Nem akarok történelmi vitába keveredni Erdély ügyében Tamás Gáspár Miklóssal, akit nagyon tisztelek. Egy részletes vitára egy napilapban amúgy sem lenne mód, eredetileg is igyekeztem lényegre törően tömöríteni, mert nem történelmi szakcikket írtam, hanem a mai felelősségünkről szóló publicisztikát. A lényeg: TGM félreérti a szavaimat, a cikkemben nincs tárgyi tévedés. (Szerkeszt még valaki? 2016. december 30.) Ő például úgy állítja be, mintha én a középkori rendi gyűlésről beszéltem volna, amelynek szerinte nem volt román tagja (de volt, az 1848. május 29-én összeült utolsó rendi gyűlésnek négy román tagja is volt, továbbá Ioan Lemeni görög katolikus püspök is részt vehetett a diétán), de én nem erre, hanem (az uralkodó által 1865-ben) Kolozsvárra összehívott, (aztán 1867-ben feloszlatott) országgyűlésre utaltam, amelyben szintén voltak román képviselők, akik a szászokkal együtt tiltakoztak is a tervbe vett Unió ellen. Ekkor (az Unióról vitatkozó) magyar országgyűléshez az erdélyi és magyarországi román képviselők egy része egy határozati javaslatot nyújtott be, amelyben figyelmeztettek rá, hogy az Uniót 1848-ban egy rendi testület mondta ki, nem pedig egy népképviseleti országgyűlés, ezért a 48-ban kimondott magyar-erdélyi Unió alapja nem legitim.
„Az ily egyesülés üdvös és maradandó csak akkor lehet, ha végleges szabályozásánál nemcsak az egyik, hanem a másik ország népeinek érdekei is kellő figyelembe vétetnek ” – írták. De hát nem vétettek figyelembe. Ilie Macelariu és más képviselők kérték, hogy mivel az Unió alapját képező 48-as törvényt nem népképviseleti, hanem rendi országgyűlés fogadta el, hívjanak most össze Erdélyben egy szabad választásokon alapuló parlamentet, hiába. (Én azt írtam: népszavazást kellett volna tartani, ezzel olyan hagyományt teremtettünk volna, amelyik ötven évvel később, Trianonban az autonómiát jelenthette volna Erdélynek.) Iosif Hossu erdélyi román képviselő megpróbálta legalább azt elérni, hogy az új választási szabályok ne legyenek hátrányosak a románokra - sikertelenül. Vincentiu Babes a horvát kiegyezésre hivatkozva autonómiát szeretett volna Erdélynek, javaslatát lesöpörték. Az 1868. évi magyar törvény kimondta: „Erdély külön törvényhozása az 1848-ik évi pozsonyi VII. és kolozsvári I. törvénycikknél fogva meg levén szüntetve, a törvények hozásának, eltörlésének és magyarázásának alkotmányos jogát az erdélyi területre nézve is kizárólag Magyarország törvényesen megkoronázott királya és törvényesen összehívott országgyűlése gyakorolják.” Ez pedig a budapesti (igen, akkor még: pest-budai) parlamentet jelentette.
Ettől kezdve ha Erdélyben románokat képviselőnek megválasztottak, ők nem Kolozsvárra kerültek (ahol egy valóban korrekten lebonyolított választás esetén akár többséget is alkothattak volna, hanem Budapestre (néhány évig még: Pest-Budára), mint írtam, örök kisebbségként. Ezért mondják a román történészek, a Magyar Királyság „annektálta” Erdélyt. Erre az érvre oda kell figyelnünk. TGM bírálatának többi pontja is éppen ilyen ingatag lábakon áll. Tárgyi tévedéseket tulajdonít nekem, holott maximum annyit lehet mondani, hogy félreolvassa a szöveget. Például: „Mellesleg a szerző még azt is állítja, hogy Erdélyben milyen béke és harmónia van a felekezetek között.” Én semmi ilyesmit nem írtam, hanem az itthoni idegengyűlölettel kapcsolatban jeleztem: „Erdélyben ma is együtt élnek görög katolikusok, ortodoxok, reformátusok, evangélikusok, katolikusok. Ez az együttélés nem mindig problémamentes, de működik.” Hasonló a helyzet a soproni népszavazással kapcsolatban is, mást olvasott TGM, mint ami a vitatott cikkben volt. TGM úgy véli, „néhány ezer embert megtévesztettem egy fontos történeti kérdést illetően”.
Nem tévesztettem meg senkit, csak kimondtam kellemetlen igazságokat. Megértem, ha ez egy erdélyi embernek fáj, de attól még igazság. Ameddig úgy közeledünk az erdélyi kérdéshez, ahogy ma a kormány által finanszírozott sajtó és a kormányzati propaganda által felheccelt közvélemény, vagy legalábbis annak egy része teszi, csak rontunk a helyzeten. Az én problémám az, hogy mi továbbra sem az együttélés, hanem a sérelmek mondatait mondjuk. Ez hozhat némi népszerűséget a kormánynak, de önbecsapás. Ha belátjuk, hogy mindabban, ami az Erdélyben élőkkel 1867 óta történt, a magyar vezetőknek is katasztrofálisan súlyos a felelősségük, a kibontakozást segítjük, de igazából nem ez a lényeg. Az a lényeg, hogy megtéveszt és rossz útra sodor bennünket, ha azzal az attitűddel közelítünk ehhez a kérdéskörhöz, mint például a külügyminiszterünk, amikor Trianonra hivatkozva megtiltotta a román nemzeti ünnepen való hivatalos magyar részvételt. A román-magyar viszonyt, Erdély kérdését sokkal több empátiával és nem a nemzeti sérelmek, hanem az emberi jogok felől kellene megközelítenünk.
