Év végi mérlegem

Publikálás dátuma
2016.12.31 08:42
FOTÓ: FORTEPAN
Fotó: /

Elérkeztem abba a korba, amikor minden új nap ajándék. Ilyenkor fokozott figyelemmel kell a múlt felé fordulni, nehogy a hátralévő időben újabb hibákat kövessünk el, s így lerontsuk, ami jó, hasznos volt. Miközben folyik a pezsgő, harsognak a trombiták, be kell pillantanunk lelkünk zugába, felvetve a kérdést: ha adatik még időnk, hogyan tovább.

Ami feledhető

Évek óta hazugságok, ferdítések hálójában élünk. Az ország első embere mondta: ne arra figyeljünk, amit kijelent, hanem amit cselekszik. Trónra emelte a hazugságot, a valóság meghamisítását, elkendőzését, s ebben lelkes követőkre talált. Minél inkább eltávolodik valamelyik közvetlen munkatársa a valóságtól, annál hevesebben védelmezi, mint a mester a tanítványt. Megszokott, hogy egy hatalmasság kapásból hazudik, s ha rajtakapják, ismét így cselekszik, hiszen nem eshetik bántódása. „Ne hazudj!” – mondja a Tízparancsolat. „Nyugodtan hazudhatsz!” – így módosult a tiltás. Ennek jegyében hitetnék el velünk, hogy folytonos fejlődésünk közben az oktatás- és az egészségügy területén minden rendben van.

A PISA-felmérés azonban tételesen cáfolta ezt az optimizmust, hiszen egészen lehangoló képet festett az oktatás színvonaláról. Aki egy kicsit is érdeklődik e kérdéskör iránt – és ki ne érdeklődne? – tudja, ezt már nem lehet Gyurcsány nyakába varrni. Bőven van, amit lehet, ezért a helyzetért a kommunistából lett keresztény hölgy a felelős, akinek szégyenszemre helye van az állítólag eredményesen ténykedő kerekasztalnál, hogy szabadon rombolhasson tovább. A politikusok tudásalapú társadalomról locsognak.

Ez volna az?

Az oktatás egyik feladata volna, hogy szilárd erkölcsre neveljen. Szabó Dezső írta óriási felháborodást keltve és Tisza István rosszallásától kísérve: üres hassal nem lehet a Himnuszt énekelni. Ezt a pedagógusok nevében, az ő állapotukat jellemezve vetette papírra. A diákokat figyelve ekként egészíthetjük ki: üres fejjel minek a Himnuszt énekelni? Mert az oktatásügy mai irányítói lelkesen munkálkodnak azon, hogy az iskolákból a világért se kerüljenek ki olyanok, akik gondolkodni tudnak, a nagy magyar fizikusok vagy földrajztudósok utódai lehetnének. Aki kamatoztatná a tehetségét, sürgősen külföldre távozik, ott van keletje a teljesítményképes tudásnak.

Itthon marad az én nemzedékem, a nyugdíjasok, akiket egyre inkább kegydíjasoknak illenék nevezni, hiszen a hatalom kegyet gyakorol velük, amikor nagy dérrel-dúrral 1,6 százalékkal megemeli a nyugdíjakat. Ezek a hatalmasságok még sosem láttak botjára támaszkodó öreget, aki remegő kézzel számolja a pénztárnál az aprópénzt, hiszen a szűkösen mért bankók rég elfogytak. Ez a látvány azok gyalázata, akik „megbecsülik és tisztelik” a nyugdíjasokat.

Amire nincs bocsánat

Az oktatásügyben tapasztalható rombolásra, felelőtlen dúlásra sincs, de ami az egészségügyben történik, arra nincsen szó és nincsen fogalom. Jönnek-mennek az államtitkárok. Mindegyik azzal kezdi: meg kell szüntetni a hálapénzt, minta emiatt volnának gyalázatos állapotban a kórházak, vagy emiatt vándorolnának el az orvosok, nővérek, vagy ez volna a magyarázata, miért hevernek napokig felfedezetlen hullák a WC-ben.

