Kossuth Lajos a Fehér Házban

Publikálás dátuma
2017.01.07. 08:55
Kossuth szobra Washingtonban, a Capitolium épületében A SZERZŐ FELVÉTELE
165 esztendeje, 1851. december elején New Yorkban, a fellobogózott utcákon ezrek tolongtak, hogy köszöntsék Kossuth Lajost. Sokan George Washington megtestesült szellemét látták a magyar szabadságharcosban. 1851. december 30-án érkezett meg Washingtonba, másnap, Szilveszterkor fogadta őt a Fehér Házban az USA elnöke, majd január 5-én a szenátus, január 7-i ülésén pedig a kongresszus két háza köszöntötte. A fővárost elhagyva hat és fél hónapos országos körútra indult. 2017-ben ennek is 165. évfordulója lesz.

Kossuth Lajost a szabadságharc bukását követően Törökországba internálták, szabadulására 1851. szeptember 11-én került sor. Az Amerikai Egyesült Államok 13. elnöke, Milland Fillmore járt közbe, a kongresszusi felhatalmazásával egyúttal meghívta Amerikába a magyar szabadságharc vezérét, valamint néhány emigráns társát. Kossuthék a Mississippi amerikai vitorlás gőzhajó fedélzetén hagyták el a török földet, útközben Amerika felé előbb még „benéztek” Angliába, ahol kitörő lelkesedéssel fogadták, de Amerikában még forróbb fogadtatásban lehetett részük. Kossuth számára olyan diadalmenet kezdődött el ezzel, amelyben európai politikus addig még sohasem részesült. Személyében a szabadság lánglelkű bajnokát, minden zsarnok ellenségét látták és ünnepelték, s az 1851 decemberétől 1852 júliusáig tartó látogatás még jobban növelte népszerűséget. Mindennek azonban elhanyagolható politikai jelentősége volt.

Egydolláros akció

New York kikötőjében transzparensekkel, zászlókkal fogadta a tömeg, a korabeli lapok tudósításai Mózeshez, George Washingtonhoz hasonlították. A manhattani Castle Clinton – nevű, színházzá alakított erődbe lépve őrjöngő, szinte eksztázisba esett tömeg ünnepelte, Kossuth hosszú ideig szóhoz sem jutott, csak szívére tett kézzel, némán hajlongott. Innen hintón, díszmenetben hajtottak vele a Broadwayre. Az út mentén mindenütt óriási, Haynau verését ábrázoló plakátok, zászlódíszek, s természetesen ünneplők sokasága fogadta. A jó 24 kilométer hosszú Broadway talán a világ leghosszabb utcája ma is, igaz, kicsit megváltozott az utca képe Kossuth látogatása óta, de egy fennmaradt korabeli olajnyomat bal oldalán az az oszlopos klasszicista épület-részlet, vagyis a Szent Pál-kápolna, ma is ugyanúgy áll, mint a képen.

A Broadwayről a City Parkba vezetett az út, ahol a polgármesteri hivatal előtti díszes emelvényen, katonai tiszteletadás mellett köszöntötték a magyar kormányzó-elnököt. Itt kezdődött el az első pénzszerző akció is, vagyis az a kossuthi álom, hogy a politikai rokonszenvet fölkeltve támogatást és pénzt gyűjtsön a Magyarországot fölszabadító háborúra. Kossuth ennek jegyében hatásos beszédet mondott a New York-i operaházban is, a Demokrata Párt vezetői pedig javaslatot is tettek, hogy a magyar ügy számára minden amerikai ajánljon fel 1 dollárt. Ez az amerikai pénzgyűjtési akció azonban – mint ismeretes – nem úgy sült el, ahogy Kossuth eltervezte. Még ha sikerült is tekintélyes összeget összekalapozni, Amerika nem kívánt beleavatkozni az európai ügyekbe.

Brooklynban a helyi Szentháromság-templom protestáns lelkipásztora - a világsikerű Tamás bátya kunyhója szerzőjének, Harriet Beecher Stowe-nak egyik bátyja - Henry Ward Beecher fogadta. Kossuth itt a vallásszabadságról szónokolt, kifejtette, hogy bár ő maga evangélikus, a szabadságharc kormányában a vallás- és oktatásügy tárcáját egy katolikus püspökre bízta.

