A farmtól az óceánig

Publikálás dátuma
2017.01.21. 08:10
Jimmy Carter büszke legújabb könyvére FOTÓ: EUROPRESS/GETTY IMAGES/D. DIPASUPIL
Sokszoros hátránnyal indult politikai pályáján az általános vélekedés szerint nem különösebben sikeres elnöknek elkönyvelt Jimmy Carter, aki tizenkét könyvet írt. Az legutolsó, a magyarul frissen megjelent "Teljes életet" a legszemélyesebb, amelyben kilencven esztendősen tekintett végig életén. Mi tagadás, volt min.

A hatalmi allűröktől mindig is mentes Carter négy elnöki évét politikai pályája csúcsának nevezte. Nehéz is volna másnak látni. Aligha megjátszott józansággal ezt azzal egészítette ki: „Ezek az évek azonban nem uralják emlékeim sorát (…)”. Saját bevallása szerint sokáig eszébe sem jutott, hogy politikusnak álljon, az pedig, hogy egyszer az Egyesült Államok elnöke lehet, elsőként 1972-ben suhant át az agyán.

Jimmy Carter büszke legújabb könyvére FOTÓ: EUROPRESS/GETTY IMAGES/D. DIPASUPIL

Jimmy Carter büszke legújabb könyvére FOTÓ: EUROPRESS/GETTY IMAGES/D. DIPASUPIL

Irány a tenger!

A Georgia államban, Plainsben (1924-ben) egy farmercsaládban született Carter gyermekkora több ok miatt beszédes. A Partvonal Kiadónál nemrégiben megjelent kötet első fejezeteit olvasva elfogott a kíváncsiság: hogyan juthatott valaki olyan magasra, aki olyan mélyről indult, mint a későbbi elnök? Apja igazi self made man, családi gazdaságát maga teremtette meg és fejlesztette, hogy végül jókora területen, 1300 hektáron gazdálkodjon. Nagyjából ennyi állami bérelt földet "szokott" havonta Mészáros Lőrinc vásárolni, ami önmagában is jelzi a nagyságrendet. Éppen apja miatt lett állandó eposzi jelzője Carternek a „földimogyorósság”, mert ezt termeltek. Pontosabban az ennél sokkal jövedelmezőbb földimogyoró vetőmagot. Gyerekként természetes volt, hogy neki is dolgoznia kellett a földeken. A kétkezi munka szeretete ezért is kísérte el egy életen át. A vidék viszonylagos elmaradottságot mutatta, hogy 1939-ben még sem villany, sem folyóvíz nem könnyítette meg a család életét.

Hiába hozott tisztes hasznot a farmergazdaság, az érettségizett fiú továbbtanulása csak olyan presztízzsel bíró egyetemen képzelhették el, amelyen nem kell tandíjat fizetni. Ilyen csupán kettő volt: a West Point Katonai Akadémia és az annapolisi Tengerészeti Akadémia. Az utóbbit választotta, ahol tengerészmérnöki diplomával végzett. Előbb csatahajón, majd tengeralattjárón szolgált. Rövid idő múlva beválasztották az atommeghajtású tengeralattjárók kifejlesztésére létrehozott titkos csapatba az ekkor már atommérnöki diplomával rendelkező fiatal tisztet. Két jellemző adalék ezekből az évekből: a visszaemlékező szerint a szovjet tengeralattjárókkal való lehetséges konfliktusokra készültek. Ennek még az sem mondott ellent, hogy többnyire a Csendes-óceánon járőrözött az a víz alatti gyilkológép, amelyen Carter szolgált. A flotta nagyságát érzékelteti – ezt a szerző írta le –, hogy ha egymás mögé állították volna az amerikai harcászati tengeralattjárókat, akkor tíz kilométeres sor képződött volna.

