Ezeregyszázhúsz kilométer

Az érintett városokon és vonzáskörzetükön kívül aligha érdekelhet bárkit, hogy három éve Békés megyében Orosháza és Tótkomlós között felújították az utat. A helyieket persze nagyon is érdekli. A térség központja Orosháza, így az odajutás minősége cseppet sem mellékes kérdés, különösen annak fényében, hogy itt található kórház és rendelőintézet, élelmiszer áruházak, adóhivatal, infokommunikációs cégek ügyfélszolgálati irodái, valamire való könyvtár. A két várost összekötő tizennégy kilométeres út 3,8 milliárd forintból kapott olyan aszfaltborítást, amelynek minősége kiállná az összehasonlítást egy megközelítőleg hasonló osztrák vagy egy olasz közúttal.

Miért írom le mindezt? Mert elkezdtem számolni. Szerettem volna hozzávetőlegesen kiszámolni: hány kilométer hazai utat lehetett volna felújítani olyan összegekből, amelyeket meggyőződésem szerint nem egyszerűen pazarlóan, hanem teljesen feleslegesen költött el, és fog elkölteni a kormány. Számításaim három tétele: a stadionépítés szánt pénzek, a 2017-es budapesti vizes világbajnokság fejlesztési összege, és a miniszterelnökség, valamint két minisztérium budai várba költöztetésének summája. A korrektség kedvéért nem számláztam túl e három tételt, amivel csak jelezni kívánom, hogy a leírtaknál nagyobb összeggel is kalkulálhattam volna.

A semmiképpen sem túlzó összesítés alapján a stadionépítésre nagyjából 150 milliárd forintot, a jelzett világbajnokság megrendezésére 100 milliárdot, míg a Miniszterelnökség, a Nemzetgazdasági Minisztérium és a Belügyminisztérium várba költöztetésére (az adatokat a Népszava 2017. január 11-iki számából, a "Tovább dagad az orbáni palotaterv" című cikkből veszem) 55 milliárdot szán a kabinet. Kiegészítésül az utóbbihoz a cikkből: „mindez csupán töredéke a Budai Várnegyed átalakítási költségeinek.”

A visszafogott és óvatos becslés alapján 305 milliárd forintot „gereblyéztem össze”, ami nem azt jelenti, hogy több tétel és magasabb költséghányad megállapítása esetén ne juthattam volna könnyűszerrel ennél nagyobb summához. A számtani feladvány a fentiek figyelembe vételével úgy hangzik: hány kilométer hazai közút teljes felújításának költségét fedezte volna 305 milliárd forint, ha 3,8 milliárdból 14 kilométerrel jó színvonalon végeztek? A számítás ebben az esetben mechanikus, mert nem lehet figyelembe venni olyan körülményeket (talaj- és domborzati viszonyok), amelyek némileg módosíthatnák a pénzbeli ráfordítást. Legyen mentségemre, hogy a számítás a matematikai egyenlet és a valóság határán egyensúlyoz.

A kerekítést tartalmazó végeredmény 1120 kilométer, ami legalább két ok miatt meghökkentően magasnak nevezhető. A jelzett 305 milliárd forintból akár egy-két éven belül elvégezhetően volnának a legszükségesebbnek ítélt felújítások, ami egy megyében átlagosan 50-60 kilométer útfelújítást foglalhatna magában. Ne felejtsük el, hogy ilyen feladatokra tavaly a központi költségvetés 69 milliárd forintot biztosított a Magyar Közút Nonprofit Zrt-nek, és ebből országszerte 444 kilométer főúti és 119 kilométer mellékúti szakasz újult meg – ez a cég beszámolójában szerepel.

A témában járatosak tudhatják, hogy a hazai közúthálózat teljes hossza meghaladja a 31 ezer kilométert, ehhez mérten már nem is tűnik olyan soknak az 1120 kilométer, amelynek megtaláltuk és megneveztük a forrását. Két kiegészítés azonban árnyalhatja a képet. Hiába igaz, hogy a magyarországi közúthálózat minősége elmarad a nyugat-európai átlagtól (nem kicsit), mégis tényként kezelhetjük, hogy felújítási (pláne a teljes felújítás) igény nem terjed ki a teljes hazai hálózatra. Ha elnagyoltan tekintjük át a helyzetet, akkor nyilvánvalóvá válik, hogy a hazai autópálya-hálózatot, az egyes és kettes számjelzéssel ellátott utak jelentős részét kivehetjük abból a körből, amelyben a rekonstrukcióra érett szakaszokat kellene felsorolni. E mellett nehéz volna tagadni, hogy milyen érzékelhető javulást jelentene, ha az évi 500-600 kilométeres útfelújítási ütemet sikerülne – ha csak egyetlen egyszer – az itt vázolt módon felpörgetni. Vagyis 1120 kilométerrel.

Egy kormány, amely valóban céljának tekintené, hogy a közjót szolgálja, milliók életminőségét javíthatná, ha úgy döntene, hogy radikálisan megemeli példának okáért a közútfelújításokra szánt költségvetési keretet. Az ország anyagi teherbíró-képessége ennek nem lehetne az akadálya, legalábbis egy olyan országban nem, ahol az állam egyik kitüntetett feladatának tekinti, hogy felfoghatatlanul nagy összeget költsön stadionépítkezésre. Mindennek hasznosulásáról sokat elmond, hogy a 22 ezer nézőt befogadó debreceni stadionba ezen az őszön átlagosan két-három ezer néző látogatott ki. Költői a kérdés – és közben nagyon zsebbe vágó is –, mégis kinek építették ezt és ezeket? A kongó lelátók előtt erre folyamatosan érkezik a válasz.

A demagógia határát súrolja – nem bánom –, hogy szinte pontosan ugyanannyiba kerül a miniszterelnök leendő várbeli dolgozószobájának „belső építészeti kialakítása”, mint az Orosháza és Tótkomlós közötti tizennégy kilométeres út teljes rekonstrukciója. Bocsánat, tévedtem, a belsőépítészeti munkák 200 millióval drágábbak.

Magyarország erőlködik.