A legenda szerint Konstantin császár kezdeményezte az utolsó keresztényüldözést. Büntetésből leprás lett és betegségéből csak a Soracte (Horatius egyik ódájából ismert hegy) barlangjába húzódott Szilveszter gyógyíthatta meg. A bűnbánó császár elé járult, s gyógyulása után kitüntetett szerepet szánt a kereszténységnek a Római Birodalomban. Milyen szép volna, ha ma is gyógyulhatnának a betegek! Sajnos a hírek másról szólnak.

Azt hihetnénk, hogy a magát kereszténynek címkéző egylet, amely állítólag a jézusi tanítást képviseli, ez ellen emelné fel szavát, s nem a vasárnapi boltbezárás ügyében sürgölődne. Szépen kikerekedett elnökének ilyenkor kellene az asztalra csapnia, s nem Romániát rémisztgetnie, olajat öntve a magyarellenesség parazsára. Ám asztalra csapás helyett üdvözült mosollyal készíti tenyerét, hogy elsőként tapsolhasson valamelyik nagyotmondás hallatán. Ha ránézek, mindig hálát adok a Jóistennek, hogy nem engedtem Keresztes Sanyi bácsi hívó szavának, s nem lettem a KDNP képviselője. Hisz e rövidítésből mára egyetlen szó sem igaz: nem keresztény – kivált, ha arra gondolunk, hogy elnöke azt az újságírót jelölte állami kitüntetésre, aki legazemberezte Ferenc pápát –, nem demokrata, semmi köze sincs a néphez és nem is párt. Akkor hát mit keresnek a parlamentben? Persze, ha a következő választáson önállóan indulva megszerzi a szükséges szavazatmennyiséget, készséggel gyakorlok önkritikát és megkövetem Semjén Zsoltot és Harrach Pétert, aki nem hagyott kétséget: így is elegendő szavazatot szereznének. Csak ne lenne az a feltételes mód…

Nem illendő ilyenkor személyes veszteségeimmel, megcsalattatásaimmal előhozakodnom, mégis számot adnék egyik fájdalmamról: ellopták kedvenc csapatomat, a Fradit. Tízévesen vitt ki először apám az Üllői úti pályára, egy öregfiúknak rendezett meccsre, amelyen láthattam Lázár Gyulát, Toldi Gézát s még néhány legendát, akik kapkodták a levegőt, de a szívük akkor is hajtotta őket. Ez volt egy nagy szerelem kezdete. Megcsodálhattam minden idők egyik legjobb Fradiját, melyet szétvertek, elvették a nevét, a zöld-fehér színét piros-fehérre cseréltették. Áztunk-fáztunk a lelátón, rettegtünk, nehogy kiessen a csapat, borzalmas vereségeket könyveltünk el, de a szívünk a csapaté maradt, a helyzet akkor sem változott, amikor felvirradt Alberték napja, s újra a bajnokcsapatot ünnepelhettük. Átéltem és sok ezren kibírtuk, hogy a zöld-fehéreket a másodosztályba száműzték; hittük, az igazságtalan döntéseknek vége lesz.

Azt azonban sohasem hittem volna, hogy a Kubatov-Orosz Pál duó előbb Groupama Arénának hívja az Albertről elnevezett pályát, majd kiirtja a szurkolóit, végül a megmaradottaktól eltolvajolja a csapatot, megcsúfolva a hagyományokat, harmadrangú külföldi játékosok parkolóhelyévé alacsonyítja, akiknek fogalma sincs, mit jelent a Fradi-szív.

Fáj, hogyne fájna, hogy tehetségnek nevezik a lopást, de így van a világ másik részén is. Hányingerem van, ha különféle hamis jelszavakkal leplezik az elvtelen kezdeményezéseket, támogatják a korrupciót és rohanvást lépnek ki abból a szervezetből, amely ennek leleplezését tűzte ki céljául. Nem tudom megszokni, hogy kétféle igazság létezik, s hogy a bűnösök büntetlenül folytatják üzelmeiket. Mindez azonban nem csak a múlt év „hozadéka”. Folyamat, amelyet a jelek szerint nem is akarnak megállítani.