A legtöbb tengerésztiszt legfeljebb álmodhatott olyan előmenetelről, amilyet a fiatal georgiai fiatalember elért, aki nem kizárólag szakmailag képezte magát, hanem a humán ismeretekben is. Elolvasta a fél világ- és az egész amerikai irodalmat, szenvedélyes komolyzene hallgató vált, ekkor még aligha gondolhatta, hogy szellemi és mentális téren milyen sokat tett azért – öntudatlanul is –, hogy a világ egyik szuperhatalmának első számú vezetője lehessen. A Fehér Házban rendezett koncerteken majd olyan világhírű hegedűművészek fogadták el a későbbi elnök meghívását, mint Isaac Stern és Ichák Perlman.

Az álomszerű katonai karriernek apja halála vetett véget. Még pontosabban: maga Carter. Az ötvenes éveinek elején járó apa hasnyálmirigyrákban halt meg, és az otthonról régen elkerült fiú a temetéskor döbbent rá, hogy egyben kellene tartani a birtokot, ám ez másként nem megy, csak a szolgálatból való kilépéssel. Felettesei egyszerűen nem értették döntését. Eleinte anyagilag is rosszul járt, mert nem értett a gazdálkodáshoz, és veszteséget veszteségre halmozott. Tanulékonysága azonban ekkor is átsegítette a nehézségeken, sőt néhány évvel később már maga támogatta farmertársai továbbképzését. A közélet iránti érdeklődését mutatta (ez apjától sem volt idegen), hogy előbb két cikluson át Georgia állam szenátora, majd 1970-ben egy elbukott választás után az állam kormányzója lett.

Figyelmet érdemlő, hogy Carter demokrata politikusként nyert az amerikai szóhasználat szerinti „Mély Dél” egyik államban. A legdélibb, legkonzervatívabb, az amerikai polgárháborúban a rabszolgatartás megtartásáért küzdő államok a republikánusok fellegvárainak számítanak. Magyar hasonlattal élve: olyan lehetett ez, mint baloldali politikusként kampányolni Debrecenben.

Senki sem ismerte

Elképesztő kitartással és szívóssággal kampányolt a szenátori, majd a kormányzói posztért, de mindezek eltörpültek az elnöki kampányban mutatott teljesítményéhez képest. Már kormányzó, amikor 1972-ben személyes döntést hozott, hogy négy évvel később elindul az elnökválasztáson. Kilátástalannak tűnő helyzetét mi sem mutatta jobban, mint hogy a Gallup közvélemény-kutató az első harminckét lehetséges demokratapárti elnökjelöltek közé sem sorolta. Innen nyert, noha nagyon kevés pénzzel és még annál is kevesebb országos ismertséggel vágott neki a küzdelemnek. Kampánya elejéről így írt: „(…) eléggé lehangoló volt a körút, mert senki nem tudta, ki vagyok.”

Carternek nem csak hátrányai voltak, hanem előnyei is. Az általános politikai helyzet a kezére játszott. A Watergate botrány hullámai még nem ültek el, a tisztségéből távozó Nixon elnöki kegyelmet kapott korábbi alelnökétől Gerard Fordtól, így semmilyen jogi vizsgálat nem indulhatott ellene. Kevés elnöki döntésnek lett olyan rossz visszhangja, mint ennek. A még zajló, és a hivatalos politika hazugságaitól átitatott vietnámi háború szintén nem segítette a republikánusok választási kampányát. Ekkor tűnt fel a demokrata elnökjelölt, akinek paradox módon viszonylagos ismeretlensége kezdett hasznára válni.

Az Egyesült Államok politikai életét nem csak most, akkor is jellemezte egyfajta elitellenesség. Carter nem egyszerűen kakukkfióka volt, hanem a közvélemény nagyon reményt keltőnek találta, hogy nem jogász (ezt az emberfajtát nagyon nem szerették) és semmilyen módon nem kötődött a washingtoni politikai elithez. Elnökjelölti szempontból szabálytalannak tűnő életrajza – katonatiszt és mezőgazdasági vállalkozó – az adott körülmények között felértékelődött, és bár nyilván nem ebből a könyvből érthető meg, miért és hogyan lett a harminckilencedik elnöke az Államoknak mindez mit sem változtat a lényegen.