Kossuthék támogatására egyébként a leghíresebb New York-i protestáns közösség, a Broadway Tabernákulum is felhívta a figyelmet. Nagy rokonszenvet váltott ki azzal is, hogy megszólította az amerikai női társadalmat, kijelentve, hogy a nők azok, akik a bölcsőtől a sírig végigkísérik a férfiak életét, katonákat, művészeket, tudósokat, földműveseket, munkásokat adva egy ország boldogulásához.

Pusztán elnöki rokonszenv

Kossuth útja New York után Philadelphiába, Pennsylvania fővárosába vezetett. Éppen karácsonyra, 1851. december 24-ére érkezett a minden amerikai szemében különös tiszteletnek örvendő városba, ahol 240 esztendeje, 1776. július 4-én írták alá az Amerikai Függetlenségi Nyilatkozatot. S abban a teremben, az USA születésének helyén, az Independence Hall történelmi helyiségében tarthatott szónoklatot. Az itt máig őrzött, Mózes III. könyvéből való „hirdessetek szabadságot a földön, annak minden lakójának” feliratú Szabadság-harangra utalva azt mondta: „Valami prófétai van itt a levegőben, ahol ma is ugyanaz a harang figyelmeztet az örökkévalóságra, mint amelynek egykor az a prófétai sorsa volt, hogy mindenkinek hirdesse a szabadságot. Miután ebből élő valóság lett, önök itt állnak most, mint egy nagy, büszke nemzet, páratlanul a történelemben. De a próféciának egyik része még nem teljesült be. Még nincsen szabadsága mindenkinek…”

Philadelphiából Baltimoreba vitte útja, ahol keményfejű ír katolikus hallgatóság előtt kellett beszélnie. Ezután a főváros, Washington következett, ahová vonattal érkezett december 30-án. Szilveszter napján, december 31-én hívták meg a Fehér Házba, ahol Fillmore elnökkel találkozhatott, aki kinyilvánította rokonszenvét a magyar-üggyel, de elutasította az amerikai, aktív szerepvállalást.

Kossuth január 5-én léphetett a Capitoliumba, itt elmondott beszéde után osztatlanul ünnepelték. Ennek emlékét ma emléktábla és szobor is őrzi, - „…emlékeztetve arra, hogy a Kossuth által képviselt demokratikus eszmék azonosak azokkal az alapelvekkel, amelyeken az Egyesült Államok egész politikai élete alapszik. Egyben tehát a két ország és a két nemzet barátságának értékes szimbóluma.”(Ráday Mihály)

A körút Mount Vernonban, George Washington egykori lakhelyénél és nyugvóhelyénél folytatódott. A szemtanúk leírása szerint Kossuth könnyek között rótta le kegyeletteljes tiszteletét a „Nemzet Atyjának” sírjánál. Példakép volt számára! Nem véletlenül példálózott az USA első elnökének személyével az ezt követő, Maryland állambéli, annapolisi beszédében: „Isten kezét ismerem fel a történelemben. Talán éppen ott állok most, ahol egykor Washington állott. E falak bizonyára az ő hangját is hallották, és ha most itt állhatna, bizonyára megnyugtatná önöket, hogy ma már van elég ereje Amerikának ahhoz, hogy az igazság védelmében a világ bármely hatalmát legyőzze. És nincs igazabb ügy, mint az elnyomott magyarság ügye…” Kossuth itt kapta ajándékba az amerikaiaktól Washington kardját, amely ma a Magyar Nemzeti Múzeum állandó kiállításán látható.

400 beszéd, előadás

1852. január 22-én érkezett az Ohio állambéli Pittsburghbe, ahol mintegy tíz napig tartózkodott. Nagy népszerűségre tett szert itt is. Máig több emlékjel őrzi az iránta ébredt tiszteletet, sőt, négy Kossuth-falva és egy Kossuth megye is máig a nevét viseli. Az Ohio állambeli Cleveland már régóta az egyike a magyarok általi legsűrűbben lakott helyeknek. Itt született meg az első hivatalos határozat is, amely Kossuth törökországi elzárkózottságának véget vetett. 1902 óta a nagyszalontai Kossuth-szobor hű mása magasodik itt emlékére.

