Ban Ki Mun átadta a stafétabotot

New Yorkban, a Times Square-en ünnepelte az Újévet a távozó ENSZ-főtitkár. Ban Ki Mun tíz év után 2017. január 1-ével leköszönt hivataláról. Ban Ki Mun szombaton búcsúzott el stábjától a világszervezet székházában. A dél-koreai politikus búcsúbeszédében elárulta, úgy érzi magát, mint Hamupipőke.

„Ha éjfélt üt az óra, minden megváltozik. Milliók ünneplik majd, amint elveszítem az állásomat!” – mondta. Ban Ki Mun hangsúlyozta, megtiszteltetés volt számára, hogy az ENSZ élén állhatott, részt vehetett a konfliktuskezelésben, s hozzájárulhatott az emberek szenvedéseinek enyhítésében. A főtitkár köszönetet mondott munkatársainak, arra kérte őket, hogy a jövőben is a világszervezet fejlesztéséért, céljainak előmozdításáért munkálkodjanak, dolgozzanak keményen, s ne mondjanak le álmaikról.

Ban Ki Mun, aki korábban országa külügyminisztere volt, nem zárta ki, hogy megpályázza a dél-koreai államfői posztot. Pak Gün Hje ellen hatalommal való visszaélés, korrupció segítése miatt alkotmányos vádemelési eljárást indított a parlament, s valószínűleg elmozdítják hivatalából.

Ban Ki Mun két ötéves időszakot szolgált a világszervezet élén. Utóda, Antonio Guterres volt portugál kormányfő december 12-én tette le esküjét, Újév napján foglalta el hivatalosan posztját. Az új főtitkárt a korábbiaktól eltérően több fordulós előválasztást követően jelölte az ENSZ Biztonsági Tanácsa, majd a jelölést az ENSZ-közgyűlés is jóváhagyta. Az új főtitkár korábban az ENSZ Menekültügyi Főbiztosságát vezette.

A világszervezet élén számos kihívással kell szembenéznie, így a szíriai válsággal, számos helyi konfliktussal, s döntésekre kellene jutni az ENSZ régóta esedékes reformjáról is. Guterres első főtitkári üzenetében hangsúlyozta: "Legyen 2017 az az esztendő, amikor mi polgárok, kormányok és vezetők egyaránt arra törekszünk, hogy áthidaljuk az ellentéteinket."

Szerző

Pácban a Valutaalap nagyasszonya

Publikálás dátuma
2017.01.02. 06:32
Lagarde a világ legbefolyásosabb asszonyainak egyike FOTÓ: EUROPRESS/GETTY IMAGES/ADAM BERRY
Az óév utolsó heteinek kétségkívül egyik legnagyobb érdeklődéssel kísért eseménye a Nemzetközi Valutaalap (IMF) vezérigazgatója, Christine Lagarde elleni eljárás volt. Salamoni ítélet született. Bűnösnek találták ugyan, de nem kapott büntetést, ezzel priusza sem lett. A kérdés azonban az, az ítélet van-e annyira enyhe, hogy maradhasson a Valutaalap élén.

Pénzügyi botrány mindig van a világban, számlálatlanul. A Lagarde-ügy is ezek közé tartozók, bár messze nem olyan jelentős, mégis nagy figyelmet keltett, már csak azért is, mert egy korábbi világba kalauzolta az embereket. Pontosan nyolc éve, 2008.-ban, Christine Lagarde töltötte be a Sarkozy-kormány pénzügyminiszteri tisztségét. Híre ment akkor, hogy Bernard Tapie közismert politikus, üzletember, sanzonénekes, színművész, milliomos, igencsak kedvező alkut kötött. Bagóért megvette az Adidas sportcéget, majd hamarosan túladott rajta, csaknem tízszeres haszonnal adta tovább az akkor még állami tulajdonban volt Crédit Lyonnais pénzintézetnek. A Köztársaság büdzséje úgy 400 millió eurót veszített. Kitudódott, parlamenti vizsgálóbizottság alakult a részletek tisztázására, képviselőkből, kormányzati illetékesekből, de időközben az akkori francia pénzügyminiszter a nagyhatalmú IMF főigazgatója lett.

