A farmtól az óceánig

Sokszoros hátránnyal indult politikai pályáján az általános vélekedés szerint nem különösebben sikeres elnöknek elkönyvelt Jimmy Carter, aki tizenkét könyvet írt. Az legutolsó, a magyarul frissen megjelent "Teljes életet" a legszemélyesebb, amelyben kilencven esztendősen tekintett végig életén. Mi tagadás, volt min.

A hatalmi allűröktől mindig is mentes Carter négy elnöki évét politikai pályája csúcsának nevezte. Nehéz is volna másnak látni. Aligha megjátszott józansággal ezt azzal egészítette ki: „Ezek az évek azonban nem uralják emlékeim sorát (…)”. Saját bevallása szerint sokáig eszébe sem jutott, hogy politikusnak álljon, az pedig, hogy egyszer az Egyesült Államok elnöke lehet, elsőként 1972-ben suhant át az agyán.

Jimmy Carter büszke legújabb könyvére FOTÓ: EUROPRESS/GETTY IMAGES/D. DIPASUPIL

Irány a tenger!

A Georgia államban, Plainsben (1924-ben) egy farmercsaládban született Carter gyermekkora több ok miatt beszédes. A Partvonal Kiadónál nemrégiben megjelent kötet első fejezeteit olvasva elfogott a kíváncsiság: hogyan juthatott valaki olyan magasra, aki olyan mélyről indult, mint a későbbi elnök? Apja igazi self made man, családi gazdaságát maga teremtette meg és fejlesztette, hogy végül jókora területen, 1300 hektáron gazdálkodjon. Nagyjából ennyi állami bérelt földet "szokott" havonta Mészáros Lőrinc vásárolni, ami önmagában is jelzi a nagyságrendet. Éppen apja miatt lett állandó eposzi jelzője Carternek a „földimogyorósság”, mert ezt termeltek. Pontosabban az ennél sokkal jövedelmezőbb földimogyoró vetőmagot. Gyerekként természetes volt, hogy neki is dolgoznia kellett a földeken. A kétkezi munka szeretete ezért is kísérte el egy életen át. A vidék viszonylagos elmaradottságot mutatta, hogy 1939-ben még sem villany, sem folyóvíz nem könnyítette meg a család életét.

Hiába hozott tisztes hasznot a farmergazdaság, az érettségizett fiú továbbtanulása csak olyan presztízzsel bíró egyetemen képzelhették el, amelyen nem kell tandíjat fizetni. Ilyen csupán kettő volt: a West Point Katonai Akadémia és az annapolisi Tengerészeti Akadémia. Az utóbbit választotta, ahol tengerészmérnöki diplomával végzett. Előbb csatahajón, majd tengeralattjárón szolgált. Rövid idő múlva beválasztották az atommeghajtású tengeralattjárók kifejlesztésére létrehozott titkos csapatba az ekkor már atommérnöki diplomával rendelkező fiatal tisztet. Két jellemző adalék ezekből az évekből: a visszaemlékező szerint a szovjet tengeralattjárókkal való lehetséges konfliktusokra készültek. Ennek még az sem mondott ellent, hogy többnyire a Csendes-óceánon járőrözött az a víz alatti gyilkológép, amelyen Carter szolgált. A flotta nagyságát érzékelteti – ezt a szerző írta le –, hogy ha egymás mögé állították volna az amerikai harcászati tengeralattjárókat, akkor tíz kilométeres sor képződött volna.

A legtöbb tengerésztiszt legfeljebb álmodhatott olyan előmenetelről, amilyet a fiatal georgiai fiatalember elért, aki nem kizárólag szakmailag képezte magát, hanem a humán ismeretekben is. Elolvasta a fél világ- és az egész amerikai irodalmat, szenvedélyes komolyzene hallgató vált, ekkor még aligha gondolhatta, hogy szellemi és mentális téren milyen sokat tett azért – öntudatlanul is –, hogy a világ egyik szuperhatalmának első számú vezetője lehessen. A Fehér Házban rendezett koncerteken majd olyan világhírű hegedűművészek fogadták el a későbbi elnök meghívását, mint Isaac Stern és Ichák Perlman.