A volt elnök nem segít hozzá, hogy (jobban) megértsük, miért bánt vele indokolatlanul keményen, és saját meglátása szerint aligha méltányosan a sajtó. Ha a tényekre szorítkozunk, akkor sem leszünk sokkal okosabbak, pedig Carter előnytelen médiabeli megítélése alapvetően befolyásolta az 1980-as elnökválasztás végkimenetelét, amelyben alulmaradt.

Az általa közölt statisztika lesújtó. Négyéves ciklusa negyvennyolc hónapja alatt kettő kivételével a róla szóló „híranyagok felhangja negatív volt”. Igyekezett udvarolni a médiának (ki ne tette volna ezt a helyében?), de a mosolyoffenzíva eredménytelen maradt. A vele szembeni idegenkedést úgy magyarázta, hogy „a legbefolyásosabb elemzők eleve nem számítottak rá, hogy megválasztanak, mások képtelenek voltak felfogni, hogy a Mély Délről egy kormányzót az elnöki székben lássanak.” Aligha kielégítő az érvelés, mert a sajtó meggyőzhető lett volna, hogy a Carterre vonatkozó premisszái érvénytelenek, és e mellett nehezen hallgatható el, hogy bizonyára más kifogások is megfogalmazódhattak vele szemben. (Ekkor még a CNN-korszak előtt járunk, mégis nehéz volna tagadni, hogy a legnagyobb véleményformáló sajtótermékek nem voltak esküdt ellenségei a Demokrata Pártnak.)

Carter, a külpolitikus

Carter aktív és erőteljes külpolitikát folytatott. Bécsben Brezsnyevvel aláírták az atomfegyverek korlátozásáról szóló SALT II. egyezményt. Hogy mennyire személyes hangú a kötet? A szovjet pártfőtitkár a tárgyalások egyik szünetében odafordult az elnökhöz: „Ha nem járunk sikerrel, az Isten irgalmazzon nekünk!” – mondta az ateista világbirodalom vezetője. Elnökként tábornokai beavatták, hogy indításuk után a szovjet interkontinentális rakéták félóra alatt érnék el első amerikai célpontjaikat. Ennyi idő maradt volna a válaszra.

Camp Davidben az utolsó pillanatban bravúrral hozta tető alá az egyiptomi-izraeli béketárgyalások sikeres befejezését. Hogy az igazságosság mennyire viszonylagos fogalom, és sokszor mennyire használhatatlan a politikában, bizonyítja a Panama-csatorna visszaadásáról hozott elnöki döntés, amellyel az Egyesült Államok választópolgárainak csak töredéke értett egyet.

Carter elnöksége kezdetének (1976) külpolitikai és egyben kontinentális környezetét mutatja, hogy katonai junták uralkodtak Argentínában, Bolíviában, Brazíliában, Chilében, Ecuadorban, El Salvadorban, Guatemalában, Haitin, Hondurasban, Nicaraguában, Panamában, Paraguayban, Peruban és Uruguayban. Velük kellett együtt dolgozni. A földrész viharos átalakulását jelzi, hogy egy évtizeddel később már valamennyiben létrejött a demokrácia. Olyan, amilyen, de demokrácia.

Egy apró történet erejéig Magyarország is megjelenik a könyv lapjain, amikor a korona visszaadásáról (1978) írt az egykori elnök. Hazájában sokan ellenezték a lépést, mondván: Moszkva vazallusának nem kellene ilyen nagyvonalú gesztust tenni. Cartert azonban az eszmei lazítás szándéka vezette, talán nem is egészen sikertelenül.