Bírósági tárgyalás is kezdődött a történtek kiderítésére, de mert Madame Lagarde már az IMF főnökasszonya lett, az idézés ellenére el se ment el a kihallgatásra. Egy speciális bíróság később mégis ítéletet hirdetett az ügyben. A testület arra a következtetésre jutott, hogy bűncselekmény nem történt, legföljebb „hanyagság”, amire viszont nincs szankció. Legföljebb rosszallás, némi ejnye-bejnye. Madame Lagarde-nak elvben tehát nincs oka nyugtalankodni, élvezi rendkívüli rangját. Igaz ugyan, hogy a hatályos francia törvények szerint legalább egy esztendei elzárást és úgy 15 000 euró pénzbüntetést lehetne kiszabni rá, de mert bűntett nem történt „csak elnézés”, semmi ok a folytatásra. Az ügynek ezzel vége.

A kommentárok oda jutottak, hogy fölösleges bármilyen moralizálás, „társadalmi természetű a probléma”, az elit azt cselekszi, ami jár neki, a köztudat eleve nem egyformán ítél. Ha egy szerencsétlen nélkülöző annyira éhezik, hogy elcsen néhány szelet kenyeret, fölvágottat, néhány gyümölcsöt egy áruházból, a rendőrség lefüleli, elítélik, priusz, börtön. Lagarde asszony egész életútja mindezt eleve lehetetlenné teszi. Jeles családba született, nem csupán a kitűnőek iskoláit végezte el, jó szakmákat választott, először jogász, ügyvéd lett, majd közgazdász. Ezentúl pedig nyelvtudását is jó szimattal választotta ki, az angolságát tökélyre fejlesztette, de nem a brit szigetország vonzotta, hanem a tengerentúl. Idejekorán kapcsolatba lépett az amerikai földrész egyik legpatinásabb gazdasági szakmagazinjával, a Forbes-szal, amely jövőre ünnepli fönnállásnak a századik évfordulóját, azzal a végtelenül egyszerű jelszóval és programmal, hogy „a kapitalizmus jó”. Lagarde elemzései annyira színvonalasak voltak, hogy hamarosan a pénzvilág elismert személyiségévé vált. A hírneve eljutott az IMF-hez is, ezért először 2011-ben öt évre főigazgatónak választották, majd ennek lejártával a megbízatását újabb fél évtizeddel meghosszabbították.

De Lagarde „szépasszonyként” is nagy hírnévre tett szert. Hófehér frizurája, hajkoronája, szuper elegáns öltözködése tévedhetetlen dámát teremtett belőle, megjelenése, külleme kellő „dísze” a felső tízezernek. Hozzá kell tenni azt is, hogy a legbefolyásosabbak rangsorában az első száz között említik, de van olyan előkelő értékelés is, amely az első tucatban helyezi el. Első férjétől, akinek a nevét ma is viseli, törvényesen elvált. Mai párjával élettársi viszonyban él.

Most, hogy az „ügy” ismét napirendre került, a búcsúzó szocialista Hollande-kormány kissé későn ébredt. Azt fontolgatja, hogy megszünteti a speciális, parlamenti képviselőkből álló bíróság megbízatását. Ez azonban már inkább eső után köpönyeg.

Valószínűleg Lagarde asszonynak nem esik bántódása. Saját hazájából nem kell támadásoktól tartania, hiszen minden bizonnyal néhány hónap múlva François Fillon lesz az új államfő, aki ügyes taktikával, kellő ravaszsággal kigolyózta vetélytársát, a mérsékelt jobboldalinak tartott Alain Juppét. Fillon annak a Sarkozy-iskolának a terméke, amely könyörtelenül elsöpörni készül mindenki mást, aki netán enyhébb gazdasági körülményeket szabna ki a kétségbeesett franciákra.