Gyönyörű beszédet tartott a clevelandiek előtt: „A Mindenható gyakran írta az emberek és nemzetek sorsát a hegyekbe vagy a kanyargó folyókba. Azt hiszik önök, hogy tavaiknak fenséges lánca, mely az Atlanti-óceánhoz vezet, csak a természet egyszerű játéka? Nem, semmiképpen sem. Ez az Isten hatalmas ujja, mely az óceánra mutat, arra a szükségességre, mely önöket a vén Európához kapcsolja. Ne felejtsék el, kérem, az Isten ujját, mielőtt a késedelem helyrehozhatatlan károkat okozna…” (Mármint az a késedelem – írja Ráday Mihály – hogy hagyják a szabadságukért küzdő népek eltiprását, és nem sietnek a segítségükre…”)

Jelentős állomás Kossuth amerikai útja során Colombus, ahol díszes tábla őrzi látogatásának, s a nép szerepéről, történelmi jelentőségéről szóló beszédének emlékét. Tőle nem messze egy másik emléktábla Abraham Lincolné, aki 1863-ban szintén itt mondott beszédet, amely kísértetiesen hasonlított Kossuthéhoz. Lincoln nem titkolta Kossuth iránti szimpátiáját, fiatal ügyvédként figyelemmel kísérte a magyar politikus életútját, olvasta, tanulmányozta írásait és beszédeit.

Mielőtt innen a Mississippihez menve hajóra szállt volna, útban St. Louis felé látogatást tett Cincinatti városában, ahol felvették a szabadkőműves páholy tagjainak sorába. Lehajózva a Mississippin, St. Louisban elérkezett a várva várt alkalom, hogy találkozzék az újvilágba kivándorolt magyar száműzöttekkel, s vezetőjükkel, az egykori komáromi kormánybiztossal, Újházy Lászlóval, aki Újbuda néven települést alapított, remélve ezzel azt, hogy velük telepszik le itt Kossuth is mindaddig, amíg nem térhetnek vissza Magyarországra, amíg el nem érkezik a megfelelő idő, itt szabad földön, a saját munkájukból élnek majd. De Kossuth fejében más járt, esze ágában sem volt maradni, ő a nyugat-európai hatalmi és politikai tényezőket akarta befolyásolni. St. Louisból nem tűnt el Kossuth emléke, a Kossuth Avenue utcatáblái ma is hirdetik nevét.

Négyszázadik előadását Plymouthban tartotta. Massachusetts fővárosában, Bostonban is óriási tömeg fogadta, tíz kilométeres úton, rengeteg lovas kíséretében díszkapukon át haladhatott, majd innen az amerikai történelem szent helyét ment fölkeresni, vagyis a híres lexingtoni-harcteret, ahol az 1775-ös függetlenségi háború első ütközete zajlott.

Az amerikai körút 1852 júliusának elején ért véget.

Magyarok Amerika szabadságáért

Kossuth több száz amerikai előadása, több ezer kilométeres útja során Amerika-szerte elterjedt a magyarok jó híre, személyes varázsával meghódította az amerikai nép nagy részét, s felhívta a magyarok szabadság-ügyére a figyelmet.

Sajnos azonban a politikai élet irányítóitól mégsem kapta meg a remélve várt támogatást. Csorba László írja: „…túlbecsülte az adott pillanat lehetőségeit. Mindaddig, amíg nem oldotta meg a rabszolgakérdést, az USA nem vállalhatott olyan aktív nemzetközi szerepet, mint amilyenre a magyar politikus ösztökélte. A pénzgyűjtés sem járt akkorra sikerrel, mint eredetileg számított arra, ráadásul a közben lezajló, világpolitikai jelentőségű fordulat, Louis Bonaparte államcsínye megerősítette az abszolutista hatalmak túlsúlyát az európai kontinensen. Egy időre ez is beszűkítette bármiféle újabb magyar forradalmi akció esélyeit.