Elnöksége éveire a legnagyobb árnyékot az iráni túszdráma vetette. A teheráni amerikai nagykövetség alkalmazottait ejtették foglyul a helyiek, és 444 napig tartották fogságban. A két ország közötti megállapodást felrúgva 1980 áprilisában mégsem engedték szabadon a követség alkalmazottait. Carter haladéktalanul katonai mentőakciót rendelt el, de a bevetésben részt vevő több helikopter a sivatagi homokvihar miatt működésképtelenné vált. A mentőakciót lefújták, és már ekkor sejteni lehetett, hogy az elnökválasztás évében hiába bízik egy ilyen kudarc után az újrázásban az ovális iroda lakója. Több mint jelképes, hogy 1981. január 20-án – Ronald Reagan elnöki beiktatásának napján – szállt fel a teheráni repülőtérről a nagykövetség dolgozóit szállító repülő. A kifutó betonján órákig várakozó gép szinte percre pontosan akkor kapott indulási parancsot, amikor Washingtonban Reagan letette az esküt. Máig nincs válasz, Khomeini ajatollah miért döntött így. Kinek a diadal jut, kinek a kudarc. Nem feltétlenül érdem szerint.

Éppen úgy 56 évesen köszönt le az elnöki hivataláról, mint most Obama. Politikusként fiatalnak számított, ezért ki kellett találnia, mivel teszi hasznossá magát. Létrehozta a Carter Centert, amely konfliktuskezeléssel foglalkozott. Referenciaként a négy Fehér Házban eltöltött év szolgált. Nem alibizett új munkája során, tárgyalt a délszláv konfliktus valamennyi kulcsszereplőjével (Tudman, Milosevics, Karadzsics, Mladics, Izetbegovics), Észak-Korea korábbi mindenható urával, Kim Ir Szennel, közvetített a palesztin- izraeli konfliktusban.

Nyugállományú politikusként családja legfőbb bevételei a könyvei után járó jogdíjakból származtak. A nemrégiben megjelent a Teljes élet ebben a sorban a tizenkettedik. A veterán amerikai publicista, Ed Klein Hillary Clintonról szóló – Miért nem szerethető Hillary? – könyvében (lásd erről: Népszava, 2016. október 8. Szerethető? Nem szerethető?) elárulta, hogy a korábbi first lady egyik könyve honoráriumaként nyolcmillió dollárt kapott.

Ezek szerint Amerika még ma is a lehetőségek hazája.

Szerző

Abcúg Szerbia!

Publikálás dátuma
2017.01.21. 08:05
Fotó: Europress/Getty Images/Milos Oberajger

1914 június 28-a volt, Szent Vitus napja, vasárnap.

Júlia nagymamám azon a napon csakúgy, mint máskor, ötkor kelt, és egyenesen a konyhába indult. A széles konyhapultra kikészített lábosok tisztán csillogtak a reggeli napfényben. Nagymama álmosan meredt rá Danicára, a riadtan kapirgáló csirkére, akinek egyik lába már harmadik napja spárgával a konyhaasztal lábához volt kötözve, majd poharat vett elő a szekrényből, vizet engedett magának a konyhai falikútnál, és kinézett az ablakon. A Pipa utca 2/b. számú ház első emeletén laktak akkor már, a konyhaablak éppen a Nagycsarnok oldalára nézett. Hétköznap óriási volt lent a nyüzsgés, fehérkötényes tejesemberek fémkannákat tologattak, piaci hordárok talicskákkal rohangásztak fel s alá, kofák és zsibárusok kerültek elő a félhomályos oldalhajókból jókora lármát csapva, de vasárnap hajnalban teremtett lélek nem járt arra, mesésen békés volt az utca. Nagymama résnyire nyitotta az ablakot, beszívta a Duna felől érkező friss, hajnali levegőt, kiitta a poharat, és dologhoz látott.