Szégyellem az országos szegénységet, amelyről mellbevágóan számolhatnának be napjaink szociográfusai, ha kiadhatnák a könyveiket, s nem elfogult döntnökök mondanák ki a nihil obstat-ot.

Aztán elkezdem a tényeket rakosgatni a mérleg másik serpenyőjébe is, s rájövök, mennyi széppel, jóval ajándékozott meg a magunk mögött hagyott esztendő is.

Ami ajándék

Azzal kezdem, ami a legfontosabb: a keresztény hitem változatlanul erős és szilárd, bár az egyházam néhány szolgája alaposan próbára teszi, amikor anyagi előnyökért szemet huny keresztényietlen intézkedések láttán. Nem az én dolgom ítélkezni, majd az Örök Bíró ítél tetteikről, és mindarról, amit mulasztásuknak vélek. Majd eldönti, Őt szolgálták-e teljes szívvel-lélekkel, vagy az Atya háza körül üzleteltek, fél szemmel az anyagiakra kacsingatva.

Épp eleget botlom, hogy ne azt figyeljem, miben jár a másik. Az a meggyőződésem, hogy ki-ki saját elhatározása szerint dönthet, az egyházam pedig a pápa vezetésével kősziklán áll, akár belülről, akár kívülről bomlasztják. Nekem ilyenkor mindig kedves költőm, Sík Sándor jut eszembe, aki a legnehezebb időkben állt a piaristák élén, olyan szerepben, amelytől idegenkedett, és talán nem is illett egyéniségéhez. De nem futott el a nehézségek, megpróbáltatások elől, mert tudta, hogy valaki vigyáz rá, eligazítja a bajban. Ezt a meggyőződését foglalta versbe:

Megnyitom ablakomat, csöpp templom néz a szemembe:

Krisztus az égi Király, Krisztus a földi szegény.

Tárom a másikat is, szűk téren templom amott is:

Krisztus a mennyei Szív, Krisztus a pesti lakó.

Házi körömben is itt, folyosóm kápolnai mélyén:

Krisztus a virrasztó, Krisztus a kisdedeké.

Ennyi felől ölel íme körül. Ó, lépni se tudsz már,

Nézni se nélküle már: rajtad a drága szemek.

Várai láncával lám kívül is így bekerített,

Szíve bizalmas ölén szívbeli régi rabot.

Már hova is mennék, sokat élt öreg én, hova innen?

Már mibe volna nekem vetni világi reményt?

Túlontúl kitanultam már sorját e világnak:

Ó tudom én, tudom én, menni mikor, hova jó.

Fürgén és szabadon megyek is, vár rám a küszöbnél

Krisztus a teljesülés, Krisztus az elnyugovás.

Megrendítő, ahogy a költő bizalommal helyezi szívét és sorsát Küldője kezébe, mert tudja, nem hagyja el, s felé árasztja szeretetét. Magamfajta világi ember másképpen, hétköznapibban élem át a szeretetet, amely évről évre erőt adóbb. Fuldoklóként kapaszkodom feleségem kezébe. Érzem az aggódását, tudom, ez is szeretetének megnyilvánulása. Sokszor elmondtam, ha nem vezetne ez a kéz, réges-rég kiléptem volna e földi terekről. De nem engedett elmenni, s most is belé kapaszkodhatom. Nem múló ajándéka a sorsnak, immár több mint fél évszázada.