Az álomszerű katonai karriernek apja halála vetett véget. Még pontosabban: maga Carter. Az ötvenes éveinek elején járó apa hasnyálmirigyrákban halt meg, és az otthonról régen elkerült fiú a temetéskor döbbent rá, hogy egyben kellene tartani a birtokot, ám ez másként nem megy, csak a szolgálatból való kilépéssel. Felettesei egyszerűen nem értették döntését. Eleinte anyagilag is rosszul járt, mert nem értett a gazdálkodáshoz, és veszteséget veszteségre halmozott. Tanulékonysága azonban ekkor is átsegítette a nehézségeken, sőt néhány évvel később már maga támogatta farmertársai továbbképzését. A közélet iránti érdeklődését mutatta (ez apjától sem volt idegen), hogy előbb két cikluson át Georgia állam szenátora, majd 1970-ben egy elbukott választás után az állam kormányzója lett.

Figyelmet érdemlő, hogy Carter demokrata politikusként nyert az amerikai szóhasználat szerinti „Mély Dél” egyik államban. A legdélibb, legkonzervatívabb, az amerikai polgárháborúban a rabszolgatartás megtartásáért küzdő államok a republikánusok fellegvárainak számítanak. Magyar hasonlattal élve: olyan lehetett ez, mint baloldali politikusként kampányolni Debrecenben.

Senki sem ismerte

Elképesztő kitartással és szívóssággal kampányolt a szenátori, majd a kormányzói posztért, de mindezek eltörpültek az elnöki kampányban mutatott teljesítményéhez képest. Már kormányzó, amikor 1972-ben személyes döntést hozott, hogy négy évvel később elindul az elnökválasztáson. Kilátástalannak tűnő helyzetét mi sem mutatta jobban, mint hogy a Gallup közvélemény-kutató az első harminckét lehetséges demokratapárti elnökjelöltek közé sem sorolta. Innen nyert, noha nagyon kevés pénzzel és még annál is kevesebb országos ismertséggel vágott neki a küzdelemnek. Kampánya elejéről így írt: „(…) eléggé lehangoló volt a körút, mert senki nem tudta, ki vagyok.”

Carternek nem csak hátrányai voltak, hanem előnyei is. Az általános politikai helyzet a kezére játszott. A Watergate botrány hullámai még nem ültek el, a tisztségéből távozó Nixon elnöki kegyelmet kapott korábbi alelnökétől Gerard Fordtól, így semmilyen jogi vizsgálat nem indulhatott ellene. Kevés elnöki döntésnek lett olyan rossz visszhangja, mint ennek. A még zajló, és a hivatalos politika hazugságaitól átitatott vietnámi háború szintén nem segítette a republikánusok választási kampányát. Ekkor tűnt fel a demokrata elnökjelölt, akinek paradox módon viszonylagos ismeretlensége kezdett hasznára válni.

Az Egyesült Államok politikai életét nem csak most, akkor is jellemezte egyfajta elitellenesség. Carter nem egyszerűen kakukkfióka volt, hanem a közvélemény nagyon reményt keltőnek találta, hogy nem jogász (ezt az emberfajtát nagyon nem szerették) és semmilyen módon nem kötődött a washingtoni politikai elithez. Elnökjelölti szempontból szabálytalannak tűnő életrajza – katonatiszt és mezőgazdasági vállalkozó – az adott körülmények között felértékelődött, és bár nyilván nem ebből a könyvből érthető meg, miért és hogyan lett a harminckilencedik elnöke az Államoknak mindez mit sem változtat a lényegen.

A volt elnök nem segít hozzá, hogy (jobban) megértsük, miért bánt vele indokolatlanul keményen, és saját meglátása szerint aligha méltányosan a sajtó. Ha a tényekre szorítkozunk, akkor sem leszünk sokkal okosabbak, pedig Carter előnytelen médiabeli megítélése alapvetően befolyásolta az 1980-as elnökválasztás végkimenetelét, amelyben alulmaradt.

Az általa közölt statisztika lesújtó. Négyéves ciklusa negyvennyolc hónapja alatt kettő kivételével a róla szóló „híranyagok felhangja negatív volt”. Igyekezett udvarolni a médiának (ki ne tette volna ezt a helyében?), de a mosolyoffenzíva eredménytelen maradt. A vele szembeni idegenkedést úgy magyarázta, hogy „a legbefolyásosabb elemzők eleve nem számítottak rá, hogy megválasztanak, mások képtelenek voltak felfogni, hogy a Mély Délről egy kormányzót az elnöki székben lássanak.” Aligha kielégítő az érvelés, mert a sajtó meggyőzhető lett volna, hogy a Carterre vonatkozó premisszái érvénytelenek, és e mellett nehezen hallgatható el, hogy bizonyára más kifogások is megfogalmazódhattak vele szemben. (Ekkor még a CNN-korszak előtt járunk, mégis nehéz volna tagadni, hogy a legnagyobb véleményformáló sajtótermékek nem voltak esküdt ellenségei a Demokrata Pártnak.)