 Fillonra vetítik ki a botrányt
A Lagarde-ügy kapcsán a francia lapok már egy kicsit távolabbra tekintenek, a francia elnökválasztás utáni időkre. A Le Monde, amely igazán nem gyanúsítható azzal, hogy a legcsekélyebb együttérzés élne is benne az egykori Sarkozy-párt, a magukat „Köztársaságiaknak” nevezők iránt, a Republikánusok egyik politikusát, Henri Guainót idézte, aki tart a Fillon-érától. Szerinte a (minden bizonnyal) leendő elnök 2017-re nem tud egyebet kínálni várható követőinek, mint amit egykor 1935-ben Pierre Laval miniszterelnök szorgalmazott, a nélkülözést, a megszorításokat.
Guaino úgy véli, hogy a Republikánusok 2017-es államfőjelöltje várható választóinak nem tud komolyabbat kínálni, mint amit annak idején Laval népszerűsített. Guiano iskolázott politikus, gondosan ügyel arra, hogy a mai nemzedék ne tévedjen el a történelmi korszakokban. Az 1935-ös Lavalt ne azonosítsa azzal, aki Franciaország náci megszállása idején a Hitleréket kiszolgáló Pétain marsallnak volt a kormányfője, és akit a nemzedékek azóta is hazaárulónak tartanak, kímélet nincs. Nem, Guaino, aki ugyan változatlanul a Sarkozy-párt tagja, de egyet nem értését azzal fejezi ki, hogy a Republikánusok hivatalos kandidátusával szemben vetélytárs ellenfélként lép föl jövőre, tehát egészen más gazdaságpolitikát is kínál.
Elemzéseiben lépésről lépésre halad, így cáfol és érvel. Szerinte nem lehet büntetlenül „nyirbálgatni”, ezzel csak felfordulást idéznek elő. A mai francia jobboldal azonban makacs, kitart rögeszméi mellett, amit más kormányok hasonló elképzelései is tanúsítanak. Ez is az egyik oka annak, hogy a Le Monde helyet szorított Guaino töprengéseinek, de a redakciónak azonban sok illúziója aligha lehet. Megteszi azt, ami rajta múlik, azzal a különbséggel, hogy kormányerő eddig nem tudta végzetesen csorbítani a sajtóviszonyokat.
Más külső törekvés is alig észlelhető, hiszen a párizsi újságvilág másik hangadó orgánuma, a jobboldali Le Figaro is kitart demokratikus magatartása mellett. Ideig, óráig lehet ez garancia, de az a túlfűtött Szajna-parti szenvedély, amely a jövő tavaszit megelőzi, eleve nem zárhat ki, ha meglepetéseket nem is, de átmeneti fordulatokat se. Érdekesen is alakulhat.
Attól tartani aligha kell, hogy a Lagarde-ügy bármiféle olyan következményeket hozhat magával, ami a legcsekélyebb mértékben is nyugtalaníthatná az FMI főigazgató asszonyát. Valószínűleg rendíthetetlen tettének a minősítése is, hogy mindössze hanyagság, felületesség történt, semmi több, bűncselekmény a legkevésbé se.
A többi szó így valószínűleg hiábavaló. Vannak dolgok, amikbe bölcsebb belenyugodni. Ha csak…

Drámai esztendő a világpolitikában

Publikálás dátuma
2017.01.02. 06:31
Donald Trump arcáról gyorsan leolvadhat a mosoly FOTÓ: EUROPRESS/GETTY IMAGES
Nem volt eseménytelen év a 2016-os politikai szempontból. Európában két népszavazás borzolta a kedélyeket, s világította rá az Európai Unió illetékeseit arra, hogy valamit másképp kellene csinálni. A britek uniós kilépéséről szóló népszavazása után felmerül a kérdés: hogyan tovább? Törökország igazi diktatúrává vedlett át, a július közepén végrehajtott puccskísérlet óta tízezrek kerültek rács mögé. Az Egyesült Államokban pedig Donald Trumpot választották meg elnöknek, amellyel minden korábbinál kiszámíthatatlanabbá vált az amerikai politika.

Két fontos referendumot is rendeztek Európában, de egyik sem úgy végződött, ahogy azt az EU-ban remélték. Igaz, a Brexittel kapcsolatos népszavazást össze sem lehet hasonlítani az olasz alkotmányos reformokról szóló referendummal, de Brüsszel számára nagyon rossz hír, hogy Olaszország ismét egy politikai szempontból bizonytalan év elé néz.

Kételyek Európája

Éppen ez a legnagyobb baj az EU számára: kiszámíthatatlanná vált a jövő, s nem sok pozitív jel fedezhető fel a közös Európa egén. Az egyedüli jó hír tavaly az Unió számára az volt, hogy az osztrák elnökválasztás december 4-én megismételt második fordulóját nem a szélsőjobboldali Osztrák Szabadságpárt (FPÖ) jelöltje, Norbert Hofer, hanem a környezetvédők és az összes mérsékelt párt által támogatott Alexander Van der Bellen. Ausztriában az elnök jogkörei képletesek ugyan, de mindenképpen rossz üzenete lett volna annak, ha az EU történetében először egy tagország államfői tisztségét egy jobboldali radikális jelölt foglalta volna el. Hofer győzelme esetén az osztrák belpolitikában is a bizonytalanság lett volna az úr, mivel nem zárta ki a lehetőségét annak, hogy leváltja a kormányfőt, s új választás kiírását kezdeményezi.

