A legkisebb királykisasszonyok

Három zseni kerül a NASA űrkutatásának legbelsőbb és legfelsőbb köreibe A számolás joga című filmben. Csak az a gond, hogy nők, feketék, s mindez az amerikai Délen történik a hatvanas évek elején. Theodore Melfi rendező a valóságban megtörtént események alapján meséli el valóságos sorsok történetét három nagyszerű afroamerikai színésznővel a főszerepben.

Remek felütéssel indul a lefegyverzően érdekes, bár nagyon ügyetlen címet viselő film, A számolás joga. A kihalt országúton lerobban egy autó, két fekete bőrű nő bámulja a harmadikat, aki derékig a motorházba hajolva bütyköli a szerkentyűt. A szolid amerikai középosztály eleganciájának megfelelő öltözékben nevetgélnek, ám egycsapásra feszültté válik a hangulat, amikor felbukkan egy rendőrautó. A zsaru, oldalán fityegő stukkerrel, nagy garral lépdel feléjük, a nők önkéntelenül védekező, jókislányos vigyázz-állásba merevednek.

Ez a rezdülésekben, finom gesztusokban elmondott helyzet, a fehér zsaru-színesbőrű nő megalázó viszonyát érzékeltető szituáció minden szónál többet mond a hatvanas évek amerikai Déljének polgárjogi állapotáról. A néző azonnal beméri a közeget, a zsigeri bizalmatlanságot, ami a film főhőseit mindvégig körbefogja. Theodore Melfi rendező-forgatókönyvíró a mai néző kedvéért oldja a feszültséget, csattanós igazságot szolgáltat. A NASA hallatán a nagymellényű zsaru meghunyászkodik, rendőri felvezetéssel kíséri a nőket a munkahelyükre.

Így érkezik meg három zseniális agy az amerikai űrkutatás központjába akkor, amikor a hidegháború feszültségében őrületes versenyfutás folyik a szovjet és az amerikai tudósok között. A tét az, ki küld előbb embert az űrbe. A megsokszorozódott számítási feladatokra rendkívüli képességű feketebőrű nőket vesznek fel. Közülük a három zseniális „komputer agyú” nő történetét meséli el a film Különösen érdekes véletlen, hogy pár hete mutatták be a Gagarin című orosz filmet, amely a másik oldalról mutatja be a versenyfutást az űr első meglátogatásáért. Jó és érdekes film volt, és ez A számolás joga is az. Ez attól lesz kiváltképpen lebilincselő, hogy a tudományos kutatásokkal járó izgalmakat – mert a film tényleg képes izgalmasan tálalni a feszült hajrát és a csalódásokat – összekapcsolja a három zseniális nő személyes sorsával, polgárjogi küzdelmével.

Hiába, hogy a NASA mégiscsak az amerikai értelmiség legtágabb látókörű, legjobb agyú, legintelligensebb kasztját jelenti, a három afroamerikai nő a tudományos környezetben is mindenek előtt is fekete bőrű volt, másodszor pedig nő. Ezt a két ledolgozhatatlannak látszó hátrányt keményen el kellett szenvedniük mindenféle megkülönböztetésben, és még keményebben vissza is kellett verniük valahogyan.

Theodore Melfi rendezői érzékenysége és találékonysága csúcsra jár abban, hogy a NASA nevű munkahelyen a hétköznapi rasszizmus sokféle mozzanatát rajzolja fel hősnőinek munkájában. Megjelenésük a kutatóközpont folyosóin felér azzal a ledöbbenéssel, amit egy csorda dinoszaurusz váltana ki. Nem ihatnak kávét ugyanabból a kávéfőzőből, nem léphetnek be a női mosdóba, és nem is ehetnek ugyanott, ahol a többiek. A megalázó megkülönböztetéseken a rendezés eleganciájának köszönhetően, a három nő egészséges iróniával kerekedik felül. Mindhármukban ott érezni a tiszteletet parancsoló öntudatot, a tartást, amivel a fehér környezet sértő semmibevételét is lepergetik magukról.

A film egyik csúcspontja, amikor a zseniális kalkulátor, Katherine (a nagyszerű Tarajo P Henson) elkezd magassarkúban rohanni folyosókon át, épületek között, mert csak többszáz méternyi távolságra használhatja a színesbőrű toalettet. Munkahelyén, a hatalmas teremben csupa fehér férfi dolgozik, ez a híres Langly űrkutató csoport. Csúcskoponyák, akik az űrrakétákkal nagyot alkotnak, de embernek elég kicsinyesek ahhoz, hogy semmibe vegyék a feketebőrű nőt. Pedig nem egyszer lepipálja őket, egy-egy megoldhatatlan problémát ő számol ki villámgyorsan. A népmesébe illő igazságszolgáltatás itt sem hiányzik, az űrbe küldött első amerikai, John Glenn egyedül Katherine számításaiban bízik. Addig nem hajlandó rábólintani a kilövésre, míg az eleven komputer rá nem bólint a számítások helyességére. Jól megcsinált jelenete ez a filmnek, s van még pár ilyen.

Ahogy nagyszerű pillanat az is, ahogy a sorozatosan és megalázóan mellőzött Dorothy (az elbűvölő Oscar-díjas Octavia Spencer) saját embereivel indíthatja el az első IBM számítógépet a NASA központjában. Saját erőből, saját tudására támaszkodva tanulja meg a gép használatának a forszát, egyedül képes bánni vele, miközben mások bicskája beletörik. Így maga választhatja ki a húsz afroamerikai nőt, akik az IBM gép mellett dolgoznak majd. Maryt, a harmadik zseniális és fekete tudós nőt a popsztárként ismert szépséges Janella Monáe alakítja. Mary az aerodinamikában verhetetlen, játszva old meg rakétaburkolással kapcsolatos problémákat. Magabiztos fellépésének köszönhetően kiharcolja, hogy felvegyék a mérnöki képzésre, ahová előtte nem hogy színesbőrű nem tehette be a lábát, de nőket sem engedtek be előtte soha.

Az űrkutatás feketebőrű, zseniális női „számítógépeiről” szóló történet önmagában is magával ragadó, jó látni azt a fajta népmesei igazságszolgáltatást, amit a film hősei kivívtak maguknak. A film látványvilága bevisz egy különleges világba, ráadásul visszaugorva úgy fél évszázadot, szokások, beszédmodor, viselkedések között időutazunk. S végül a rendező fontosnak tartja, hogy a vége főcím alatt annak a hőskornak a valódi hőseiről felsorakozzanak a már idős arcokat mutató fényképek is.

(A számolás joga ****)