Búcsú Erzsébettől

Erzsébet-napot követően hangzott el a miniszterelnöki bejelentés: a nyugdíjban és nyugellátás-szerű juttatásban részesülők 2016 végén 10 ezer forintos Erzsébet-utalványt kapnak, ami nemzetgazdasági szinten 27 milliárdos költségvetési kiadást jelent. A kizárólag a hazai kiskereskedelemben elkölthető tikettek beváltása 4-5 milliárd forint áfa-bevételt is garantál a központi kasszának, ami persze nem baj. Minthogy az sem, hogy a nyugdíjas társadalom – alkalmi jelleggel – segítséget kapott az év végi bevásárlásokhoz. Sajnos differenciálatlanul, a rászorultságot nem vették figyelembe.

Ausztriában is egységes szisztéma szerint jártak el. Ott tavaly minden nyugdíjasnak 100 euróval (31 ezer forint) megtoldották a járandóságát, amelyet a decemberi nyugdíjakkal együtt folyósítottak. A "szomszédok" nem játszottak utalványosdit, nem bolondították meg az osztrák postát, hanem csak úgy, egyszerűen, átutalták a kiegészítést, nem félve attól, hogy az átlagos osztrák nyugdíjas majd azt gondolja, ez az összeg beépül a nyugdíjába. De tudjuk, hogy a "sógoroknál" mindig zűrzavar van, államfőt is csak második nekifutásra tudtak választani.

Másfél hónapja „Erzsébet-napot” ünnepel az ország, ezt a szép női nevet naponta hallottuk, olvastuk. Már majdnem permanens névnappá vált, amikor december közepén ünneprontó hír érkezett: a Világbank vitarendező szervezete 6,9 milliárd forint kártérítést ítélt meg annak a francia cégnek (Edenred), amely a Ticket Express utalványokat gyártotta, és amelynek termékét – diszkriminatív módon – büntető adóval sújtotta nemzeti parlamentünk, ezzel indokolatlan és jelentős előnyt biztosítva az Erzsébet-utalványnak. Másik két, a magyar piacról kiszorított francia „utalványos” cég is eljárást indított ellenünk, ám ítélet még nem született. Sok jóra ne számítsunk, vélhetően nem vagyunk nyerő pozícióban. Az ügyben indított korábbi kötelességszegési eljárás, a most kiszabott 6,9 milliárd forintos kártérítés, valamint a várható újabb menetrendszerű "utalvány pofonok" tettre sarkallták kormányunkat és a képviselőket. Átalakították a teljes magyar kafetéria-rendszert és háttérbe szorították az Erzsébet-utalványt is. Januártól már nem kell. Erzsébet persze továbbra is szent, a szegények önzetlen támogatójaként végzett tevékenysége örök értékű, de a nevével fémjelzett népszerű tikett gyakorlatilag a múlté.

Érdemes sorra venni a 2017-es változásokat. Először foglalkozzunk röviden a munkabérekkel. A minimális bér január 1-től 15 százalékkal, a garantált bérminimum (szakmunkás minimális bér) 25 százalékkal emelkedett. Az új kötelező tarifákra (minimális bér: bruttó 127 500 Ft/hó/fő, garantált bérminimum: bruttó 161 000 Ft/hó/fő) való beállás a versenyszférában 1 028 000, a közszférában 213 ezer dolgozót érint. Már most tudható, hogy ezeket a megemelt béreket néhány tradicionálisan alacsony átlagkeresetű és élőmunka-igényes ágazatban csak sok „vér, veríték és könny” árán tudják kitermelni és kifizetni.