Egyelőre beláthatatlanok a britek EU-ból való kilépésének következményei. Mindez idáig a gazdasági apokalipszis nem következett be ugyan, de a font vesztett értékéből. Igen komoly hatása azért sem lehetett a referendumnak, mert még meg sem kezdődtek a kilépésről szóló tárgyalások az EU-val, ez Theresa May brit miniszterelnök tervei szerint márciustól várható. Ugyanakkor nem igazán körvonalazódik, mit is akar a brit kabinet. Sokan a koncepciót hiányolják a miniszterelnöktől.

A brit társadalom rendkívül megosztottá vált, amit a június 23-án megtartott referendum is igazolt. Nemcsak régió, város-vidék, végzettség vagy jövedelem alapján eltérő a britek álláspontja az EU-ról, a fiatalok és az idősek véleménye is eltér. Miközben az ifjabbak a bennmaradásra voksoltak, az idősek a kilépésre. A népszavazás után ugyan internetes referendum indult azért, hogy ismételjék meg a népszavazást, ezek az online referendumok általában hatás nélkül maradnak, így volt ez most is. Ráadásul a kezdeményezők számára kellemetlen is lehetett, hogy hiába írták alá több mint 3 millióan a referendumot, mintegy 80 ezer érvénytelen aláírást találtak.

A népszavazás óta összességében javult az EU megítélése Nagy-Britanniában, de ez most már a veszett fejsze nyele. Brüsszelben is sokan úgy vélik, a népszavazás után nem lenne szabad komoly engedményeket adni a briteknek, az EU nem engedheti meg magának azt, hogy gyengeséget mutasson.

A népszavazás David Cameron bukását idézte elő, nem is lehetett más választása, mint a lemondás, hiszen a jelenlegi helyzetet éppen ő idézte elő a referendum kiírásával. Így tett engedményeket a toryk radikálisainak, mint azonban utóbb kiderült, 19-re lapot húzott és vesztett. Ám nemcsak őt verték meg a hazárdjátékban, egész Európát is.

Utóda, Theresa May sokszor hangoztatja, „Brexit means Brexit”, azaz a kilépés kilépést jelent. Mindez határozott kijelentésnek tűnik ugyan, de mintha ő maga sem lenne tisztában azzal, hogy most mi következik. Annyi bizonyos, hogy megnehezíti a munkavállalást az uniós polgárok számára. A hard Brexit, vagyis Nagy-Britannia kivonulása az uniós piacokról azonban nem állhat az érdekében. Nem lesz könnyű kompromisszumra jutni.

Olaszországban valamelyest megnyugodtak a kedélyek a december 4-én megrendezett referendum után, amelyen 60 százalék utasította el Matteo Renzi alkotmányos reformjait. Ilyen sima vereségre ő maga sem számított, ezért lemondott. Ismét belpolitikai bizonytalanság várhat az országra, igaz, Paolo Gentiloni kormánya mintha kezdené megszilárdítani hatalmát. A képviselőházban helyet foglaló képviselők többségének nem is áll érdekében az, hogy megbuktassák a kormányt és idő előtti választást írjanak ki. Itáliában ugyanis nagyon is megéri képviselőnek lenni.

Renzi lemondott ugyan, de nem kíván búcsút inteni a politikának, s maradni kíván a kormányzó Demokrata Párt (PD) élén, ami azt sejteti, hogy a következő választáson ő lesz a tömörülés miniszterelnök-jelöltje. Kérdés, ezzel mennyit segít vagy árt saját pártjának. A válság mindenképpen a populista Öt Csillag Mozgalom (M5S) malmára hajtja a vizet, ám Beppe Grillo pártjánál sem minden fenékig tejfel. Rómában korrupciós botrányok rázták meg a polgármesteri hivatalt. A városvezető az M5S politikusa, Virginia Raggi.

2017 azonban nemcsak a brit és az olasz ügyek miatt lesz nehéz év az EU számára. Elég csak a német, vagy a holland parlamenti választásra, vagy a francia elnökválasztásra gondolni.

Törökország is főszerepben

Talán soha akkora nemzetközi figyelem nem övezte Törökországot, mint 2016-ban. Ez nem elsősorban az elszaporodott terrormerényleteknek, hanem a belpolitikai eseményeknek és Ankara akár unortodoxnak is nevezhető külpolitikai megnyilvánulásainak tudható be.

