhanyagolható ténnyel, hogy a mindenkori pápa a protokoll szerint rendre ígéretet tesz arra, ellátogat vendégének országába, programját azonban sosem évekkel az adott esztendő előtt állítják össze. 2013-ban tehát senki sem tudhatta, tényleg eljön-e a pápa, de akkor el lehetett hitetni az emberekkel, hogy ennyire szívén viseli a budapesti vizit sorsát.

Végül nem jött el. De mostanság talán nem is lenne annyira szívesen látott vendég. A menekültválság kitörése óta már a kormány sem leplezi, hogy nem kedveli a pápát, egy újságíró személyében nehéztüzérséggel is támadta, más kérdés: az itthoni harcias hangok nemzetközi viszonylatban annyira jelentéktelenek, hogy el sem nagyon jutnak a határokon túlra. Ha pedig a pápa mégis értesülne arról, hogy itthon a kormánypárti sajtó miként jellemzi, élhetünk a gyanúperrel: nem sokat törődne vele. Ferenc ugyanis ragaszkodik az elveihez, ahhoz, hogy a keresztények segítsenek a társadalom kirekesztettjein, legyenek szolidárisak. A pápa nem politikus, aki úgy váltogatja a véleményét, hogy az mindig elnyerje nyája tetszését. Ő a világ lelkiismerete. Arról nem ő tehet, hogy sok politikus nem hajlandó elszámolni saját lelkiismeretével sem.

Ha valaki lelkiekben, vagy életvitelben képtelen megfelelni egyháza, vagy vallási vezetője tanításának, bevetheti a titkos fegyvert, s elkezdi harsogni, nála senki sem hisz jobban Istenben. Az igazán vallásosak erre ingathatják a fejüket, hiszen a hit nem verseny, azt mindenki magában éli meg, a képmutatás netovábbja ezzel kérkedni. Azt azonban megszokhattuk, hogy nagyotmondásban, s látványos megoldásokban a mostani kormány minden korábbi fölé nő. Létrehozták például a keresztényüldözés-ellenes helyettes államtitkárságot 930 milliós költségvetéssel. A kormánypárti lapok is egyre több teret szentelnek a keresztényüldözés témakörének, amivel két legyet is lehet ütni egy csapásra. Egyrészt ugyanis a kormány tagjai megint verhetik a mellüket, mennyire vallásosak, másrészt lehet utalni arra, hogy nőttön nő az iszlám-veszély, s lám, ez is azt bizonyítja, hogy a kabinet menekültpolitikája, amely elutasítja a pápa által oly sokszor hangoztatott szolidaritást és befogadást, kezdettől fogva helyes volt.

Visszaüthet ez a stratégia. A keresztényüldözés nagyon is komolyan veendő probléma. Olyan jelenség, amelyet nem lenne szabad kampánytémává megtenni. Az Open Doors nevű keresztény segélyszervezet 2016 januárjában napvilágot látott elemzésében 100 millióra becsülte a világban üldözött keresztények számát, ami az Iszlám Állam térnyerése óta ugrott meg. Később más szakértők kételkedésüket fejezték ki a számokkal kapcsolatban, de az biztos, hogy a világban több tízmillió keresztényt üldöznek a hite miatt. Ugyanakkor kontraproduktív itthon folyvást keresztényüldözést emlegetni: éppen a keresztény egyházakat teszi ellenszenvessé még sok hívő számára is.

A cél a kereszténység, a vallás kisajátítása, hogy a kormány azt ismételgesse: nincs joga más politikai erőnek, szervezetnek hitbéli kérdésről beszélni, mert ez csak a kabinet kiváltsága. Hogy is írta Karinthy Steinmannról? „… roppant érdeklődéssel figyeli a következő felelő szánalmas dadogását: egy szónál gúnyosan és diszkréten elmosolyodik, és a tanár tekintetét keresi lopva, hogy még egyszer összenézzen vele, és a tanár lássa, hogy ő, bár nem szól, arcizma se rándul: e gúnyos mosolyban jelezni óhajtja, mennyire tisztában van vele, milyen marhaságot mondott a felelő, és hogy mit kellett volna felelnie.”