A magyar államférfi útja mégsem volt értelmetlen, nem volt sikertelen. Egyfelől széles körben propagálta a magyar függetlenség ügyét, összekötve azt minden elnyomott nép fölszabadulásának követelésével. Páratlan hatású beszédeinek médiavisszhangjával fölrajzolta Magyarországot, a megoldandó magyar ügyet a világ térképére. Másfelől az amerikai-magyar kapcsolatokat alapozta meg, olyan kivételes szellemi hatással, amely napjainkig elér…”

Sokan szerették volna, ha letelepedik az Egyesült Államokban, tovább öregbítve azzal az államok jó hírét. Ő azonban nem maradt, visszakívánkozott Európába. Két leánytestvére - Zsuzsanna és Emília - azonban inkább az Államokat választotta.

Kossuth Lajos páratlanul gazdag életművével nem csupán a magyar történelem lapjaira írta be nevét, hanem az egyetemes történelem is jegyzi dicsőségét, s általa a magyarság soha nem felejthető forradalmi szerepét.

Szobra ma is áll New York szívében, s számos egykori Kossuth-honvéd, tiszt és közkatona alussza álmát Amerika temetőiben, akik harcolva az amerikai szabadságharcban többen az Unió hadseregében ezredesi, sőt dandártábornoki rangot is elértek.

Kossuth amerikai kortes útja mellett róluk is méltó és remek összegzést ad a nemrégiben napvilágot látott „Az 1848/1849-es forradalom és szabadságharc emlékhelyei - A száműzöttek nyomában” című, Csorba László és Ráday Mihály által szerkesztett igen kiváló kötet.

Témák
Kossuth Lajos USA

Mindent megtesznek, amit megtehetnek

Az 1974-es kiadású Szép Szó Antológia válogatást tartalmaz az azonos elnevezésű 1973-ban megjelent hétvégi mellékletében közzétett írásokból. A tematikus szerkesztésű kötetben olvasható az „Oktatás néhány problémája” Jánossy Lajos tollából. Azóta több mint negyven év telt el, s mégis mintha napjainkban - 2016-ban - írta volna a szerző. Az MSZMP X. kongresszust követő szakmai vitákat felelevenítve írja Jánossy, hogy a robbanásszerűen növekvő ismeretekkel nem tartott lépést az oktatás módszertana, nem azt tanítják meg amire a mában szükség van, hanem adatokat, vizsgakérdéseket sulykolnak, elsikkad az alapismeretek összefüggéseinek teljes megismerése, hogy a pedagógiai önállóságot minél hatékonyabban kell növelni, a tanárok képzését jobbá kell tenni .

Napjaink köznevelésével összefüggő vitáit ismerve, meg a hivatkozott írás megszületésének politikai, gazdasági, társadalmi hátterét vizsgálva nem túlzás a fenti állítás, s csak néhány tényt fölsorolva is látható, hogy sok a hasonlóság, vagy azonosság az oktatás néhány problémáját tekintve.

Akkor még a 20. században jártunk, akkor még a szocializmust építettük, most a 21. század elején vagyunk és kísérletet teszünk a piacgazdaság lerombolására. A hetvenes évek már a Kádári konszolidáció időszaka, a jelenlegi hatalom pedig csak ígérettett tett a konszolidációra. Akkor egypártrendszer volt, most sokak szerint újra megtörténhet. Akkor nyugat felé vágyakoztunk, most az oroszok barátságát keressük. Akkor KGST, most még az EU. Akkor kapun belüli munkanélküliség, most a határon túli munkakeresés és munkavégzés. Akkor Magyar Népköztársaság, most köztársaság. Akkor az elektronika forradalma, most a robotok forradalma. Akkor a föld a „közösben” a mezőgazdasági termelőszövetkezetekben, most a csókosok, a 21. századi új földbirtokosok kezében. Akkor a társadalom szerkezete már nem, vagy nem csak osztályszempontúan a munkásság és parasztság kettősségében és a maradék kategóriaként az értelmiséggel volt leírható, hanem a Ferge-féle nyolcréteges modell segítségével is. Akkor az értelmiség még mindig csak a hatalom legitimizálását szolgálta, most már erre sem kell, utált kategóriává vált. Napjaink társadalomszerkezete pedig leginkább egy körte alakú modellen mutatható be, egy nagyon szűkülő közép és egy nagyon szétterülő alacsony státuszú réteggel.