Ahogy múlnak az évek, egyre többször vesszük elő a fényképalbumokat. Gyermekeim mosolyognak ránk. Kicsik voltak még, engedelmesen követték a fényképész utasításait. Jobban szeretjük azokat a fotókat, amelyek szüleim társaságában ábrázolják őket, a Mátrában vagy Szárszón. Milyen jó volna megállni apám és anyám sírjánál, elmondani nekik, mi történt, vagy megkérdezni őket valamiről és a tanácsukat kérni. Tudom, hogy figyelnek, onnan is vigyáznak ránk, nagyon sokszor megtapasztaltam gondoskodó szeretetüket. Bizonyára megdobban a szívük, ha látják unokáikat. A lányok azon a pályán haladnak, amelyen édesanyám is szeretett volna: tanárok, ennek a hivatásnak minden szépségével és nyűgjével. Öcsi pedig a nagyapja tehetségét örökölve cikkek özönét és könyveket írva építi magát. Azt is látják, ahogy szüleik segítségére vannak minden nehézségben, mindig készségesen és szeretettel. A dédunokáikat már csak odaföntről szemlélhetik, de így is örömmel nyugtázhatják, hogy bennük is él a segítő szeretet, amely mindig megkönnyíti a létet. Hányszor hallom megmelegedő szívvel: „Segítsek, Nagypapa?” Bizony rászorulok erre a segítségre, amely nemcsak fizikai támogatás, hanem valamiképp telíti is életem.

Fényképek üzenete

Ebben az évben félszázados találkozójukra gyűltek össze első bicskei osztályom még élő tagjai (milyen szívszorító leírni a „még élő” jelzőt! hová siettetek, kedves gyermekeim?) Kaptam egy fényképet, amelyen hölgyek és férfiak állnak. Ezek lettek volna azok a kisfiúk, kislányok, akikkel pedagógusi pályám kezdődött? Azt mondják, sok-sok szeretettel emlegettek, változatos anekdotákkal idézve közös múltunkat. Ez a szeretet is életem szép ajándéka, viszem magammal boldogan. Mi lehet szívmelengetőbb emléke egy tanárnak?

Az egyik fényképet különös becsben tartom, feleségem be is kereteztette. A szárszói kertben készült, családommal, barátaimmal üldögélünk a kerti asztalnál. A barátság felhőtlen kapcsolata! Laci hiányzik a képről, pedig a még élők közül ő a legrégibb barátom, idestova hetven éves a kapcsolatunk. Hiányzik róla Pista is, akit a piaristák fénylő csillagának hiszek, s aki fiacskámat is elbűvölte bölcs nyugalmával, mosolyával. Jánost is hiába keresném, idén hunyt el Brüsszelben. A mindig tettre kész Gyurika is hiányzik, ő még előbb költözött a Farkasrétre. A többiek azonban ott vannak: a századik könyvén messze túlhaladt Béla, akit sokkal jobban becsülnek Erdélyben, Kárpátalján és a Délvidéken mint idehaza. Mellette Klárika, örök kedves mosolyával. Ő is rászolgálna egy Múzsa-díjra. Zoli, aki hitem szerint az egyik legszélesebb látókörű irodalomtudós és Judit, a tanítás megszállottja, aki most is olyan kedvesen tud mosolyogni, mint amikor megismertem a nővére buliján. Hiába keresném körünk tekintélyét, Ferit, a költőt, a nagy újítót, époszok íróját. De ott van Kati, emlékének őrzője, aki a mienkhez hasonló szeretettel nevelte két csodaszép lányát, s most unokáit.

Márai Sándor kétszer is írt arról, hogy az a társaság, amelynek tagjai 1944 Sándor napján összegyűltek köszöntésére, ebben az összeállításban többé soha nem éltették és nem koccintottak a tüzes borokkal. Én abban reménykedem, a mi baráti társaságunkról jövőre is készül hasonló fénykép. Az örökvidám, mindenkin mindig segítő Pistáról és Marikáról, aki simán megnyerné a főzőbajnokságot a tévében és mindükről.

No és az évről évre cserélődő egyetemistákról sem illik megfeledkeznem. Az ő csoportképeik a könyvespolcról tekintenek rám. Köztük a legkedvesebbek, akik már új nemzedéket képeznek a tanári karban. Mi lehet nagyobb dicsősége egy tanárnak, mint hogy követik a tanítványai?...

