Közelkép - Békeffiék emléke

Bevallom, nem voltam nagyon szenvedélyes nézője a tévé kabaréknak, inkább kiábrándultan csábítottak el nagy néha. Nem az érintett művészek tehetsége okán, hanem mert a napi politika durvult el olyan mértékben, hogy a rendszeres odafigyelés szinte csakis csalódásokra adhatott alkalmat.

A kormánypárti parlamenti illetékesek napi „föllépéseikben” tudatosan száműzik a jó ízlést, a gúny viselkedésükből messzire sodródott, mintha tudatosan csakis a gorombaságot ismernék. Igaz, a Duna parti „szent épület” nem színház, bár viselkedési szabályok ott is vannak. De mennyire, csak alkalmazni illenék őket! Olyan nagy demokratikus hagyomány a korábbi negyed században se volt ebben az országban, de a maihoz hasonló természetű politikai hatalom okosabban értelmezte a türelmet.

Pedig nem volt elnézőbb az akkori kabaréművészet se, sőt igencsak tehetséges művészek szórakoztattak vele. Békeffiék, ma is élő legendák. Finoman, elegánsan, néha nyersen is tudtak szórakoztatni. Utódaikhoz, a Sas kabaréba az ültetett a képernyő elé, hogy az ATV-be néha belekukkantottam, és kezdett az elődökre emlékeztetni. Néha szintén nyersen, de hát a kabaré, ha színház is tükörkép, viseljék el az őszinteséget. Mert nem esztétizáló műfaj. Ha nem volna szókimondó, ki volna kíváncsi rá. A politikusok se kíméletesek, viseljék el a túlzást ők is.

Szilveszterkor az „parancsolt” Sasék elé, hogy Békeffiék korában még kölyök voltam, szüleim meséltek még róluk vidáman, most meg a képernyő előtt ugyanúgy harsányul kacagtam, mint a helyszínen lévő nézők. Akadhatnak, akik túlzásnak vélhetik a Békeffi-hasonlatot, de én hiszek Sasban és művésztársaiban, akik csak azt gúnyolták ki, amit a nagy többség elszenved. Ennyi jogunk van még talán. Gúny és szívből fakadó jókedv nélkül volna igazán elviselhetetlen a gonosz és gonoszkodó politika.