- Az elesettekkel kapcsolatos empátiája, érzékenysége közismert, így az, hogy hajléktalanokról készít előadást, akár logikus fejleménynek is tekinthető.
- Számomra nem volt logikus, ez inkább csak úgy jött. Erre nem készültem. Nem tudtam, hogy 54 évesen egyszer csak találok egy hajléktalan nőt, aki nekem erőt ad, és általa szeretnék én is másoknak erőt adni. Azt sem tudtam, hogy 54 évesen fogom magam, és kimegyek az utcára.
- Mi vette rá erre?
- Vannak „hívásaim”, bár tudom, hogy ez így hülyén hangzik. Harmincévesen például láttam egy riportot, hogy lélegeztető készülék kell, mondtam, ha ráérek, gyűjtök hozzá pénzt. És egy év múlva pont ráértem, gondoltam, hogy no, itt az idő. Lakatosné, Jutkával hallottam egy riportot nyáron, akkor nem értem rá, tanítottam, rendeztem, ősszel viszont megkerestem Jutkát, októberben találkoztunk, és a következő héten már kint voltam az utcán.
- Mi fogta meg a riportban?
- Ott ültem a hőségben a kocsimban, és potyogtak a könnyeim, amikor hallgattam. Tele van életenergiával, tele lélekkel, elképesztően érzékeny, nagyon okos, én nem is értem, hogy miért nem ő vezeti az országot. Kicsit persze túlzok, de az biztos, hogy nincs a helyén.
- Ha ilyen, ahogy lefestette, akkor miért nem jut egyről a kettőre?
- Hát azért, mert, ha nincs lakcíme, akkor nem kap munkát. Van, aki már elfáradt. Jutka 26 éve van az utcán, illetve már kunyhóban lakik, amit ő épített lemezekből. De nem tud tovább lépni.
- Lakcím nélkül nem lehet munkát vállalni?
- Nem. Ezt jártam végig azalatt az öt nap alatt, míg kint voltam az utcán. Mindig jöttek az ötletek, hogy hogyan lehet információt szerezni egy első nap az utcára került hajléktalannak. Szembejött egy utcaseprő, és megkérdeztem tőle, hogyan lehet munkát találni. Az a nap arról szólt, hogy gyakorlatilag fényképes önéletrajz kell hozzá, e-mailban elküldve. Aztán vagy behívnak vagy nem. Alkalmi munkát nem lehet találni, ha valakinek éppen sikerül mondjuk havat lapátolni, akkor annál sokkal többet össze tud koldulni például a Fedél nélkül című lappal.
- A hólapátoláshoz is fényképes igazolvány kell, e-mailen elküldve?
- Igen. Kérdés, hogy a hajléktalan hogyan tud e-mailt küldeni, és hogy tudják visszaértesíteni. Megkeresett a Fővárosi Közterület Felügyelet vezetősége, hogy ha én megtapasztaltam már ezt a rosszat, akkor megpróbálnak segíteni. Azt javasolták, hogy küldjem el az önéletrajzokat én, igyekszem közvetítő csatorna lenni. És engem hívnak vissza, hogy akkor valahogyan érjem el őket. Hogy érjem el őket?
- Egy részüknek azért van mobilja.
- Egy részüknek van, de ha éppen ellopják, akkor pedig nincsen. Van aki ügyesen csinálja, jól kukázik, csak sikerül időnként munkát találnia. Netán felkarolja a környezet, mert szerencsére erre is van példa. És van, akinek nem is kell mobil, semmi nem kell neki, mert már feladta. Jutka nem adta fel. Én az ő történetével, gondolkozásával, erőt akarok adni az embereknek. Azoknak is, akik melegben vannak, dolgoznak, és lehet, hogy mégsem örülnek annak, amiben részük van.
- Jutka 26 év alatt miért nem tudott kikecmeregni a hajléktalanságból?
- Időnként megpróbált kikecmeregni. De volt, hogy ő is elvesztette a fonalat, rákos is volt, alkoholista is. Aztán ezekből is talpra állt.
- Naponta látjuk a hajléktalanokat az utcán. Milyen plusz tapasztalatot jelentett, hogy kiment közéjük?
- Nem közéjük mentem, hanem kimentem a társadalomba hajléktalannak öltözve.
- Tudom, hogy még a fogait is befestette, hogy minél lerobbantabbnak nézzen ki.