Mire vágyom még? Azt hiszem, személyes létemben mindent megkaptam, amit kaphattam, s amit nem nekem, hanem apámnak kellett volna megkapnia egy békésebb, egyensúlyosabb korban. Hadd’ válaszoljak a kérdésre egyik legkedvesebb Babits-versemmel, melyet minden év végén úgy olvasok el, mint egy kérő imádságot:

Hozzám már hűtlen lettek a szavak,

vagy én lettem mint túláradt patak

oly tétova céltalan parttalan

s ugy hordom régi sok hiú szavam

mint a tévelygő ár az elszakadt

sövényt jelzőkarókat gátakat.

Óh bár adna a Gazda patakom

sodrának medret, biztos útakon

vinni tenger felé, bár verseim

csücskére Tőle volna szabva rim

előre kész, s mely itt áll polcomon,

szent Bibliája lenne verstanom,

hogy ki mint Jónás, rest szolgája, hajdan

bujkálva, később mint Jónás a Halban

leszálltam a kinoknak eleven

süket és forró sötétjébe, nem

három napra, de három hóra, három

évre vagy évszázadra, megtaláljam,

mielőtt egy mégvakabb és örök

Cethal szájában végkép eltünök,

a régi hangot s, szavaim hibátlan

hadsorba állván, mint ő sugja, bátran

szólhassak s mint rossz gégémből telik

és ne fáradjak bele estelig

vagy mig az égi és ninivei hatalmak

engedik hogy beszéljek s meg ne haljak.

2016.12.31 08:42

A történet vége és eleje

Publikálás dátuma
2018.09.22 19:00

Fotó: MARABU RAJZA/
„Macron és Merkel nem bal és jobb, menekült-barát és menekült-ellenes között húzott határvonalat, hanem a jogállami demokrácia és az illiberális rendszer, az EU-pártiság és az EU-ellenesség között.”
A török birodalom 1683-ban utolsó lendületével Bécsre támadt, és Thököly Imre magyar segédcsapataival együtt megpróbálta bevenni a császárvárost. Bécs Sobieski segítségével megmenekült, a törököt - s vele Thökölyt - fokozatosan kiszorították az országból. Keleti nép vagyunk, türkök rokona – vajon mi történt volna velünk, ha Bécs elesik?

Európa elfoglalásának kísérlete – a bukás

Orbán és Salvini, Le Pen és Wilders Európa elfoglalására készültek és készülnek. Az illiberális, EU-szkeptikus, jogállamot tagadó erők, többé-kevésbé ugyanazt szerették volna végrehajtani, amit Trump Amerikában. Orbán álma, hogy maga mellé állítva az Európai Néppártot, Európa legnagyobb pártcsaládját, a jobboldali radikálisokat vezérelve, kiszorítja Európa vezetéséből a szocialistákat, a liberálisokat és a zöldeket, elmozdítja a kontinenst az államok Európája és egy populista-nacionalista Európa felé. Az európai jobboldali radikális hullám és annak hatása a mérsékelt jobboldalra a migránskérdés megoldatlansága miatt Orbán kezére játszott. Ahogy az amerikai republikánus konzervatív elit kénytelen volt átengedni a terepet Trumpnak és a trumpiánus választóknak, úgy kezdte a térfoglalást a Boris Johnsontól Orbán Viktorig a populizmus az európai konzervatív oldalon.
Az autokrata irányú térhódításnak két kulcshatalom és kulcsszereplő állta és állja útját: a konzervatív Merkel és a liberális Macron. Tekintettel arra, hogy Európát egyszerre fenyegeti Trump és Putyin külső veszélye és a nacionalista-populista belső veszély, ez érdek- és értékközösséget teremtett nemcsak politikai szinten a mérsékelt, Európa-párti középerők között, hanem a Tőke és a Munka együttes támogatását is elnyerte a kulcsországokban. Ma az európai globalizált tőke és a szervezett munka, továbbá az európai újító vállalkozói és igazgatói elit nem áll se a radikális jobb, se a radikális bal politikája mögött, nem trumpiánus, nem EU-ellenes, hanem EU-párti. A lázongó szélső radikális szavazóknak nem sikerült meghódítaniuk a kulcsországokat, de kellően megijesztették a mérsékelt választókat és pártjaikat ahhoz, hogy megoldásokat keressenek.
Európában politikai fordulat játszódik le. Ennek a fordulatnak része a Brexit, a Trump-jelenség, a visegrádiak lázadásának, az európai szerkezeti reformoknak és a menekültkérdésnek viszonylag összefüggő, új kezelése. Ebbe tartozik bele az illiberális rendszerek és az Európa-, globalizáció-, liberális demokrácia-ellenes pártok, mozgalmak feltartóztatásának megváltozott módszere. A mérsékelt Európa-párti erők a néppárti, szocialista, liberális és zöld ellentéteiket átmenetileg felfüggesztve, egységesen igyekeznek fellépni a Brexit Nagy-Britanniájával szemben épp úgy, mint Trump Amerikájának kereskedelmi háborús fenyegetése ellenében. Se a Brexit, se Trump nem talált az Európai Uniót fellazító igazi szövetségesekre. A négy pro-Európa erő az EU-szkeptikusokkal szemben a megnyerés, a megbékítés politikájáról áttért a feltartóztatás politikájára, a német módszerről a francia eljárásra.

