Vona Gábor, a Jobbik elnöke karácsonyi üdvözletet küldött a keresztény egyházaknak és hanukai jókívánságot a Mazsihisz és az Emmi elnökének. Ez eddig nem érné el a hírküszöböt. Mi sem banálisabb, mint hogy az év végén emberek és szervezetek üdvözlik egymást. Köves Slomó, az Emmih vezető rabbija, kemény, elutasító választ küldött Vonának, Heisler András, a Mazsihisz mindig higgadt elnöke pedig Facebook-oldalán közölte: a zsidó hitközségnek jelenleg nincs dolga a Jobbikkal. Ez még mindig nem hír – az ellenkezője lett volna meglepő. Vona Gábor azonban visszaszólt, amit mondott, és ahogy mondta, megér egy rövid elemzést.
A még fiatal, de már tapasztalt stratéga Magyarország következő miniszterelnökének képzeli magát, e minőségben üzent és sértődött meg az elutasításon. Úgy érezte, Köves rabbi és Heisler elnök az őszinteségét kérdőjelezte meg. Ebben van némi igazság. A zsidó vallási vezetők nem észlelték, legalábbis nem hitték el, hogy a Jobbik valóban megváltozott. Mint "mezei zsidó", ennek ellenkezőjén is meglepődtem volna.
De kihez is beszél Vona Gábor? A Mazsihisznek sikerült az elmúlt években a magyarországi zsidó élet teljes vertikumát átfogni, az Emmih a jelek szerint erre nem törekszik. De bármit mutassanak is a számok, a hitélet szervezésére létesített intézmények befolyása véges. Abban a teljesen valószínűtlen esetben is, ha a Mazsihisz és az Emmi barátságosabb arcot mutatna a Jobbik felé, a magukat zsidóként meghatározó magyar polgárok nem feltétlenül követnék. A cél tehát nem szavazatszerzés. A Jobbik Vona szerint „néppárttá” vált és Orbán Viktor kihívójaként lép fel. A győzelem alapfeltétele, hogy az eddig „kamasz” párt nagykorúsodjék, szalon- és kormányképessé váljék. A zsidóknak szánt gesztus ebbe az irányba mutat.
Megkockáztatnám: nem csupán a zsidók (bármit is takarjon ez a kifejezés), de a magyar közvélemény jelentős többsége sem tartja kamasztréfának az antiszemita megnyilvánulások tömegét, a harsány, cigány bűnözést emlegető plakátcímeket, a Horthyt és korszakát bálványozó írásokat és beszédeket. Alig hiszem, hogy a Lajtán-túli világban valamennyire tájékozott emberek helyeselnék a diplomáciai kapcsolatok megszakítását Izraellel és szorosabbra fűzését Iránnal, távozásunkat az Európai Unióból. Persze, erre is akad vevő, ma valamivel több, mint az elmúlt huszonöt évben, és ezért nem csak Vona Gábor és pártja felelős. De az irányváltás hitelességéhez azért több kell, mint egy képeslap.
Az őszinteség nem politikai kategória. De ha a Jobbik elnöke valóban igényli, hogy tizenéves botlásain túllépjenek, tanácsos lenne a többi „kamaszt” - Novák Elődöt, Gyöngyösi Mártont, Morvai Krisztinát - megkérni, nyilatkozzanak ők is. A fekete egyenruháknak talán a molyirtós szekrényekben volna a helyük.
A visszautasítást követő sértődés, mindent összevetve, nem nagy ügy. Sokkal nyugtalanítóbb Vona Gábor történelmi áttekintése. A „zsidó” és a „keresztény” értelmiség konfliktusa szerinte a Tanácsköztársaság, a holokauszt, 56 körül - vagy ennek ürügyén - kristályosodott ki. A zsidók, szerinte, lenácizták a keresztény magyarokat, azok pedig lehazaárulózták a zsidókat. Ezeket a sémákat, amint elismeri Vona Gábor, nem ő találta ki – beleszületett. De bárhonnan származnak is, ezek a végtelenségig lebutított sémák, alig hiszem, hogy magát értelmiséginek tartó emberek - legyenek keresztények, zsidók vagy pirézek - hajlandók ilyen alapon vitatkozni.
A múlton természetesen túl kell lépni. Ezt a történelmet önös célok érdekében alakító magyar politikai beszédben érdemes és szükséges is hangsúlyozni. De nem fátyolt borítva rá, ami úgyis szétfeslik, hanem higgadt méltósággal lezárva.
Elismerem, Vona Gábor legalább egy ponton eltér pártjának eddigi álláspontjától: zsidó magyarok és keresztény magyarok konfliktusát említi. Ez valóban új hang. Nemcsak a Jobbik eddigi kifejezéseihez képest, hanem például Kövér László „zsidókérdés van, miért ne lehetne beszélni róla”, vagy Orbán Viktor emlékezetes „idegenszívűséget" emlegető beszédéhez képest is.
A zsidókat (arabokat, cigányokat, pirézeket, stb.) senki sem köteles szeretni, még a legfejlettebb demokráciákban sem. A magyar zsidók legalább százötven éve nem rokonszenvet, egyenlőséget kérnek. A 19. és a 20. század első felében a „másság” kifejezés még nem került forgalomba, ma is többértelmű. De lényegében erről van szó. Szakállal és szakáll nélkül; magyarosított, vagy (második József óta) németes nevekkel; ha fejfedőt, vagy kokárdát hord, vagy mind a kettőt; ha szatócs, ha Nobel-díjas fizikus, ha vállalja, ha beolvad.
És főleg: ne leckéztessék, ne hallja úton-útfélen az önjelölt magyarság szakértőktől, hogyan legyen magyar.