Akkor az iskolák csaknem száz százalékát az állam tartotta fenn és működtette. Ugyanez történik majd 2017. január elsejétől is, ha nem is hasonló arányban, hisz 2011-től a kedvező feltételek biztosítását követően gomba módra szaporodtak az egyházi fenntartású intézmények. Akkor 1970-1973 között művelődési, 1974-től oktatási minisztérium működött, most egy több funkciós, politikától átitatott minisztérium keresi a helyét a pedagógusok között. Akkor is mérnök végzettségű emberek irányították az oktatást, mint jelenleg, azzal a különbséggel, hogy a két miniszter - Nagy Miklós, de főképpen Polinszky Károly - nemcsak tudós emberek voltak, hanem iskolateremtők is voltak. Nem azzal van probléma, hogy az oktatásért is felelős miniszter lelkész, nem azzal, hogy az oktatásügyet operatív módon irányító államtitkár gépészmérnök, talán nem is azzal, hogy a felügyelt területen semmiféle tudományos tevékenységet nem tudnak felmutatni, bár nem ártana. A hozzáértés, a szakmai tudás, ennek hiányában a szakmai alázat az, ami hiányzik.

Szemek a láncban, s a lánc nyersanyagát a kormányfő kovácsolja. Egyébként meg jobb lett volna, ha a miniszter nem Esterházytól kölcsönzött idézettel határozza meg krédóját, azaz „Ha mindent nem tehetünk is, semmit tennünk őrültség lenne.” Mert sajnos mindent megtehetnek, s meg is tesznek. Ez az őrültség, s nem az, ha semmihez sem nyúltak volna.

Akkor a szocialista embertípus nevelése volt a cél, most a jó keresztyéné és a jó magyarrá egy erősen szekularizált társadalomban. Az alacsony presztízsű szülők gyermekei már az óvodában kudarcokat szenvednek, s ezek a kudarcok az életkor előre haladtával csak egymásra rakódnak. Akkor, az MSZMP X .kongresszusa után „jelentős, a centralizált tanügy-igazgatási rendszer válságát jelző változások mentek végbe, így a központi és a megyei hatáskörök decentralizálása, az egységesnek és oszthatatlannak tartott általános felügyelet felbomlása, a politikától elváló szakszerűség előtérbe kerülése". Most meg itt van a sok kicsi KLIK.

Az elmúlt napokban megismert PISA eredmények elemzését a nem kormányközeli szakértők már alapvetően elvégezték, de hasonlóval még nem találkoztam kormányközeli szakértők tollából. Vajon hol akadtak el? Vajon ugyanazok az arc nélküli emberek ők, akik megalkották a nemzeti köznevelési törvényt, vagy/és, akik a köznevelési kerekasztal résztvevőinek adnak tanácsokat? Vajon a miniszterelnök miért nem sürgeti a jelentés mielőbbi elkészítését? Vajon miért nem zavarja, hogy kormányzati politikusok elképesztő okfejtésekkel állnak elő, mint Hoffmann Rózsa, aki szerint nem baj, ha nem sikerült a PISA-teszt, klasszikus műveltségben, bibliaismeretben a magyar diákok dobogós helyen szerepelnének. Miért nem mindjárt azt nyilatkozta, hogy a biblia ismerete nélkül senki nem léphet ki a munkaerő-piacra?