Európai fordulat

A fordulatnak több oka is van. Az egyik Németország belső helyzete. Ahogy a franciák gúnyosan mondanák, Németország "európaizálódott": a mindenütt létező szélsőséges jobboldal eddig nem, de most a rendszer egészét fenyegetően jelent meg. A CDU-CSU-nak az a próbálkozása, hogy az AfD-ét a kiülés, a tőlünk jobbra nem állhat senki, a civilizálás hagyományos módszerével kezeljék, megbukott. Chemnitz megmutatta, hogy nem megy országosan, a CSU hanyatlása Bajorországban pedig, hogy helyi szinten. Dönteni kell: vagy az "osztrák utat", a szélsőjobb integrálását választják a jobboldal hatalmának fenntartása érdekében, vagy a "francia utat", a szélsőjobb teljes kizárását, valamennyi jogállami – francia politikai nyelven: köztársasági – párt összefogásával. Merkel CDU-ja szövetségi szinten, a CSU bajor szinten a "francia út" mellett döntött.
Salvini Ligája Orbán Fideszénél sokkal komolyabb fenyegetést jelent Európa gazdasági, politikai biztonságára. Olaszországgal sokkal kifinomultabb játszmát kell az európai vezetőknek játszaniuk: pontosan akkora ütéseket kell a kormányra mérniük, hogy a gazdaság ne szakadjon Európa fejére, ugyanakkor kellő figyelmeztetést jelentsen a kormány és a választók számára. Hasonlít ez a Brexithez. Az európai kontinens politikusainak meg kellett várniuk, hogy a brit választók többségének leessen: se a kemény, se a puha Brexit nem éri meg, a legjobb a maradás.
Az európai mérsékelt konzervatívok és szocialisták mintha leszámoltak volna azzal az illúziójukkal, hogy 2019 tavaszán megszerezhetik a biztos többséget az Európa Parlamentben. Ahogy az előző ciklusban a két nagy megállapodása megszabta az EU vezető tisztségeinek elosztását, most a Merkel-Macron, német-francia egyezkedés mellett a négy Európa-párti frakció, a konzervatívok, a szocialisták, a liberálisok és a zöldek fognak megállapodni egymás közt a bármilyen nagyra növő EU-szkeptikusok kizárásával. A négy Európa-párti erőt sokkal több köti össze, mint amennyi elválasztja őket az EU-szkeptikusoktól. A nacionalista és populista hullám nem egymásnak ugrasztja, hanem összehozza a hagyományos politikai erőket. Láttuk lelkes tapsukat, örömüket az EP ülésén a Sargentini-jelentés elfogadásakor: nemcsak értelmileg, hanem érzelmileg vannak együtt. Hiába érnek el a nacionalista-populista erők a korábbinál jobb eredményt az EP-választáson, a mérsékelt, Európa-barát erők együttesen nyomasztó fölényben vannak velük szemben.
Macron és Merkel nem bal és jobb, menekült-barát és menekült-ellenes között húzott határvonalat, hanem a jogállami demokrácia és az illiberális rendszer, az EU-pártiság és az EU-ellenesség között. Az EP-voksoláson a választási stratégia: nekünk van részletes elképzelésünk, forrásunk, intézményünk, hogy mit kell tennünk, az EU-szkeptikusoknak csak arra van tervük, hogy mit ne tegyünk. A Sargentini-jelentés EP általi kezelése tökéletes próbája volt a jövendő politikának: a nagy frakciók összefogtak és megszavazták a jelentést, a radikálisokkal és a néppárti kisebbséggel szemben. Világossá válhatott mindenki előtt, hogy ha a néppárti, szocialista, liberális és zöld pártok együttesen lépnek fel, se a szélsőjobbnak, se a szélsőbalnak nincs semmi esélye: megteremthető egy európai egység nemcsak az európai belső ellenfelekkel, hanem a trumpiánus Amerikával vagy a putyini Oroszországgal szemben is.