A munkáltatókat terhelő szociális hozzájárulási adó szintje ugyan a korábbi 27 százalékról 22 százalékra csökkent, de jelentős mérséklése sem segít azokon – elsősorban hazai tulajdonban lévő, kis- és közepes méretű vállalkozásokon, amelyek termelékenysége (hatékonysága) és versenyképessége legfeljebb gyenge közepes osztályzattal minősíthető. Ezeknél a cégeknél – elsősorban Észak- és Kelet-Magyarországon – az állományi létszám meghatározó része hónapról-hónapra a minimális bér és a garantált bérminimum környékén kapja a fizetését. Ismétlem: egymillió emberről beszélünk az üzleti szektorban! A munkáltatónak kettős feladata van: normakövető módon teljesíteni a kötelező bértarifákra (minimális bér, garantált bérminimum) való beállást és ezzel párhuzamosan forrást kell biztosítania a képzettebb és gyakorlottabb – a minimum értékeknél eddig is többet kereső – munkatársak bérfejlesztésére. Ez utóbbi ugyan „szabadon választott gyakorlatnak” tűnik, de tudjuk, hogy nem az. Ha ezt elhalasztja a tulajdonos, akkor jobb esetben csak nehezen kezelhető bérfeszültség alakul ki a munkahelyen, „összecsúsznak” a bérek, rosszabb változatban a kvalifikált dolgozók más foglalkoztatót igyekeznek keresni, de új elhelyezkedésükig sem lesznek túlságosan boldogok és motiváltak. A feketegazdaság bővülésének veszélyére, a munkaköri átminősítések lehetőségére, és a színlelt szerződések gyakorlati alkalmazásának részleteire – terjedelmi korlátok miatt – nem térek ki.

Változtak a béren kívüli juttatások szabályai is, ami érintette a munkáltatókat is. Kedvezményes adózásúként (34,22 százalék) mindössze két elemmel számolhatunk: a Széchenyi Pihenő Kártyával és az évi 100 ezer forint összegű pénzjuttatással. A most kialakított kedvezményes kulcs jóval magasabb a redukált szociális hozzájárulási adónál (22 százalék), és vegyük azt is figyelembe, hogy sem a SZÉP-Kártya, sem pedig a 100 ezer forintos juttatás nem ellátási alap (pl. nyugdíj).

A korábban joggal kedvelt és elterjedt Erzsébet-utalvány, a munkahelyi étkeztetés, az iskolakezdési támogatás, a helyi utazási bérlet, az iskolarendszerű képzés, stb. 2017. január 1-től – ugyan értékhatár korlátozás nélkül, de – 43,66 százalékos kulccsal adózik. Nem hiszem, hogy részletes és hosszú indoklást igényel – tekintettel az előbb vázolt bérhelyzetre – a várható vállalkozói magatartás: legjobb esetben átalakítva megtartják a kedvezményes kulccsal adózó két juttatás (SZÉP-Kártya, pénzbeli kifizetés) valamelyikét és azonnal megszüntetik a 43,66 százalékkal sújtott kafetéria elemeket, amelyek munkáltatói közterhe csaknem a duplája lett a 2017. január 1. napjától hatályos szociális hozzájárulási adónak. A tervek szerint folyamatosan csökkenő munkáltatói bérjárulék (2018-ban újabb 2 százalékponttal mérséklődik) szintén a nagy adóterhelésű kafetéria elemek fenntartása ellen hat.

Nézetem szerint a versenyszektorban a 43,66 százalékos Erzsébet-utalvány már rövidtávon sem életképes konstrukció. Persze lesznek/maradnak adómentes juttatások is: a sportrendezvényekre szóló bérlet, a kifizető által biztosított védőoltás, az albérleti támogatás stb. A kérdést ezek kapcsán is felteszem: az a munkáltató, amely szinte elviselhetetlen bérszorításban éli mindennapjait (2018-ban a két kötelező minimum-bértarifa további 8 illetve 12 százalékkal emelkedik!), vajon miért vállalná „önként és dalolva” bármilyen béren kívüli juttatás fenntartását, esetleg új – akár adómentes - tétel jövőbeni biztosítását?

Azt még el tudom képzelni, hogy a tőkeerős, piacvezető nagyvállalatok és a nem költségérzékeny, közpénzből működő szervezetek (állami vállalatok, hivatalok, hatóságok, fegyveres testületek) a munkahelyi béke megőrzése érdekében átmenetileg megtartanak néhány népszerű, bár rendkívül drága kafetéria elemet, de, hogy a nehéz körülmények között működő hazai kis- és középvállalkozások 2017-ben és 2018-ban minden tartalékukat, forrásukat, szabad pénzeszközüket munkabérre fogják fordítani, az csaknem biztos. Úgy gondolom, nem is nagyon tehetnek mást.