Rácpontykarácsony

1946 január hatodikán délután tizenhárman ülik körbe az asztalt a Rákóczi úti lakás tágas nappalijában. A Petrucz család a görögkeleti karácsonyt ünnepeli. Az asztalfőn Gyuri nagybátyám foglal helyet, mellette felesége és két kisfia, s velük ünnepel Gyuri három testvére a családjukkal együtt. A négy testvér, Miklós, Gyuri, Kornél és Katus - ő az anyám - összenőttek, szinte közös világot alkotnak, de azért persze mindegyikük egy-egy világ maga. Nagyszüleim a századforduló táján érkeztek Budapestre egy kis szerb faluból, s rájuk valóban illett a dolgos bevándorló megnevezés, különösképpen az olyan korban, amikor ember nem nagyon maradhatott jelöletlenül. Anyámék a szülői házban még szerbül beszéltek egymás között, de mivel egyikük sem szerb házastársat választott magának, később ezt elhagyták, mindenki magyarul beszélt, szerbül legfeljebb a templomban, ahol a misét ószláv nyelven celebrálja a pap.

A Petrucz család szépen tud ünnepelni. Csoda tudja nagyszüleim honnan hozták magukkal a városi világról szóló tudásukat, megbízható ízlésüket, de azonnal megérezték, hogyan rendezzenek be úgy egy lakást, hogy az mindenféle hamisság nélkül tükrözze azt a bensőséges polgári hangulatot, ami jellemezte az életüket. Nagymama szemében örökké ott bujkált a kicsattanó vidámság, olyan volt a nevetése, mintha gyöngyöket szórna maga köré, pedig nem lehetett könnyű élete a négy gyerekkel, még ha a férjének fodrász szalonja is volt a belvárosban. A családi fáma teadélutánokról és uzsonnákról szólt, valamelyik gyerek mindig odaült a plüssel borított zongoraszékre és játszott valami divatos darabot, esténként pedig fehér csipketálcákon menetrendszerűen érkeztek a krémesek a híres Szavanov cukrászdából. Nagymama húga, Zorica ugyanis Szavanov Emil felesége volt, s egy darabig kasszírnő a férje üzletében, ő vitte a teli tál süteményeket a Veres Pálné utcába a Petrucz családnak, nem éppen messziről, a Régi Posta utcából. Szépen pocakot is eresztettek a férfiak, nagymama is kigömbölyödött, derekára már nemcsak az évgyűrűk ültek ki. A vidám, felelőtlen vacsoráknak ára volt. No meg a négy szülésnek, természetesen.

Azon a karácsonyestén, ahogyan a feldíszített fa előtt az asztalnál ülnek, olyanok megint, mint akik újra megalkották gyermekkoruk örök szülőföldjét, amit nem vehet el tőlük senki, s ahol ugyanúgy ünnepelnek, ahogyan őseink ünnepeltek. A fehér abrosz alá szalmát szórtak, ami a jászolt jelképezi. Az asztal közepén egy kerek tálon frissen ültetett búza, a zöld szálak piros szalaggal átkötve, a tányér közepén pohárban mécses világít. Egy másik tálon kerek fonott kalács ül tizenhárom aprószemű alma és dió tetején. Az almák és a diók száma mindig annyi, ahányan karácsony este körbeüljük az asztalt. A harmadik tálban aszalt szilva, s a negyedikben babsaláta. Minden kerek. Teljes képpé áll össze a búza, a kalács, a bab és a szilva, egy család, egy élet, egy század képévé.

Még nincs egy éve, hogy véget ért a háború, mindannyian átélték, milyen könnyen pusztíthatók el az emberek, a dolgok, és mindaz a holmi, amit valóságnak szokás nevezni, s éppen csak fölfogták, milyen az élet, amikor éppen semmi fontos nem történik benne, legfeljebb egy családi ünnep. Gyuri Opeljét ’44-ben besorozták a nyilasok, és már nincs meg a családi nyaraló sem Balatonaligán, ’45 nyarán állami gyereküdülő lett belőle. A nyaraló, az autó és a családhoz méltó hajlék megteremtése két nemzedék kemény munkájába került, benne volt abban a nagyszülők tanítása, az íratlan családi törvény, mely nemzedékről nemzedékre adódott át, s úgy szólt: a férfinak becsületes embernek való pályát kell választania, s el kell tartania a családját minden körülmények között.