Új Kelet-Európa politika?

A kelet-európai országok joggal ijedtek meg a magyar kormányt érő pofontól. A visegrádiak épp úgy, mint Románia vagy Bulgária két alapvető dolgot foghattak fel: a merkeli Németország keménykezű rendcsinálásba fogott és megszűnhet Kelet-Európa utolsó védelmezője lenni; bármelyik kelet-európai ország jöhet Magyarország után, ami az európai pénzek elvesztésével járhat. Orbánt eddig Merkel Németországa és az Európai Néppárt, vagyis Európa legnagyobb hatalma védelmezte mindenkivel szemben. A szavazás azt mutatta: vége. Orbán pártja és kormánya nem áll védelem alatt. Nem támadják, csak éppen nem is védik. Eddig a mi kutyánk kölyke volt. Most mindenki és senki kutyája.
Minden realista kelet-európai politikus tudja, hogy nem lehet német, így európai mentor nélkül jövőt építeni. A nyugat-európai nettó befizető államok polgárai, élükön Salvini és Le Pen szavazóival, egyetlen eurócentet se szavaznának meg Kelet-Európának, s csak Merkel és a német tőke pártolja Kelet-Európa támogatását. Macron javaslata a migráns-kérdésben azonnal szembeállítja egymással Salvinit és Orbánt: "A vörös vonal a szolidaritás, amit mindenkinek gyakorolnia kell". A szolidaritás egymással, vagyis a veszélyeztetett határ-menti államokkal: Görögországgal, Itáliával, Spanyolországgal. Erre rossz Orbán válasza: mi senkit nem fogadunk be.
A merkeli Németország támogatásának elvesztése egyben az EU pénzügyi forrásainak elvesztését is jelenti. Ez pedig pótolhatatlan amerikai, kínai, orosz, arab vagy marsbeli forrásokból. (A tetejébe Putyin és Trump kölcsönös fenyegetése közé szorultunk!) Az EU-forrásokat, az intézményeket és a vezetői státuszokat most osztják újra. Lengyelországnak és Magyarországnak, és aki utánuk feketelistára kerül, nem lesz esélye arra, hogy a következő európai költségvetési ciklusban komoly fejlesztésekhez, intézményekhez, státuszokhoz jusson. A 7-es cikkely szerinti eljárás megindításának nem a vége, hanem az eleje számít: jelzi, hogy az ország "rossz fiú". Indítványait, javaslatait, kéréseit utolsóként, vagy egyáltalán nem kell figyelembe venni. Bármely összefüggésben feltűnik, az nem előnyös, hanem hátrányos. Barátai rosszul járnak. Támogatottjai biztosan veszítenek. Csajkájával mindig hátra küldik.
Van-e pótvizsga? Természetesen. Ha Orbán másként viselkedik, most is átengedték volna. A haladó karavánt a kelet-európaiak szorgalmasan ugatják, élükön Orbánnal. Majd észreveszik, hogy a karaván nem áll meg. Ügyet se vet az ugatásra. Berekednek. Éhesek lesznek. Egymás után futni kezdenek a karaván után. Lehet, hogy egyetlen kutya magányosan ugatja a holdat. Ez a mi bajunk.
2018.09.22 19:00
Frissítve: 2018.09.22 19:00