Féltizenegykor a szülők három fiúgyermekükkel, a kilencéves Miklóssal, a nyolcéves Gyurival és a négyéves Kornéllal ünneplőbe vágták magukat, és átsétáltak a Szerb utcai templomba, ahová az egész belvárosi szerb gyülekezet járt. A pesti szerb iparosok a környező utcákban laktak akkoriban, a belváros védett kis szigetén, Maxo nagyapám is a Váci utcában nyitotta meg fodrász szalonját 1901-ben. Cipőkészítő öccsének néhány házzal odébb lett üzlete egy évvel később. Maxo gyönyörű hajakat vágott és fésült méltóságos asszonyoknak, Lázó gyönyörű borjúbőr cipőket varrt nekik, vendégkörük évről évre bővült, s a tízes években már a Múzeum és az Esterházy utca főúri palotáiból is jártak hozzájuk vendégek, olyan jó neve lett a két Petrucz fivérnek.

A környéken egyébként mindenki messziről megismerte a Vajdaságból érkezett szerbeket a sűrű mássalhangzókkal teletűzdelt nyelvükről, a megszokottnál színesebb öltözetükről, no meg arról, hogy az ünnepeiket a katolikus többségtől eltérő időpontokban tartották, ahogyan egyébként a zsidók is. Csakhogy a szerbek keresztény ünnepeket ültek, és semmiféle valláshoz kapcsolódó múltbéli bűn vádjával nem voltak vádolhatók, ahogyan a vérváddal támadták a zsidókat, és ez jelentősen javította a megítélésüket. A pesti polgár a szerb embert afféle csodabogárnak tekintette, akinek sem jellemző életstratégiája, sem jellemző mestersége nincs. Jóval kevesebben is voltak a bevándorlók között, mint a keletről beáramló zsidók, így aztán félni sem kellett attól, hogy elárasztják az országot, elszívják mások elől a levegőt.

Szóval azon a vasárnapon a Petrucz család késve ugyan, de teljes létszámban megjelent a görögkeleti templomban, és végighallgatta az ószláv nyelven celebrált misét, mely aznap a szokásosnál is hosszabbra nyúlt. (A keleti vallásokban nem kapkodják el a rítusokat.) Az 1389-es első rigómezei csata évfordulója volt éppen, ezért a pap az istentisztelet végén megemlékezett a Balkán középkori történelmének sorsdöntő csatájáról, melyet Lázár szerb fejedelem vívott Murád oszmán szultánnal szemben a szerbek nemzeti bölcsőjében június 28-án, Szent Vitus napján. Azon a napon Isten elpártolt a szerbektől, szónokolt a pap, engedte elbukni az első szerb államot, s ezzel hosszú időre megpecsételte a szerb nemzet sorsát. A töröktől elszenvedett vereség a délszláv fejedelemségek hűbéri alávetését eredményezte, eltaposta a szerbek szabadságvágyát, nemzeti büszkeségét, önállóságát.

Goszpogyi, pomíluj! Goszpogyi, pomíluj! Goszpogyi, pomíluj!

Uram irgalmazz…

Mise után a hívők beszélgettek még kis ideig a templomkert fái alatt, majd szétszéledtek, s mindenki hazatért ebédre. Az aranyló tyúklevest rengeteg zöldséggel tálalta nagymama, sóval, borssal, cukorral is ízesítve, mert Schwartz Lilitől azt tanulta, egy kis cukor csodát tesz a sós, húsos étellel, kihozza belőle az igazi ízét, zamatját. Elárulni nem szabad, hogy cukor is kerül a húslébe, miként egyébként a sóletbe is mindig, tanította Lili a barátnőjét, maradjon az a háziasszony titka.

A titkon cukorral édesített húslevesnek Maxo, az utolsó pillanatban ebédre betoppanó Lázó és persze a gyerekek is lelkes hívei voltak, de soha eszükbe nem jutott kérdezni a receptjét. Egészen másról folyt a diskurzus ebéd közben.

- Szegény mamának megint fáj a háta.

- Mondd meg neki, Julikám, hogy látogassa gyakrabban a Gellért fürdőt, ne hanyagolja úgy el magát – mondta Maxo nagyapa és megsózta a húst.

- Ne sózd agyon, Maxo.

- Nem sózom, csak amennyire kell.

- Miklós, ne utánozd apádat, mert a kezedre csapok – mérgelődött nagymama.