Az első nagy momentum kétségkívül a március 18-án aláírt, Törökország-Európai Unió menekültügyi megállapodás volt. Ennek értelmében visszaküldik a Törökországból illegálisan Görögországba érkező menekültek mindegyikét, a nemzetközi jogi kötelezettségek betartásával. A menedékkérők ügyét minden esetben egyénileg kell elbírálni, a visszatoloncolások költségeit pedig az EU fedezi és minden visszafogadott szíriai állampolgárért cserébe az Unió befogad egy szíriai menekültet közvetlenül Törökországból. Az eredeti elképzelés alapján kezdetben 72 ezer menekültet telepítettek volna át önkéntes alapon az uniós tagállamokba.

Ez a kitétel azonban a kelet-közép-európai tagállamok, köztük Magyarország ellenállásába ütközött. Az EU vállalta azt, hogy felgyorsítja a Törökországban lévő szíriai menekültek ellátásához már felajánlott 3 milliárd euró kifizetését, és e források kimerülése esetén 2018 végéig újabb 3 milliárdot nyújt e célra. A vállalások között szerepelt az is, hogy június végéig eltörlik a török állampolgárokkal szembeni uniós vízumkényszert, ha az ország teljesíti annak feltételeit és felgyorsítja az évtizedek óta helyben topogó csatlakozási folyamatot.

Az EU-Törökország feszültség e két téma kapcsán kezdett kiéleződni, főképp a július 15-i sikertelen puccskísérlet nyomán. Június végéig Törökország nem teljesítette a vízummentesség minden feltételét, főképp nem módosította a terrorizmus elleni harcra vonatkozó törvényét, amely alapvető emberi jogokat sért. A puccs után pedig tovább romlott a helyzet, olyannyira, hogy az Európai Parlament a csatlakozási folyamat felfüggesztését kérte a Bizottságtól.

Július 15-e után szükségállapotot vezettek be Törökországban, amely januártól is hatályban marad. A rendkívüli állapotot kihasználva példátlan tisztogatásba kezdett az Erdogan-rezsim. Mintegy 110 ezer ember vesztette el állását, köztük nemcsak katonák és a rendvédelmi erők tagjai, hanem az igazságszolgáltatásban és oktatásban, médiában dolgozók is. Több mint 40 ezer embert vettek őrizetbe, számos ellenzéki, kurd vagy kurdbarát politikust, újságírót, sorra számolták fel az ellenzéki orgánumokat. A terrorizmus elleni harcot sajátosan értelmezve, a puccs felelősének tartott, az Egyesült Államokban élő muszlim hitszónok, Fethullah Gülen híveit is terroristáknak minősítették, mint ahogy a kurd szabadságharccal szimpatizálók tömegeit is. A tömeges megtorlás mellett felmerült a halálbüntetés visszaállítása is, amelyet 2003-ban épp az uniós csatlakozás érdekében szüntetett meg Ankara. Az amúgy is tekintélyelvű Erdogan-rezsim nyílt diktatúrába ment át 2016-ban.

A nemzetközi porondon is több szokatlant lépett Ankara. Augusztus 24-én szárazföldi offenzívát indított Szíriába, úgymond az Iszlám Állam ellen, de valójában leplezni sem próbálta, hogy a terrorcsoport ellen harcoló kurd egységek terjeszkedését, a kurd területek összekapcsolását próbálja megakadályozni. Emiatt szembekerült hagyományos NATO-szövetségesével, az Egyesült Államokkal is, amelyet a minap már a terrorizmus és az IS támogatásával vádolt meg. Viszont új szövetségest szerzett a korábbi ellenség, Oroszország vezetője, Vlagyimir Putyin személyében. Miután június végén Erdogan bocsánatot kért a tavaly novemberben Szíriában lelőtt orosz vadászbombázó miatt, a két ország kiegyezett és egy új szövetséget hozott létre, mondhatni az Egyesült Államokkal és az EU-val szemben. Korábban elképzelhetetlen szövetséget, hiszen Ankara most már Iránnal is együttműködik a szíriai béketárgyalások kapcsán, amelyet az ENSZ, az USA és az EU nélkül próbál Kazahsztánban tető alá hozni az Erdogan-Putyin páros Aszad és ellenzéke között. Ankarának már az sem számít, hogy eredetileg épp Aszad elmozdítása volt a fő célja.