Roma Büszkeség Napja -„Egyformán vagyunk emberek”

Publikálás dátuma
2018.09.22 17:30

Fotó: Népszava/ Tóth Gergő
A szomorú, hűvös idő ellenére jókedvűen, családiasan telt Budapesten az idén hatodik alkalommal megrendezett Roma Büszkeség Napja.  Szombat délután kettőkor, a VIII. kerületi Horváth Mihály téren mintegy 150-200-an gyűltek össze romák és nem romák egyaránt, hogy megmutassák, amit az egyik molinón is olvashattunk: mind egyformán vagyunk emberek. A rendezvény idei mottója pedig az: „Te is a nemzet része vagy!” A téren felállított színpadon a roma társadalom ma már nem élő, de továbbra is köztiszteletben álló tagjainak rövid életrajzát olvasták fel, tisztelegve emlékük előtt. Közben fiatal srácok spontán, gitárral kísért éneklésbe kezdtek az egyik padon – nem csak saját maguk a közelben állók szórakoztatására, ők ezzel tisztelegtek. Az eseményen megjelent Sermer Ádám, a Liberális Párt elnökhelyettese, az MSZP-s Lendvai Ildikó, valamint olyan közéleti személyiségek, mint Gulyás Márton és Mécs Imre. – Tiszteletet kell adni a cigányoknak. Én így hívom őket, hiszen a romák a cigányságnak csak egy része. Szerintem a cigány szó egy szép szó. Legyenek erre is büszkék, ne szégyelljék – fogalmazott Mécs. 
Három óra körül elkezdett kiürülni a Horváth Mihály tér, de senki sem hazafelé vette az irányt. Megindult ugyanis a felvonulási menet a Fővám tér felé, a Lónyai utcán haladva, érintve Péli Tamás roma festőművész emléktábláját. A vidám, zenés felvonulás közben olykor egy hangos, „Hova tartozunk?” kiáltást lehetett hallani, mire válaszul többen azt harsogták: „Ide tartozunk!” – Számtalanszor megkérdezték tőlem: mire vagyunk büszkék? Ma megkaphatták a választ: azokra a hősökre, akik sokat tettek és tesznek a romákért. Emlékezzetek Choli Daróczi Józsefre, aki idén veszítettünk el, Fehér Sándor hegedűművészre, aki a saját életét áldozta, hogy gyerekeket mentsen a süllyedő Concordia hajón. Nem feledkezhetünk meg László Máriáról, az első cigány politikusról, aki az ötvenes években emelt szót a romákért, és ezért megpróbálták elhallgattatni – erről Setét Jenő, a büszkeségnapot szervező Idetartozunk Egyesület elnöke beszélt a Fővám téri színpadon. Mint mondta, a nagy hősök mellett büszkék a hétköznapi hősökre is, például arra az 50 ezer cigány közmunkásra, akik napi nyolc órában dolgoznak azért, hogy a létminimumnál is jóval kevesebbet keressenek. Emlékeztetett a rendezvény fő üzenetére, hangsúlyozva: Magyarország csak akkor lehet sikeres, ha senkit nem rekesztünk ki a társadalomból származása, vagyoni helyzete, politikai nézetei miatt. A rendezvényen bejelentették azt is: az egyesület roma történeti hónapot indít.
2018.09.22 17:30
Frissítve: 2018.09.22 18:08