Nemcsak elképesztő ötletek és vélemények születnek, és hangzanak el a kormányzati politikusok részéről, de fül- és szemtanúi lehetünk a hárításnak és hátrafelé mutogatásnak is. Az ellenzék mondja a magát, sokra nem megy vele. A Tanítanék mozgalom ismét a nyilvánosság elé lépett és 2016. december 19-re - a köznevelési törvény ötéves évfordulójára - demonstrációt szervezett, és előállt egy a közoktatást megújító forgatókönyvvel. Úgy tűnik a felkészült és független szakértők hiába igyekeznek megértetni mindenkivel - a politikusokkal, a kormányzattal a társadalommal -, hogy nagy a baj, és mi a baj gyökere. Pedig figyelni kellene a Radó Péterekre ! A versenyképesség megerősítése, a munkaerő alkalmazkodási képességének a javítása érdekében szükséges az oktatást segítő tankönyvek és segédanyagok sokszínűségére, a módszertani kultúra fejlesztésére, a nem számokban megjeleníthető értékelési és mérési kultúra visszaállítására, az ismeretek feldolgozásának és a kompetenciák kialakításának szerves egységére, rendszerbe történő állítására. Az sem lenne baj, ha a tárgyi tudáson túl az oktatásirányítás minden szintjén nyomon követhetők lennének az általános kognitív viselkedési, vagy és szociális készségek is.

Mindent megtesznek, amit megtehetnek

Az 1974-es kiadású Szép Szó Antológia válogatást tartalmaz az azonos elnevezésű 1973-ban megjelent hétvégi mellékletében közzétett írásokból. A tematikus szerkesztésű kötetben olvasható az „Oktatás néhány problémája” Jánossy Lajos tollából. Azóta több mint negyven év telt el, s mégis mintha napjainkban - 2016-ban - írta volna a szerző. Az MSZMP X. kongresszust követő szakmai vitákat felelevenítve írja Jánossy, hogy a robbanásszerűen növekvő ismeretekkel nem tartott lépést az oktatás módszertana, nem azt tanítják meg amire a mában szükség van, hanem adatokat, vizsgakérdéseket sulykolnak, elsikkad az alapismeretek összefüggéseinek teljes megismerése, hogy a pedagógiai önállóságot minél hatékonyabban kell növelni, a tanárok képzését jobbá kell tenni .

Napjaink köznevelésével összefüggő vitáit ismerve, meg a hivatkozott írás megszületésének politikai, gazdasági, társadalmi hátterét vizsgálva nem túlzás a fenti állítás, s csak néhány tényt fölsorolva is látható, hogy sok a hasonlóság, vagy azonosság az oktatás néhány problémáját tekintve.

Akkor még a 20. században jártunk, akkor még a szocializmust építettük, most a 21. század elején vagyunk és kísérletet teszünk a piacgazdaság lerombolására. A hetvenes évek már a Kádári konszolidáció időszaka, a jelenlegi hatalom pedig csak ígérettett tett a konszolidációra. Akkor egypártrendszer volt, most sokak szerint újra megtörténhet. Akkor nyugat felé vágyakoztunk, most az oroszok barátságát keressük. Akkor KGST, most még az EU. Akkor kapun belüli munkanélküliség, most a határon túli munkakeresés és munkavégzés. Akkor Magyar Népköztársaság, most köztársaság. Akkor az elektronika forradalma, most a robotok forradalma. Akkor a föld a „közösben” a mezőgazdasági termelőszövetkezetekben, most a csókosok, a 21. századi új földbirtokosok kezében. Akkor a társadalom szerkezete már nem, vagy nem csak osztályszempontúan a munkásság és parasztság kettősségében és a maradék kategóriaként az értelmiséggel volt leírható, hanem a Ferge-féle nyolcréteges modell segítségével is. Akkor az értelmiség még mindig csak a hatalom legitimizálását szolgálta, most már erre sem kell, utált kategóriává vált. Napjaink társadalomszerkezete pedig leginkább egy körte alakú modellen mutatható be, egy nagyon szűkülő közép és egy nagyon szétterülő alacsony státuszú réteggel.