- Na, és ahhoz mit szóltok, hogy ’20-ban Budapesten rendezik meg az olimpiát? – kérdezte Lázó két kanál leves között.

- Nem hittem volna, hogy Budapestnek ítélik meg. Ügyesek a magyarok, hiába.

- Azért vannak nekünk is jó sportolóink, Maxo.

- Vannak, persze. De egy olimpiát csak nem tudnánk megrendezni.

- Rengeteg pénz kell ahhoz, rengeteg. Nem is tudom, megtérül-e valaha.

- Aligha. De még híresebb lesz tőle a város, az biztos.

- Lesz meggymártás, mama? – kérdezte Gyuri.

- Lesz, persze, hogy lesz, de edd már meg a levesedet. Csak rád várunk.

- És egres?

- Az is lesz.

- És kapros mártás?

- Na, most már elég volt - felelte szigorúan nagymama, de magában azt fontolgatta, hogy két kanál tejföllel elkeverve végülis felmelegítheti az előző napról megmaradt mártást a fiának, ha egyszer annyira akarja.

Ebéd után eljött a szieszta ideje, s mint minden nyári vasárnapon, a nagy melegben ezúttal is békésen szunyókált a család egészen délután fél ötig, amikor is éles csengetés riasztotta fel őket. Nagymama húga állt az ajtóban, rettentő feldúlt volt.

- Megölték a Ferdinándot! – kiáltotta Zorica.

- Bozse moj, kicsodát? – kérdezte álomittasan nagymama.

- Hát a trónörököst! És a feleségét is!

- De hát…

- Lelőtték őket. Szarajevóban. Ma délelőtt.

- Ma délelőtt? Pont, amikor a templomban voltunk?

- Nem mindegy, hol voltatok? Megölték őket, nem hallod?

- Ebből nagy baj lesz – szólalt meg nagypapa, és végre becsukta a bejárati ajtót.

Este félnyolckor, amikor a nappaliban megint mindannyian asztalhoz ültek és a maradék levest kanalazták, Kornél éppen az anyja ölébe kéredzkedett, amikor váratlanul zaj és mozgolódás támadt a Pipa utcában, öt-hat nagyszájú fiatalember verődött lent össze, s valaki azt kiabálta: „Abcúg, Szerbia!” És hatalmas csörömpöléssel betört a nappali ablaka, s egy jókora tégla nagymama füle mellett néhány centivel röpült be a szobába.

Nagymama fölsikoltott, és magához szorította a fiát.

- Holnap hazaviszem a gyerekeket Martonosra – zokogta.

- Holnap beüvegeztetem az ablakot, a kutya úristenit! – kiáltotta nagypapa.

Másnap délelőtt megérkezett Ruzsicsek úr az Irányi utcából, és bagóért beragasztotta az új üveget. Este megint randalíroztak a szerb negyedben és valaki újra beverte az ablakot, hullottak az üvegcserepek a szőnyegre.

Ruzsicsek úr másodszor is beüvegezte az ablakot, s amikor fizetségre került volna a sor, lehajtotta a fejét, és szó nélkül kisietett a szobából.

A következő napokban kígyózó tömegek vonultak a pesti utcákon, csak úgy dobogott a lábuk alatt az Andrássy út faburkolata és az utcák kövezete. Mindenhonnan zúgott a „Vesszen Szerbia!” Úgy bomlott ki az újfajta egység egyetlen pillanat alatt a városban, mint valami mérges virág. Magyar vagyok, mondta a szász, a tót, meg a zsidó, és együttes erővel utálta a szerbet, akivel addig semmi baja nem volt. A gyilkos merénylet mindent megváltoztatott. A szerbből egy csapásra a Monarchia gyűlölt ellensége lett, Szerbiából „kutya Szerbia”, és hirtelen mindenki megvilágosodott. Rájött, hogy akivel korábban békésen pipázgatott, borozott, vagy kereskedett, az valójában barbár nacionalista, óvni kell tőle a magyar nemzetet, s már csak azon csodálkozott, hogyan is nem ismerte föl hamarabb a veszélyt, miért is nem látta meg idejekorán a befurakodott ellenséget.

