A Kaliforniai álom láttán eltűnődhetünk azon, ki merészelné ma hőseit dalolva-táncolva Los Angeles csillagos egébe emelni holdfényes éjszakán? A röhejesség veszélye nélkül? Damien Chazelle merészelte, és nem hogy nem nevetséges, amit csinál, hanem éppen örömtelien édes és szeretnivaló. Előző filmje, a Whiplash kegyetlen keménysége után csupa meglepetés az a musical, amelyben merészen gyúrja össze a modern mait a 60-as évek aranykori álomgyárával, s amelyben két nem professzionális énekes-táncost választ énekes-táncos főszerepre.
Elképesztő varázslat, amit Chazelle véghezvisz: könnyes filmközhelyekből épít költészetet. Csupa napfénybe vonja történetét, amelyen azonban átüt a szomorkás valóság. Tiszteleg a nagy klasszikus musicaleket jegyző álomgyári mozizás előtt, de közben fanyar pillantással fogja át az álmok valóra válásának valódi módját. Most is, akárcsak a nagyszerű Whiplashben, a zene, a szerelem, a művészet áll története középpontjában, s az a mindent elsöprő, kompromisszumokat nem ismerő szenvedély, amely az igazi művészetet élteti. Márpedig a szerelem rendszerint kompromisszummal jár, és mert ez egy romantikus történet, lehet választani szerelem és álom között.
A Kaliforniai álom hősei választanak, de addig dalolnak, táncolnak, mennyekben keringőznek, de mindenekelőtt kitartóan kergetik az álmukat. Mia – a hihetetlenül nagy szemű Emma Stone - színésznői karrierről álmodik, Sebastian – a most is átható pillantású Ryan Gosling – zongoristaként a free-jazz improvizációs stílusát szeretné ismét jogaiba visszahelyezni. Ezért is autóznak mind a ketten kora reggel Los Angeles felé a gyorsforgalmin. Itt – vehetjük akár metaforának is – egymást még nem ismerve, beragadnak a dugóba.
Chazelle a kettőjük között kibomló szerelem meséjében is ravaszul követi a hollywoodi nagykönyv szabályait. Mielőtt beleszeretnek egymásba, először összevesznek, durván beszólnak a másiknak. A frenetikusan induló film nyitányaként a dugóba ragadt több száz kocsiból kiszállnak az utasok, csupa fiatal és egy olyan táncos dalos jelenetet vágnak le, hogy a néző leejti az állát. Magától a jelenet dinamizmusától, meg attól, hogy hirtelenjében nem tudja hová tenni a hétköznapiból álomgyári táncba átcsapó képet. Mia egy szerepkönyvbe merülve elfelejt indulni, Sebastian macsósan rádudál, majd bemutatnak egymásnak. Aznap egy étteremben futnak össze, A fiút éppen kirúgja a tulaj (JK Simmons a Whiplashből!), mert lágy „liftzene” helyett jazz-improvizációkkal háborgatja az elegáns jónépet.
Az induló jelenetben soktucatnyi utas látványos tánccal tölti ki a közlekedési dugó miatt rájuk mért várakozási időt Los Angeles felé
Mia együttérzően barátkozni akar, a fiú durván félrelöki elrohantában. Aztán visszafordul, csók, kész a szerelemre lobbanás. Jöhet az első éjszakai sétába foglalt táncos-dalos jelenet a holdfényes Los Angelesre rálátva. Hát ilyen fanyarul édes (vagy pimasz?) az álomgyári románc Chazelle fogalmazásában. A történet köznapian valóságos, leszámítva a színek feltűnő elevenségét, nincs musicales csicsázás, és ebbe a hétköznapiságba úgy csúsznak be a dalok meg a táncok, mintha mindig is oda tartoztak volna.
Chazelle érzékelteti, hogy mindketten a művészi álmaik megszállottjai. Mia az egyik nagy filmstúdió büféjében főzi a kávét, karrierre vágyik, álmainak megvalósításában reménykedve szorgalmasan jár meghallgatásokra. Amikor találkoznak Sebastiannel, már egyre reménytelenebb, mert alig fog bele egy monológjába, a meghallgatók már félbe is szakítják. A film láthatóan nagyon rossz véleménnyel van a futószalagon folyó hollywoodi meghallgatásokról, ami jó kis fricska. Végül Mia csak azt kívánja, egyszer mondhassa végig a legalább a mondatot. Sebastian beáll egy jazz-rock bandába és továbbra fűti a vágy, hogy jazz-klubot nyisson. Olyan helyet akar, ahol a free-jazz, az improvizálás végre szabad teret nyerhet. A saját álmaikat kergetve igyekeznek a másik álmát valóra váltani. Mia a fiú tanácsára monodrámát ír magának, s amikor az előadásra jóformán csak az ismerősök jönnek el, a fiú tartja benne a lelket.
És ahogy az a mesében szokott lenni, váratlanul megváltozik minden. Miáról egy csapásra kiderül, hogy tehetséges, Sebastiant egy jó zenész csapat hosszú turnéra hívja. Chazelle a Whiplashben a művészi álom megvalósításának kegyetlenségét igazi, fizikai kínok eltűrésével is érzékelteti. A Kaliforniai álom másként mutatja a szenvedélyes akarás árát. Itt az a tét, hogy megtartható-e egyszerre a két szenvedély, a szerelem és a művészi vágyálom. És hőseink kétségek nélkül választanak. Könnyed, elegáns, játékos a mese vége is, ravaszul mutatja benne magát a boldogság, de nem erre mondjuk, hogy happy end.
A film napsugaras atmoszférájának titka a rendező érzékenységében és a film két olyan végtelenül szeretetre méltó játékosának belső gazdagságában rejlik, mint amilyen Emma Stone és Ryan Gosling. Amellett, hogy szeretni valóak, a legintelligensebb színészek közé tartoznak. Stone legutóbb a Birdmanben bűvölt el, a főhős lázongó lányaként egy egész nemzedék megbántottságát érzékeltette a provokatív fruska figurájában. Miaként nem jobb, hanem más. Énekel, táncol és meggyőz, hogy ezt is tudja. Ennél fontosabb, hogy érezteti, az álma nem holmi hiú hóbort, hanem a művészet szenvedélyes akarása.
Goslingról rég tudjuk, mindent el tud játszani, a kókler nyomozót is akár, nem csak az őrült sebességmániást. Az hogy énekel és táncol egy romantikus musicalben, természetes, de hogy ráadásul zongorázik is, az újabb teljesítmény. Az ő figurájában mindig van valami titokzatos és mélabús. Most is nagyon erős kisugárzása, s most éppen abban a formában, ami egy jazz zenészhez illik. Társaságukban jó a búcsú a magunk mögött hagyott évtől: szilveszteri napsütés.
(Kaliforniai álom *****)