Akkor az iskolák csaknem száz százalékát az állam tartotta fenn és működtette. Ugyanez történik majd 2017. január elsejétől is, ha nem is hasonló arányban, hisz 2011-től a kedvező feltételek biztosítását követően gomba módra szaporodtak az egyházi fenntartású intézmények. Akkor 1970-1973 között művelődési, 1974-től oktatási minisztérium működött, most egy több funkciós, politikától átitatott minisztérium keresi a helyét a pedagógusok között. Akkor is mérnök végzettségű emberek irányították az oktatást, mint jelenleg, azzal a különbséggel, hogy a két miniszter - Nagy Miklós, de főképpen Polinszky Károly - nemcsak tudós emberek voltak, hanem iskolateremtők is voltak. Nem azzal van probléma, hogy az oktatásért is felelős miniszter lelkész, nem azzal, hogy az oktatásügyet operatív módon irányító államtitkár gépészmérnök, talán nem is azzal, hogy a felügyelt területen semmiféle tudományos tevékenységet nem tudnak felmutatni, bár nem ártana. A hozzáértés, a szakmai tudás, ennek hiányában a szakmai alázat az, ami hiányzik.

Szemek a láncban, s a lánc nyersanyagát a kormányfő kovácsolja. Egyébként meg jobb lett volna, ha a miniszter nem Esterházytól kölcsönzött idézettel határozza meg krédóját, azaz „Ha mindent nem tehetünk is, semmit tennünk őrültség lenne.” Mert sajnos mindent megtehetnek, s meg is tesznek. Ez az őrültség, s nem az, ha semmihez sem nyúltak volna.

Akkor a szocialista embertípus nevelése volt a cél, most a jó keresztyéné és a jó magyarrá egy erősen szekularizált társadalomban. Az alacsony presztízsű szülők gyermekei már az óvodában kudarcokat szenvednek, s ezek a kudarcok az életkor előre haladtával csak egymásra rakódnak. Akkor, az MSZMP X .kongresszusa után „jelentős, a centralizált tanügy-igazgatási rendszer válságát jelző változások mentek végbe, így a központi és a megyei hatáskörök decentralizálása, az egységesnek és oszthatatlannak tartott általános felügyelet felbomlása, a politikától elváló szakszerűség előtérbe kerülése". Most meg itt van a sok kicsi KLIK.

Az elmúlt napokban megismert PISA eredmények elemzését a nem kormányközeli szakértők már alapvetően elvégezték, de hasonlóval még nem találkoztam kormányközeli szakértők tollából. Vajon hol akadtak el? Vajon ugyanazok az arc nélküli emberek ők, akik megalkották a nemzeti köznevelési törvényt, vagy/és, akik a köznevelési kerekasztal résztvevőinek adnak tanácsokat? Vajon a miniszterelnök miért nem sürgeti a jelentés mielőbbi elkészítését? Vajon miért nem zavarja, hogy kormányzati politikusok elképesztő okfejtésekkel állnak elő, mint Hoffmann Rózsa, aki szerint nem baj, ha nem sikerült a PISA-teszt, klasszikus műveltségben, bibliaismeretben a magyar diákok dobogós helyen szerepelnének. Miért nem mindjárt azt nyilatkozta, hogy a biblia ismerete nélkül senki nem léphet ki a munkaerő-piacra?

Nemcsak elképesztő ötletek és vélemények születnek, és hangzanak el a kormányzati politikusok részéről, de fül- és szemtanúi lehetünk a hárításnak és hátrafelé mutogatásnak is. Az ellenzék mondja a magát, sokra nem megy vele. A Tanítanék mozgalom ismét a nyilvánosság elé lépett és 2016. december 19-re - a köznevelési törvény ötéves évfordulójára - demonstrációt szervezett, és előállt egy a közoktatást megújító forgatókönyvvel. Úgy tűnik a felkészült és független szakértők hiába igyekeznek megértetni mindenkivel - a politikusokkal, a kormányzattal a társadalommal -, hogy nagy a baj, és mi a baj gyökere. Pedig figyelni kellene a Radó Péterekre ! A versenyképesség megerősítése, a munkaerő alkalmazkodási képességének a javítása érdekében szükséges az oktatást segítő tankönyvek és segédanyagok sokszínűségére, a módszertani kultúra fejlesztésére, a nem számokban megjeleníthető értékelési és mérési kultúra visszaállítására, az ismeretek feldolgozásának és a kompetenciák kialakításának szerves egységére, rendszerbe történő állítására. Az sem lenne baj, ha a tárgyi tudáson túl az oktatásirányítás minden szintjén nyomon követhetők lennének az általános kognitív viselkedési, vagy és szociális készségek is.