Carter, a külpolitikus

Carter aktív és erőteljes külpolitikát folytatott. Bécsben Brezsnyevvel aláírták az atomfegyverek korlátozásáról szóló SALT II. egyezményt. Hogy mennyire személyes hangú a kötet? A szovjet pártfőtitkár a tárgyalások egyik szünetében odafordult az elnökhöz: „Ha nem járunk sikerrel, az Isten irgalmazzon nekünk!” – mondta az ateista világbirodalom vezetője. Elnökként tábornokai beavatták, hogy indításuk után a szovjet interkontinentális rakéták félóra alatt érnék el első amerikai célpontjaikat. Ennyi idő maradt volna a válaszra.

Camp Davidben az utolsó pillanatban bravúrral hozta tető alá az egyiptomi-izraeli béketárgyalások sikeres befejezését. Hogy az igazságosság mennyire viszonylagos fogalom, és sokszor mennyire használhatatlan a politikában, bizonyítja a Panama-csatorna visszaadásáról hozott elnöki döntés, amellyel az Egyesült Államok választópolgárainak csak töredéke értett egyet.

Carter elnöksége kezdetének (1976) külpolitikai és egyben kontinentális környezetét mutatja, hogy katonai junták uralkodtak Argentínában, Bolíviában, Brazíliában, Chilében, Ecuadorban, El Salvadorban, Guatemalában, Haitin, Hondurasban, Nicaraguában, Panamában, Paraguayban, Peruban és Uruguayban. Velük kellett együtt dolgozni. A földrész viharos átalakulását jelzi, hogy egy évtizeddel később már valamennyiben létrejött a demokrácia. Olyan, amilyen, de demokrácia.

Egy apró történet erejéig Magyarország is megjelenik a könyv lapjain, amikor a korona visszaadásáról (1978) írt az egykori elnök. Hazájában sokan ellenezték a lépést, mondván: Moszkva vazallusának nem kellene ilyen nagyvonalú gesztust tenni. Cartert azonban az eszmei lazítás szándéka vezette, talán nem is egészen sikertelenül.

Elnöksége éveire a legnagyobb árnyékot az iráni túszdráma vetette. A teheráni amerikai nagykövetség alkalmazottait ejtették foglyul a helyiek, és 444 napig tartották fogságban. A két ország közötti megállapodást felrúgva 1980 áprilisában mégsem engedték szabadon a követség alkalmazottait. Carter haladéktalanul katonai mentőakciót rendelt el, de a bevetésben részt vevő több helikopter a sivatagi homokvihar miatt működésképtelenné vált. A mentőakciót lefújták, és már ekkor sejteni lehetett, hogy az elnökválasztás évében hiába bízik egy ilyen kudarc után az újrázásban az ovális iroda lakója. Több mint jelképes, hogy 1981. január 20-án – Ronald Reagan elnöki beiktatásának napján – szállt fel a teheráni repülőtérről a nagykövetség dolgozóit szállító repülő. A kifutó betonján órákig várakozó gép szinte percre pontosan akkor kapott indulási parancsot, amikor Washingtonban Reagan letette az esküt. Máig nincs válasz, Khomeini ajatollah miért döntött így. Kinek a diadal jut, kinek a kudarc. Nem feltétlenül érdem szerint.

Éppen úgy 56 évesen köszönt le az elnöki hivataláról, mint most Obama. Politikusként fiatalnak számított, ezért ki kellett találnia, mivel teszi hasznossá magát. Létrehozta a Carter Centert, amely konfliktuskezeléssel foglalkozott. Referenciaként a négy Fehér Házban eltöltött év szolgált. Nem alibizett új munkája során, tárgyalt a délszláv konfliktus valamennyi kulcsszereplőjével (Tudman, Milosevics, Karadzsics, Mladics, Izetbegovics), Észak-Korea korábbi mindenható urával, Kim Ir Szennel, közvetített a palesztin- izraeli konfliktusban.

Nyugállományú politikusként családja legfőbb bevételei a könyvei után járó jogdíjakból származtak. A nemrégiben megjelent a Teljes élet ebben a sorban a tizenkettedik. A veterán amerikai publicista, Ed Klein Hillary Clintonról szóló – Miért nem szerethető Hillary? – könyvében (lásd erről: Népszava, 2016. október 8. Szerethető? Nem szerethető?) elárulta, hogy a korábbi first lady egyik könyve honoráriumaként nyolcmillió dollárt kapott.

Ezek szerint Amerika még ma is a lehetőségek hazája.