Stohl András színészként halálra élvezi, hogy a csillagokat is lehazudhatja az égről, hogy valóságos hazugságtirádákat, sőt áriákat építhet föl, folyhat belőle az igazságtartalom nélküli szó, színlelhet, alakoskodhat, ködösíthet, ahogy csak belefér, a Házassági leckék középhaladóknak című szék alá röhögtető bohózatban, Baráthy György telivéren eleven fordításában, a Centrál Színházban. Élvezettel mutatja meg, hogy egyik hazugság szüli a következőt, aztán az utána jövőt, majd a mind nagyobbat, így a kis tódításból valóságos áradat válik, ami már mindenkit fenyeget, fojtogat, és farkába harapó kígyóvá lesz. Már nincs megállás, nem lehet senkinek nyugta, mindent és mindenkit elönt a hazugságfolyam, esetleg kő kövön nem marad.
Stohl pontosan ismeri ennek a természetrajzát. Kezdetben megmutatja, hogy némi zavarodottság után, amíg nincs belőle nagy baj, a hazugság kieszelése örömet is jelenthet, játékos fantáziával is járhat, hogy hűha, milyen remek lódítást sikerült kitalálni, és akkor még hátravan a megvalósítás öröme, a hiteltelenséget megfelelő hitelességgel elő is kell adni, hogy színtiszta igazságnak hasson.
A francia Florian Zeller darabjában buzgón merít a klasszikus bohózatszerzőktől. Naná, hogy a megcsalás áll a középpontban, először annak mintapéldányával, a férj lép félre, és ezt mindenféle maszlag segítségével igyekszik eltitkolni a felesége elől. Kezdetben csupán ebédidőben, hotelszobákban történik a „mellé szeretkezés”, de aztán az orvosnő követelőzni kezd, nem elégszik meg gyors lefolyású, rapid akciókkal, elutazásra, netán teljes hétvégére vágyik, és ennek érdekében ő is a hazugság nehezebbik fegyverneméhez folyamodik, hiszen szintén házas. Azt füllenti, hogy beteg nagynénikéjét megy meglátogatni vidékre. Na de a férje éppen a légyott elején utána telefonál, és mindinkább követeli, hogy adja át a mobilt a nénikének, ugyan már hadd kívánjon jobbulást neki. Már semmiképpen nem lehet kidumálni a dolgot, a "micsoda felháborító bizalmatlanság, de ez a szöveg sem válik be, így aztán a Stohl által játszott Michel elváltoztatott hangon, mint nagynéni, szól bele a telefonba. Adja a nőt, adja a beteget, színleli az idős asszonyt, miközben szeretője, Alice iparkodik súgni neki, mert persze olyasmik és olyan személyek kerülnek szóba, amikről, akikről halvány dunsztja sincs. És már-már elárulja magát, de aztán a mind blődebb és blődebb hazugságok mintha időlegesen kihúznák a csávából, hogy majd újabb és újabb képtelenségeket kelljen kitalálni a lelepleződés elkerülése érdekében.
Ez az egyik abszurdba hajló nagyjelenet, lényegében hihetetlen, hogy ennyi marhaságot, és ilyen ügyefogyott hangelváltoztatást bárki is bevesz, de azért még jön az újabb és újabb adag, a balfék „hősszerelmes” megint és megint rátesz a szerencsétlenkedés halmazra egy-egy jókora lapáttal. Miközben mind kétségbeesettebb arckifejezésre vált, olykor már alig tud kipréselni hangot a száján, vagy éppen ellenkezőleg, már-már érthetetlenül hadar. Alice pedig tökéletesen összeomlani látszik, lerí róla, azt érzi, hogy most dőlt össze egész eddigi élete. És mialatt szinte szétpukkadunk a röhögéstől, ez tragikus pillanat is, mert tudatosul, hogy azért két pár együttélése jutott végveszélybe ezen a ponton, és ez már nem pusztán móka-bóka, ebből bizony lúdbőröztetően nagy baj is lehet, maradandó lelki sérülésekkel, és akár még a testi sérülések is kilátásba helyezhetők.
Ilyen komolyan érdemes bohózatot játszani, hogy tétje legyen. Az ügyes hülyéskedés, a helyzetkomikumok garmadája kevés. Nem kispórolható a valós kétségbeesés, a fájdalom sem, ugyanakkor gyakran száguldóan fergetegesnek kell lennie a tempónak, brillíroznia kell a színészeknek, és mindennek a márkás svájci óra pontosságával kell történnie. A Ma este megbukunk előadása is ilyen, Mark Bell vendégrendezésében a Centrálban. Látszólag habkönnyű, virtuóz bohóckodás, de azért csak regél a mindinkább elharapózó dilettantizmus fölöttébb romboló hatásáról.
A Házassági leckék középhaladóknak előadását rendező Puskás Tamás is ért hozzá, hogy úgy szórakoztasson laza eleganciával, hogy annak azért legyen füle-farka, némi tartalma, miközben komoly traumák nélkül, alapvető jóérzéssel távozik a színházból a néző, a színészek pedig joggal érzik úgy, hogy kiváló játéklehetőséget kaptak. Az amúgy is remek formában lévő Kovács Patrícia Alice-ként parádézik. Vonzó, ellenállhatatlan, izgalmas, kiismerhetetlen titkokat rejtő nő, és megriadt ember, aki egyáltalán nem biztos abban, hogy ki tud kecmeregni a csávából. Szélsőséges hangulatokat vált akár pillanatokon belül. Úgy játszanak Stohllal, úgy adogatják egymásnak a magasra ívelő labdákat, és az olykor szédületes poénokat, annyira összeszokottnak tűnnek, mintha egy osztályba jártak volna a színművészetin. Hozzájuk társul baráti házaspárként, mint Laurence, illetve Paul, Balsai Móni és Schmied Zoltán. Persze később kiderül, hogy mindenki keresztbe csal mindenkit. És közben valamennyien erkölcsről, etikáról, hűségről, igazmondásról, a másik mellett való feltétlen kitartásról papolnak. Fel vannak háborodva azon, hogyan lehet olyat csinálni, amit ők is simán megtesznek. Laurence szinte szabályos kihallgatással alázza a férjét, ez Balsai nagyjelenete. Paul apránként adagolja be legjobb barátjának, hogy már régóta tud mindent, aztán lezserül ezt azzal is megtetézi, hogy amúgy már sokkal régebben ő is kavar Michel feleségével, ez Schmied bravúráriája.
Végül, ahogy ez várható volt, rendeződnek a viszonyok, és mint a jó öreg Feydeau mesternél, suba subához, guba gubához. De azért Puskás sejteti, lehet, hogy hamarosan folytatódik minden, sőt tán abba sem maradt, csak színleg. Bár le lehet bukni, de aki a hazugságban professzori fokozatot szerzett, annak valószínűleg nehezebb leszoknia róla, mint kemény drogosnak a kábítószerről.