Nagypapa hétfőn reggel fehér inget vett, megszokott lépteivel besétált az üzletébe, a ragyogó napfényben szélesre tárta a bolt ajtaját, és a rá jellemző udvariassággal fogadta csekély létszámban érkező vendégeit. Aznap csak az ismerősei és a barátai tértek be hozzá egy-egy hajvágásra, vagy csak úgy, beszélgetni. Mind egyetértettek a merénylet elítélésében, noha függetlenségpártiak voltak, ugyanakkor elítélték az erőszakos megoldásokat és a terrorcselekedeteket természetesen.

Nagymama nem mert kimenni az utcára a gyerekekkel, és minden nappal egyre sápadtabb lett, hangulata egyre komorabb, s még csütörtökön, a heti bevásárlás napján sem ment le a Nagycsarnokba. Lili barátnője vásárolt be aznap a Petrucz családnak, s miközben válogatott a káposzták, répák, karalábék között, és friss gyümölcsökkel töltötte meg a kosarát, erősen fülelt, kihallgatta a kofák és a vevők közötti beszélgetéseket.

Gondterhelten érkezett vissza a piacról.

- Na, mit beszélnek odalent? – kérdezte izgatottan nagymama.

- Azt, hogy háború lesz.

- Istenem, miféle háború?

- Jó kérdés. Sok háború lehet egy háborúban. Fogalmam sincs, ez milyen lesz.

- De hát az emberek nem akarják! Képtelenség! Melyik anya akarná háborúba küldeni a fiát?

- Sokan vannak, akiknek hiányzik a háború, hidd el – felelte Lili, és nagymama úgy hallgatta a szavait, mintha kövek zuhannának mély vízbe, szinte hallotta a csobbanásukat. De elhinni nem akarta az értelmüket. Régóta tudta, hogy az ember sokféle módon lehet a saját boldogtalansága előidézője, s hogy néha öntudatlanul is kacérkodik a halállal és sok más borzalommal, mégis bízott benne, hogy az egészséges életösztön erősebb, mint a romboló szándék. Az emberek kegyetlen lények, másfelől viszont éppen elég gyávák is, a nagy veszélyek elől inkább elmenekülnek. Az élet mindig egyensúlyra törekszik.

- Beviszem a kosarakat a konyhába - szólalt meg nagymama, és abban a pillanatban eldöntötte, hogy elég volt az önkéntes szobafogságból, a bujkálásból, másnap kimegy az utcára, és nem is lesz hajlandó bezárkózni többé.

Napra pontosan egy hónappal a szarajevói merénylet után, 1914. július 28-án Ferenc József Ischlben közzétette Népeimhez című kiáltványát, melyben az Orsztrák-Magyar Monarchia hadat üzent Szerbiának. A nyolcvannégy éves agg császár a bájos felső-ausztriai fürdővárosban mindent megfontolt, mindent meggondolt, és nyugodt lelkiismerettel lépett a kötelesség útjára.

Megkezdődött az első világháború.

Goszpogyi, pomíluj!

Szerző
Témák
Szerbia

Szerelmespárok a Kacsában

Publikálás dátuma
2017.01.21. 08:00
Az étteremben található Citroënben enni is lehet FORRÁS: PETRUS

Rögtön levesz a lábamról, hogy a Petrus Restaurant vendégterében egy Citroën dekkol. Nem luxusautó, hanem az a bizonyos Kacsának becézett, bohémos járgány, ami könnyedséget, lazaságot sugároz magából. És egyáltalán nem az autómárkát hivatott reklámozni, hanem a hely emblémájává vált, hiszen a fotókon, a tárgyakon is rögtön látszik az erős francia beütés. Ráadásul a szépen kiglancolt, nosztalgikus hangulatot keltő járgány első két ülését kivették, a helyükre betettek egy asztalt, és pontosan ugyanúgy, mint a többit, megterítették. Ketten kényelmesen elférnek, az ablakon a felszolgálók beadják az ételt, szerelmes pároknak ideális. Le is szokták foglalni jó előre ezt a ritkaságszámba menően hangulatos közegben lévő asztalt.