- Igen. És a bőrömön éreztem a kirekesztettséget. Elkerültek, nem néztek rám. Ha például valaki mellett elmentem, és a padon volt mellette valami, tuti, hogy magához ölelte, nehogy ellopjam. A villamoson odébb mentek. Ha valakitől megpróbáltam segítséget kérni, először azonnal két métert hátrált. Majd amikor megpróbáltam kedvesen beszélni hozzá, lehet, hogy oldódott. Megtapasztaltam, hogy a többségi társadalom félelmeit kell oldani, és fel kell ébreszteni az emberekben a tenni vágyást. Nem csak pusztán a hajléktalanok megsegítésére. Sem az előadás, sem az utcára való kimenetelem nem csak arról szól, hogy na tessék jó embernek lenni, tessék segíteni. Azt fogalmaztam meg, hogy ugyanúgy, ahogy a Kapcsolda, a fogyatékkal élők elfogadásáról szóló programmal összefüggésben is kiderült, a többségi társadalmat, az úgymond egészséges társadalmat kell fejleszteni. Hogy önmagukat megismerjék, megszeressék az emberek, és onnantól fogva majd másokkal is tudnak törődni. A sok-sok szorongás és félelem miatt rettegnek mindentől. Jutka is néha kap különböző munkákat, de mint hajléktalant, kihasználják. Sokkal kevesebbet fizetnek neki, mint amennyit például egy rendes bejárónőnek fizetnének.
- Azoknak a munkáknak a nagy része, amiket a hajléktalanok kapnak, gondolom, feketemunka.
- Feketemunka, amit kifizetnek, vagy nem fizetnek ki. Mellőlem is vittek el feketemunkára, és rettegtem, hogy szegényt kifizessék. Az is előfordul, hogy megverik őket, amikor a pénzt próbálják elkérni. Ráadásul a feketemunka arról szól, hogy olcsó munkaerőt keresnek, tehát nem hogy segítenék a hajléktalanokat, hanem még alávágnak nekik, fillérekért güriztetik őket.
- Azért félünk a hajléktalanoktól, mert attól tartunk, hogy ellopják valaminket, megtámadnak bennünket, vagy netán attól rettegünk, hogy mi is hasonló sorsra juthatunk?
- Ezektől mind tarthatunk. Én például második nap feltettem magamnak a kérdést, mi lesz, ha ismerőssel találkozom? Akkor, ott, abban a pillanatban jött egy ismerős. Minimum 20 ismerőssel találkoztam. Volt olyan, egykori tanítványom, aki szembe jött velem az utcán, és nem nézett rám.
- Nem ismerte önt meg, vagy megismerte, csak nem akart egy hajléktalanra nézni?
- Szerintem nem akart egy hajléktalanra nézni. De utóbb kiderült, volt olyan, ráadásul nem is ismerem, aki körtelefont indított, mert ő felismert, és arról szólt a telefonálgatása, hogy Szalay Kriszta lecsúszott, és miért nem segít neki valaki. Az nem jutott eszébe, hogy odajöjjön hozzám. Valószínűleg a legtöbbeket az zavar, nem tudják, hogy hogyan segítsenek. Ez valószínűleg még sokkal bonyolultabb, mint a fogyatékkal élők elfogadása. A Kapcsoldát is azért találtam ki, hogy átugorjuk a „mit kezdjek vele?” szakaszt, és az ezzel járó félelmeket. Már az gondot okoz, hogy egyáltalán szóba elegyedjenek-e az emberek a hajléktalanokkal, de aztán rendszerint nem akarják hallgatni, hogy miért jutott ide. Mindenkinek megvan a maga terhe, és azt gondolják, hogy nem tudják megoldani a lecsúszottak problémáját. És általában nem is tudják.
- Ahogy általában nem tudjuk megoldani a munkanélküliek, vagy a menekültek problémáját sem.
- Nem tudjuk, szóval ez egy „cakkumpakk” rettegés.
- A menekültek esetében nyilván a sok ismeretlentől is félünk.
- Hát igen, de az esetükben bedobnak egy gumicsontot, és éppen attól félnek az emberek, amit bedobnak. Ilyenkor igaznak élik meg azt is, ami nem az. Tőlem gyakran kérdezik, hogy a hajléktalanok helyzetét miért nem oldja meg a politika? Szerintem nem szabad azzal foglalkozni, ki mit nem csinál, hanem tenni kell, ki mit tud. Gyönyörű összefogások vannak most is a hideg kapcsán. De nem ezek jelentik a megoldást, ezek csak a lyukakat tömködik. Látjuk a hajléktalanokat, de nem látjuk a milliónyi szegényt. A felesleges pénzkidobálások helyett lehetne valami tartalmas dolgot csinálni. A prágai például nagyon jó modell. Lakásba költöztetik a hajléktalanokat, munkát adnak nekik, előtakarékosságra késztetik őket.
- Hogy van ennyi lakás?
- Magyarországon, tudtommal, négyszázezer üres önkormányzati lakás van, és negyvenezer a regisztrált hajléktalanok száma. Prágában az önkormányzati lakásokon kívül az önkormányzat még bérel is lakásokat. Pénzt fektet abba, hogy ne legyenek emberek az utcán.