Gyuri, a másodszülött fiú a húszas évek végén indította el saját vállalkozását, amit azután lépésről lépésre épített föl, olyan sikeresen, hogy 1936-ban már teherautóval szállított tüzelőt nagyvállalatoknak telepes kereskedőként a józsefvárosi pályaudvarról. Nem házasodott meg addig, amíg jövendő családja egzisztenciáját biztosítva nem látta. A háború után új vállalkozást is indított Petrucz Testvérek néven anyámmal, aki ’45-ben vegyészként doktorált, s a vegyészdiploma birtokában hozhatták immár létre kis kozmetikai cégüket a Mester utcában, púder, kölni, szappan, s más efféle áruk kínálatával. A vállalkozás éppen csak beindult. Gyuri úgy érezte, a háborús évek után újra fölfelé tart, az élet csúcsaira, s ez meglátszott a tartásán és éles, komoly tekintetén, s azon, hogy örökké cigarettát szívott, hogy eloszlassa új életétől való összes félelmét.

Az első két fogáson, az ecetes babsalátán és a paradicsomos hallevesen túl vannak, Rózsi, Gyuri felesége éppen a sült halas tepsit helyezi a tálalóasztalra. A ropogósra egybesütött, fokhagymás, paprikás ponty a fő fogás. Nem szabad kiszáradnia, ezért a beirdalt részekbe kis zsírt öntött sütés előtt, s ügyes háziasszonyként éppen elkapta a kellő pillanatot, amikor a hal bőre már keményre sült, de a belseje omlós maradt. Rózsi most éppen arra készül, hogy egy hosszú kés éles hegyét a haltörzs kérgébe szúrja és levágja az első szeletet, amikor keményen fölberreg a csengő. Kínos, dermedt csend támad. A család összes barátja, még a szomszédjaik is tudják, hogy karácsonyt ünnepelnek, senki nem zavarja őket ilyenkor. Rózsi tanácstalanul áll, ijedten pillant Gyurira, ő int, hogy nyisson ajtót.

Rózsi leteszi a kést, lassan a bejárati ajtó felé indul, megrázkódik, amikor a második éles berregést hallja.

S miután kinyílik az ajtó, minden úgy történik, mint egy filmen, amelynek felgyorsítva vetítik le a jeleneteit. A két rendőr, az egyikük cipóképű, pirospozsgás, a másik szögletes arcú, szeme alatt sötét táskákkal gyorsan intézkedik. Miután megállapítják Gyuri személyazonosságát, éppen csak annyi időt hagynak neki, hogy fekete szövetkabátját magára vegye, feleségét és fiait megölelje, s már terelik is kifelé. Kérdésre nem válaszolnak, nem rosszindulatból, hanem mert minek. Akármi legyen is az ok, ennek a családnak a története nem az ő történetük, semmi közük hozzá, ők csak a munkájukat végzik. Míg Gyuri az övéitől röviden búcsúzik, a cipóképű a karácsonyfát bámulja és lebiggyeszti húsos ajkát, a lesajnáló arckifejezést nyilván inkább helyénvalónak tartja, minthogy elárulja zavarát és megilletődését.

Gyuri viaszsápadtan az ajtóban megáll, visszafordulva mondja: vigyázzatok egymásra, amíg … A dörrenő ajtócsapódás miatt nem fejezheti be a mondatot.

S a családtagok, akik pár perccel korábban még azt hitték, kiszabadultak az idő szorításából és végre találtak maguknak egy védett zugot, most megkövülten merednek az ajtóra. Anyám zokogásban tör ki, és zokog egész este, míg Rózsi vele szemben ülve némán ingatja a fejét, arca fehér és merev, mint a márvány. Egyszer ennek is vége lesz, búcsúzik éjféltájt Zorica, és erősen megöleli Rózsit.

Jóval később derült csak ki, hogy Gyurit árdrágítás vádjával tartóztatták le és tartották vizsgálati fogságban három hónapon át. Végül sikerült tisztáznia magát, a vád alól felmentették és szabadon engedték. Az 1946-os évben, amikor a mesterségesen gerjesztett hiperinfláció miatt az egekbe szöktek az árak, a darakoksz, amit árult, nem is számított közszükségleti cikknek, így az árdrágítás nem is vonatkozott rá. Gyuri a vizsgálati fogság ideje alatt megbetegedett, s amikor kiszabadult, már egy másik ember volt. Soha többet nem tudott sikeres vállalkozásba fogni, mert a bélyeg ott volt a homlokán.

Egyre népesedő családom az elkövetkező huszonöt évben ugyanabban a Rákóczi úti lakásban ünnepelte a görögkeleti karácsonyt, s csak arra ügyeltünk babonás félelemmel, nehogy megint tizenhárman üljünk az asztalnál. Az ünnepi menü főfogása természetesen mindig is a sült ponty volt, amit Rózsinak minden évben sikerült tökéletesre elkészítenie, s ami mindannyiunk kedvence volt.

Csak azon a ’46-os karácsonyestén nem nyúlt a rácpontyhoz senki.