Maga az étterem sem a hozzá illő környezetben van, a Ferencvárosnak azon a környékén, amit nem jutna eszünkbe Budapest legjobbjai közé sorolni. De mióta Rosenstein Tibor a Keleti Pályaudvar környéki „dzsumbujosban” megnyitotta az ország egyik legjobb vendéglőjét, ahol a legtöbben nem sok jövőt jósoltak a vállalkozásának, mégis hosszútávon kiugróan sikeres, azóta tudjuk, hogy színvonalas étterem nem felkapott környéken is vonzhat sok vendéget. A mindinkább szaporodó, interneten, újságokban tájékozódó, tudatos étteremlátogatók hamar kiszimatolják, ha valahol valami izgalmas történik. Ráadásul Feke Zoltán tulajdonos-séf neve meglehetősen jól cseng a magyar gasztronómiában. Amikor ő volt ott a séf, a "Vár a Speiz" akkor kapott a Michelin csillag előszobájának is tekintett Bib Gourmand ajánlást.

A Petrust más típusú helynek álmodta meg. Ő maga comfort foodnak nevezi, amit képvisel. Ez az otthonihoz hasonló, sallangoktól mentes helyet jelent, ahol kiváló alapanyagokból, tisztességesen elkészített ízeket szolgálnak fel, nem túlságosan drágán. Legszívesebben kisvendéglő titulust választotta volna, de ennek más a jelentése, mint például Franciaországban, ahová rendszeresen kijár ihletet meríteni, vagy éppen tányérokat vásárolni. A nagymama főztjének ízei is felismerhetők a konyhájában, de azért mindent szeret egy kicsit tovább gondolni. Látszik rajta a lelkesedés. Érződik, hogy amit csinál, az az élete. Mondja is, megőrülne, ha nem lenne egy konyha, ahová bemehet, ahol megvalósíthatja, jól bevált társaival együtt, önmagát, és ezzel örömet szerezhet a vendégeknek, akikhez szívesen ki is jár, alkalmanként akár ő szolgálja fel a főztjét.

A kínálatban szerepel a franciák egyik fő kedvence, a csiga, többféle étel formájában is. Béka ugyancsak rendelhető, ha nem is ilyen széles választékban. Mi házilag pácolt lazaccal kezdünk, amivel jól harmonizál a füstölt lazackrém. A hideg libamájhoz pedig előzékenyen társul a szatmári szilva lekvár, de van hozzá füstölt diókrém, pisztácia is, a máj édeskéssége jól passzol hozzájuk. A sűrű, ízes erdei gombakrémleves, amit mutatós csészében hoznak, szép, pirospozsgás, kívül roppanós, belül lágy, kenyér kalpaggal érkezik. Mindig érdekes a tálalás, a tányérok formái jól illeszkednek a gusztusosan szervírozott, de soha nem agyonbonyolított fogásokhoz, hiszen itt az egyik fő jelszó a közérthetőség. A puha borjú egytálételnek mondható, véres hurkával, gombával, padlizsánnal, fekete lencsével vegyülve kerekedik ki a kedvező ízhatás. Érdekesség, hogy nem felül van a hús, hanem krumplipüré kerül a tetejére, amit még buggyantott tojás is díszít. Fantáziadús, fajsúlyos bisztró étel. A tejes malacnak konfitált hasalja sajátos, nudli formájú krumplistésztával, sem könnyed fogás, de lefegyverzően finom. A piskóta alapú, szeder fagylaltot is tartalmazó Petrus Desszert kellemes levezetés. A Petrus Restaurant méltán kapott Bib Gourmand ajánlást.

Sorozatunkban az ország legjobb éttermeit mutatjuk be, a séf kalauzolásával.

Szerző
Témák
étteremkritika