Kalandtúra Trumppal

A tavalyi „annus horribilis”, szörnyűséges év másik nagy sokkja a Brexit után kétségkívül Donald Trump győzelme volt. A 2016-os amerikai elnökválasztás kezdettől rendhagyó módon alakult. Barack Obama demokrata elnök második hivatali ideje végén járt, a republikánusok változásban bizakodtak, így rekordszámú, 17 jelölt vágott neki, hogy megszerezze a republikánus elnökjelöltséget. Gyorsan kiderült, a hagyományos politikusoknak esélyük sem volt a „kívülálló” manhattani milliárdossal, Donald Trumppal szemben.

Trump mesteri módon használta a médiát, s ráérzett arra, hogy nagy tömegek elégedetlenek a fennálló helyzettel, a washingtoni politikai elittel. „Tegyük naggyá Amerikát!” – ezt írták a kampánygyűlésein osztogatott piros baseball-sapkákra, amelyekért rendre ezrek tülekedtek. A valóságshow-sztár sutba vágta a politikai korrektséget, az emberek legalantasabb ösztöneire alapozott, célkeresztbe vette a mexikói illegális bevándorlókat, a muszlimokat, gyors győzelmet ígért az Iszlám Állam ellen, s azt állította, visszahozza a tengerentúlra kiszervezett állásokat, megvédi az amerikai ipart, új esélyt ad a halódó iparágaknak. Bombasztikus kijelentései korlátlan médiafigyelmet biztosítottak számára, Twitter-üzeneteivel közvetlenül bombázhatta a választókat.

Másként alakult a demokrata előválasztási harc is, mint ahogyan a Fehér Ház és a pártvezetés elképzelte. Utólag nincs sok értelme azon lamentálni, helyes volt-e Hillary Clintont indítani, hogy másik jelöltnek, például Elizabeth Warren massachusetts-i szenátornak több esélye lett volna Trumppal szemben. Clintonnak váratlanul kemény kihívója akadt az előválasztásokon a veterán vermonti szenátor, Bernie Sanders személyében, s ez a csata jócskán meg is gyöngítette. A volt First Lady népszerűsége hiába szárnyalt magasan külügyminiszterként, amikor visszatért a politikai küzdőtérre, kiviláglott, személye továbbra is megosztja az amerikaiakat. Clinton magának teremtett szükségtelen bonyodalmat azzal, hogy saját e-mail-szerverén levelezett, ez a botrány végigkísérte kampányát. Hiába jósolta minden felmérés az első női elnökjelölt győzelmét, Hillary mégis elbukott.

Ártottak a Wikileaks-kiszivárogtatások, az orosz hackerek ténykedése, az álhírek terjesztése, még a harmadikpárti jelöltek indulása is bekavart. Sokan úgy vélik, Nate Silver, a FiveThirtyEight portál statisztikus guruja pedig adatokkal is bizonyította, hogy Clinton lendületét leginkább mégis James Comey FBI-főnök október 28-i levele törte meg, amelyben közzétette, hogy újraindították a vizsgálatot az e-mail szervere ügyében. Comey bejelentése után Hillary majd 6 százalékos előnye 2,7 százalékra zuhant Trumppal szemben – belül a statisztikai hibahatáron.

Trump egyfelől elismerte, maga sem számított rá, hogy nyerni fog, másfelől viszont azzal kérkedik, hogy „földcsuszamlásszerű” győzelmet aratott november 8-án. A számok azonban mást mutatnak, a milliárdos korántsem kapott erős mandátumot az amerikai választóktól. A New York Times összegzése szerint az 50 közül 30 államban győzött, az 538 elektori voksból 306-ot szerzett meg, az elektori szavazatok 56,9 százalékát kapta, ennél Obama is kétszer, Bill Clinton is kétszer, de még idősebb Bush is jobban teljesített. Ha három államban 40 ezer szavazó másképp voksol, Clintoné lett volna a győzelem. Az összes leadott szavazat terén Trump eleve több mint 2,8 millióval kevesebbet kapott, mint Hillary Clinton. Ezzel Trump a sereghajtók közé került az amerikai elnökök összesített listáján, 1824 óta a harmadik legrosszabb eredményt érte el. Felmérések szerint csak az amerikaiak 29 százaléka véli úgy, hogy elegendő felhatalmazása van programja véghezvitelére.

A január 20-i beiktatással megkezdődik a Trump-korszak, a prognózisok Amerikában, s világszerte is kiszámíthatatlan, zökkenőkkel teli, veszélyes kalandtúrára számítanak.

Szerző